A Dreiländereck, azaz Három Ország Sarka aránylag kis terület Ausztria, Olaszország és Szlovénia találkozásánál, mégis nagyon szép túrákat kínál erős és gyengébb biciklistának egyaránt. Ezúttal könnyed, feleséges – egyben felséges – kirándulás volt műsoron, a Tarvisio-környéki régi vasútvonalak helyén létesített kerékpárutakra, de azért sorra kerítettem a Mangart 2056 méteres magasságba vivő szerpentinjét is

Villanybringa töltő-parkoló Tarvisióban

Széles, kiváló minőségű az út

 Hányszor szeltem már át ezt a vidéket, Olaszország felé autózva, hányszor sajnálkoztam, hogy csak pillanatokra villan elő az égbe nyúló sziklaormok látványa, és már megint alagútban mehetünk – azért fizet az ember a sztrádán, hogy ne lásson semmit... Egyszer majd nem csak úgy átrobogok rajta, hanem jól megnézem magamnak, bicikliről, fogadkoztam magamban.

Elektronikus kerékpárszámláló

 2008 szeptemberében került rá sor először, amikor repülővel utaztam Toscanába egy sajtóútra, és rekuval jöttem haza, Velence, Tarvisio, Klagenfurt, Graz érintésével. A Fella kanyargós völgyét követve már akkor feltűnt a szemlátomást leállított régi vasútvonal megannyi rozsdásodó acélhídja, feketén ásító alagútja, hegyfalba vágott galériája. Érdekes lenne egyszer közelebbről megnézni!

Már nem fenyeget a Fort Hensel

 Felcsillant a szemem, amikor megtudtam, hogy leaszfaltozták a vágányok helyét, kerékpárút – Pista Ciclabile – lett a vasútból! Tele a Youtube kedvcsináló videókkal, és az internet hasznos információkkal, lehet tervezgetni. Sőt, van egy másik hasonló is, amelyik szintén Tarvisióból indul, de Szlovéniába visz át. Persze elég rövid mindkettő, teljesítményorientált bringásnak aligha komoly túracél, viszont egyenesen kínálkozik, ha gyengébb partnerrel karikázna egy lazát az ember, méghozzá attraktív környezetben, gyönyörű vidéken. Feleséggel, gyerekkel, nagyszülővel jobb sem kell, így ezúttal a nagyszülői pár kerekedett fel: hitvesem és jómagam.

A csend szigete, bakterházzal

 Azon a bizonyos 2008-as túrán két nap alatt bicikliztem haza onnan (Moggióból), de ezúttal a Fiat Dobló állt szolgálatba. Ötszáz kilométer nagyjából a táv, hét óra alatt kényelmesen megvolt. Nem Tarvisióban szálltunk meg, mert nagyon zavar, ha valahol nem beszélem a helyi nyelvet, és olaszból elég gyenge vagyok, hanem az osztrák oldalon, Arnoldsteinben, onnan járogattunk át. Nem bántuk meg, már csak azért sem, mert sógoréknál bármelyik délutáni órában adnak meleg ételt, nem úgy, mint a taliánok, akiknél ebéd- és vacsoraidő között csak éhkopp van.

 Kőomlás ellen védő galériában

 Alpe-Adria

Elsőként az Alpe-Adria távolsági kerékpáros útvonal részének számító Tarvisio - Resiutta szakaszt vettük sorra. A városka központjában, kissé az átvezető főutca alatt, a templom közelében áll a vasút régi állomásépülete (746 m), ahonnan dél felé Udine, északra viszont Mojstrana felé lehet elindulni – az utóbbi lesz a holnapi program.

Itt le kell szállni: aluljáró Pontebbánál

 Kellemes meglepetés: ingyenes parkolóhely néhány kocsinak, vécé a rendőrség épületében, és – fedett töltőállomás elektromos bringáknak! Ám ez még csak a felütés, valóságos álombringázás veszi kezdetét a sima aszfaltsávon. Nyolckor indulunk, kellemes hűvösben, de már ragyogva süt a Nap a felhőtlen égből, a zöld rétek és sötét fenyvesek előteréből merészen felszökő hegyláncokra esik a tekintet. Noha zömében lejt az útvonal, le egészen az Adriáig, eleinte emelkedik néhány kilométeren, de persze olyan gradienssel, hogy meg tudja mászni a vonatot húzó gőzlokomotív (a legmagasabb pont 818 m). Szóval ha nem is gyorsan, de könnyedén haladunk rajta, kutyásokkal találkozunk, nem is úsznak meg az ebek egy kis simogatást. Autó sehol, teljes a csend, mintha egy más világba kerültünk volna! A sztráda és az új vasútvonal a hegy gyomárában vezet, az országút sincs közel, magunk vagyunk.

Hídról alagútba – sokáig így megy

 Egy-két kis hídon és egy elektronikus bringás-számlálón áthaladva (hasonlít a Múzeum körútihoz) egyszer csak elhagyjuk a régi vasút nyomvonalát. Többször is előfordul ilyen: néhol az új vasút telepedett rá a régi helyére, másutt beépült már a terület, vagy még nem újítottak fel egy darabkát. A kitérők kis forgalmú aszfaltutakon vezetnek, jól kitáblázva, de helyenként nem éppen mozdonynak való kaptatóval – ott Apó (alias Pupu) tolta egy kicsit Mamót. Egy helyen kikövezett patakgázló járul hozzá a mókához.

Szépen megépített támfal

 Ugovizza volt állomásán kis bár működik, kétnyelvű gazdasszonnyal. Épp magára hagyta a pultot, de a helyi vendégek előkiáltják. Kedélyesen mennek a dolgok errefelé. Csak a sziklaormon épült erőd emlékeztet békétlenebb időkre: 1809-ben osztrákok védték Napóleon hadai ellen. Életükkel áldoztak, de négy napig feltartották a franciákat, akik emiatt elkéstek az asperni ütközetből. Az erőd a katonái zömével együtt elesett kapitány után viseli a Fort Hensel nevet. A következő sörre tarisznyából kerül sor, egy szép kis pihenőnél, ahol Csipkerózsika bakterházát nőtte be a vadrózsa, és egy újabb alagút szája nyílik.

Kétezer méter fölé nyúló hegyormok

 Pontebba előtt egy vicces szakasz: némi cirkalmas kerülgetés az autópálya betonpillérei között, majd aluljáró várja a bringást, de a meredek lejtőjű, bicikliről leszállós fajtából. Mamó háromkerekűjét is simán átfűztük rajta. De ezzel még nincs vége: a városkát az országúton kell elhagyni, majd rövidke, de húzós kaptató visz fel a kis, kőfalas temetőhöz, onnan pedig ismét egy markáns le-fel – így váltunk ki egy (vagy két?) még nem járható alagutat. Leküzdünk mindent, és kezdetét veszi az út királyszakasza.

Enyhe lejtő, kilométereken át

 Igen, ami innen jön, az valami csodálatos! Magasan a völgytalp fölött elvezetett vasúti pálya, csupa műtárgyból: alagút, híd, galéria, támfal. Az alagutakban automatikus, fénydiódás világítás, az aszfalt végig elsőrangú, nem kell odafigyelni rá, csak a lélegzetelállító nyomvonalra és a nagyszerű hegyvilágra. Kilométereken át gurul és gurul a bicikli, se hajtani, se fékezni nem kell, csak élvezkedni és gyönyörködni. Micsoda munka lehetett ezt megépíteni, és micsoda élmény most végigjárni! Csoda, hogy mindenkinek, akivel találkozunk, fülig ér a szája az üdvözült vigyortól, akárcsak a magunké?

Kellemesen hűsítenek az alagutak

 Itt már erősen figyeltünk, mert a leírás szerint még nincs átadva egy nagy vasúti híd Chiusaforte előtt, de hiányzik a megfelelő tájékoztatás is, úgy kell megkeresni egy kis benőtt ösvényt, majd a gyalogos turistáknak épített függőhídon keresztezni a Fellát. Annál nagyobb volt örömünk, hogy járható már a híd! Járófelülete ennek is sűrű élrács, lelátni a vízre. A túlparton éppen építik a bringautat, néhány méteren tolni kellett a süppedős murva miatt, majd ismét könnyed gurulás következik, miközben elhaladunk egy másik erőd, a kulturális központtá alakított Forte Chiusaforte alatt. A vasúti bringaút jelenlegi végállomásánál, Resiutta helységnél 49 kilométert és 324 méteres magasságot mutat a műszer, amikor beülünk bolognai spagettit ebédelni. Hát, ez óriási volt!

Az újonnan átadott vasúti híd

 Most a szokásos eljárás következett: egyedül visszabringáztam a kocsiért (lehetne vonattal is visszamenni, sokan ezt választják, de engem a hideg is kirázna a gondolatától). Méghozzá nem az imént járt vasútvonalon, hanem az országúton, hogy onnan nézve is készíthessek néhány fotót. Jó hátszéllel fele annyi időbe telt, mint kényelmes tempóban lefelé, aztán hazaautózás Arnoldsteinbe, még egyszer végignézve az egészet: – Odanézz, ott jöttünk az előbb!

Ott jöttünk az előbb!

Tarvisio – Mojstrana

Irány Moistrana, enyhe emelkedőn

 Ugyanaz az állomás, de most ellenkező az irány. Tarvisio állomásáról lejtővel indulunk, de hamarosan kezdődik a majdnem tíz kilométeres emelkedő. Azonban oly enyhe, és a fenyvesben annyira árnyas, hogy feleségem is simán felpedálozik rajta a Rateče közelében elért, 857 méteres legmagasabb pontig – pedig 60 fölött kezdte bringás pályafutását, méghozzá, mivel nem tud biciklizni, háromkerekű rekumbenssel.

Tükörkép – sok biciklista jár erre

 A vasutas múltra egy nagyon magas viadukt utal, különben nem olyan terepasztal-szerű az egész, mint a tegnapi volt, viszont nagyon látványossá teszik a Juli-Alpok vad ormai. Egy helyen Julius Kugy nevét látom a kemping bejáratán: többnyelvű író volt, ezenkívül turista és hegymászó, a vidék turisztikai feltárásának lelkes apostola.

Kranjska Gora sétálóutcáján

 Helyi sörrel ünnepeljük a sikert egy kis kioszknál, majd jön a szűnni nem akaró finom lejtő. Kranjska Gorát érjük el, a szlovének híres télisport-központját, ahol világkupa-síversenyeket rendeznek. Most nyári arcát mutatja, főutcájában egymást nézegethetik a sétálók és a kirakott asztaloknál üldögélők. Milyen jó, hogy itt koncentrálódnak a „normális emberek", kevesebben vannak arrafelé, ahol mi járunk! Például a volt vasút további szakaszán, amelyet egy-egy régi acélhíd vagy állomásépület tesz változatossá. A lejtés olyan, hogy általában 25 km/órával szalad rajta a bicikli, éppen jó.

Végig kísérnek a Triglav-csoport hegycsúcsai

 Elvileg Jesenicéig tartana ez a szakasz, de egyelőre csak Mojstranáig (650 m, Tarvisiótól 35 km) van készen, azaz addig sem. Még a helység előtt véget ér egy bringaparkolós büfénél. Mivel enni nem adnak, és ebédidő van, a kis aszfaltúton bemegyünk a faluba. Végigjárjuk, vendéglőt keresve, de semmi. Megkérdezzük a bennszülötteket, egy étteremhez irányítanak. Ott viszont barátságosan közlik, hogy csak ital van. Egy idegenforgalmi központban, a Triglav nemzeti park lábánál, főidényben... Na, nem baj, visszamegyünk a kis büféhez, ahol az asszonyt hátrahagyva elbringázok az autóért. Ezúttal is az országutat választom, egyrészt, hogy megismerjem, másrészt mert már sokan kerekeznek a bringaúton, ne kelljen kerülgetni őket.

Egy kis vasúti híd a kerékpárúton

 Hazafelé azonban újítunk: a gyönyörű Fusine tavak meglátogatása után visszamegyünk a kerékpárút legmagasabb pontjáig, hogy Sárika egyedül leguruljon Tarvisióba. Ezt kár lett volna kihagyni! – nyilatkozik a célban.

Sebesült oroszlán az erőd emlékművén

 Mangart

Mint a 2000 méteres magasság fölé vivő utak szenvedélyes gyűjtője (aszfaltos hágókból és magaslati pontokból 77 ilyent számlál a gyűjteményem, de sokukon többször is jártam), régóta fentem a fogam a Mangart útra, amely Szlovénia legmagasabbja és az Alpok egyik legszebbje. Most eljött az idő.

 A rajthely megint Tarvisio, az időpont reggel fél hat, kellemesen hűvös van, de már világos. Sárika autóval ered neki, hogy megvárjon a Predil tónál, én meg pedálozok szorgosan. Elmarad a tó, aztán a Passo dei Predel (szlovénül Predil, 1156 m) következik. Kihalt a határőr-épület, így van ez jól! Kicsit lejjebb egy még kihaltabb, sőt romos: ezt az erődöt is 1809-ben támadták meg a franciák, hosszú küzdelem után rágyújtották a védőkre, akik közül kevesen élték túl a harcot. Az említett másik történethez képest annyi a különbség, hogy itt Johann Hermann von Hermannsdorf volt a hős parancsnok neve, akinek és embereinek szép emlékművet emeltek, egy sebesült oroszlán szobrával.

Visszapillantás félútról – van levegője!

 Kisvártatva, ahol az országút áthalad egy könnyed ívű völgyhídon, a Pri Mlinču nevű helyen (1094 m) kezdődik a 11.980 méter hosszú, 980 méteres szintemelkedéssel 2072 méterre felvivő Mangart út. Az olaszok építették, 1938-tól kezdve, öt alagúttal, makadám burkolattal. Több helyen egyszerre nekikezdve, 12 órás műszakokban ötszázan dolgoztak, közülük minden tizedik kovács volt, aki a kicsorbult csákányokat, lapátokat javítgatta. Az efféle vállalkozások történetében ritkaság, hogy a munka közben nem történt komolyabb baleset, sőt kimondottan jól éltek az építők, még táncmulatságokat is rendeztek a környék leányzóinak bevonásával. Az aszfaltozás 1994 és 2004 között készült el.

Itt már magasan járunk

 Nekem is itt kezdődik a tánc. A tábla szerint 22 százalékos az emelkedő. Utólag visszatekintve barokkos túlzásnak tartom az adatot, de a húszat talán tényleg megközelíti néhol. A kezdeti nyílt völgy után, ahol még jól látszanak a 2000 októberi, óriási hegyomlás nyomai, amely elvitte az út egy részét, sőt a lenti országútban is kárt okozott, fenyvesben kanyarog az aszfalt, majd feltárul egy iszonyú meredek hegyoldal, rajta a szerpentin kanyarjaival. Hatásos látvány, annyi szent!

Hófolt az út mellett

 Különösen érdekes az alagutas rész. Van, ahol a felső keresztezi az alatta levőt. Persze sötétek, ami nekem baj, mert hiába jó a fényszóróm, a külső verőfény után szinte semmit sem látni. Márpedig gyenge az egyensúlyérzékem, szemre tartom a függőleges helyzetet. Fölfelé át is jutottam valahogy mindegyiken, de lefelé a leghosszabb csőben elvesztettem a tájékozódást, billegve megálltam, aztán a talajon csúsztatott lábakkal óvatoskodtam ki belőle.

Az utolsó métereken

 De ugorjunk csak vissza a jelenbe, van még hátra bőven a kaptatóból. Egyre jobban kitárul a panoráma, a sziklák alján hófoltok fehérlenek. Bringásként egyedül vagyok, de autók már jönnek, főképp a három itteni országból, meg sok kocsi Csehországból. Máshol is megfigyeltem az Alpokban, milyen gyakran találkozni velük. A magyar meg fehér holló. Miért? Nekünk csak az adriai lötybölődés jut eszünkbe?

Ez a legmagasabb pont, 2072 méteren

 Egy parkolónál nagy behajtani tilos, és kőomlást jelző tábla mered az út szélén. Szemrebbenés nélkül megyek tovább. Aztán kiderül, hogy semmi vész, csak az út széle szakadt le, és van némi kőtörmelék az aszfalton. Afféle felelősségelhárító táblák ezek, ha baj ér valakit, magára vessen. Én mindenesetre felnyomulok a legfelső, egyirányú úthurokra, ahol egy osztrák motoros csúcsfotót készít rólam. A lepillantás az északi oldalba lélegzetelállító, jól átlátni a Dobratsch csúcsára (2167 m), ahová szintén felbringáztam már.

Sikerült!

 Vannak utak, amelyek lefelé szinte nehezebbek, mint felfelé. Ez is ilyen. Meredek, olyan keskeny, hogy két autó csak üggyel-bajjal kerülheti egymást, azt sem bárhol, szinte szüntelenül kell fékezni, korlát nincs, lerepülni viszont van hová. Kecske- és birkanyáj jön szembe, gazdagon trágyázzák az utat. Nem száguldozom, azt az elvet tartom szem előtt, hogy annyival menj, amennyivel bevállalsz egy bukást. És milyen jól tettem! Már az aljában, egy 16 százalékos lejtésű, aránylag egyenes szakaszon, ahol éppen jól meg lehetett volna ereszteni, első defektet kaptam. Kivédtem bukás nélkül, 60-nál csúnya vége lehetett volna. Kátyúba nem mentem, tüskét vagy egyebet nem találtam a gumiban. Viszont olyan tüzes volt a kerék, hogy alig tudtam kézbe venni. Ez lehetett az ok. Talán hűteni kellett volna, de patakok nincsenek, a kulacsok meg rég kiürültek. Gyors javítás, és már lent is vagyok a Predil tónál, ahonnan feleségemmel azért felautóztunk az úton (5 euró útdíjat kell fizetni), hogy ő is lássa mindazt, amit én . Érdekes, itt már nem volt kedve legurulni a trike-jával...

 Adatok

• Időpont: 2013. 07. 15-18.
• Járművek: Carbonrecumbent Road Runner Low karbonvázas 20/26 colos kerékméretű reku és TW-Bents Artifice 2x20/26 colos kerékméretű, összehajtható, alumíniumvázú, háromkerekű reku

 Linkek

• bicycle.bonavoglia.eu  és sok egyéb
• Európai bringautak volt vasútvonalakon
• Györgyi Gábor videója a Mangart útról

 Térképek

Autós térképek és például:

• Tabacco: Alpi Giulie Occidentali Tarvisiano 1:25.000
• Tabacco: Alpi Carnicha Orientali Canal del Ferro 1:25.000
• Freytag & Berndt: Julische Alpen 1:50.000