Hajnali 5-kor csörög az óra. Illetve nem, mert vekkert nem vittünk magunkkal, szóval kipattant a szemem, még szinte nem is pirkadt, de az izgatottságtól pillanatokon belül talpon voltam. Persze soha nem megy semmi simán, mindig átírja valami a forgatókönyvet, defektszerelés hajnalban, ráadásul duplán.

Üres bringával, cuccok nélkül ugrottam neki a Biokovónak. Ellenben néhány dologra szükség lehet egy ilyen kaliberű hegymászásnál. A legfontosabb a folyadék, ráadásul több liter, mivel előre figyelmeztettek, hogy vízvételezési lehetőség nincs a hegyen.

Szóval, nekivágtam. Podgora kihalt, mindenki a tegnapi buli fáradalmait piheni ki. Sehol egy ember, leszámítva azt az egy-két részeget, akik tegnap már nem értek el hazáig és most a fák árnyékában pihenik ki a fáradalmaikat. Élveztem a nyugalmat, jó volt látni, hogy ilyen arca is van a horvát tengerpartnak.

Még térképet sem vittem,gondolván, egy út van, eltévedni nem lehet....Hát lehet!!...Már rögtön a városban, na mindegy, a benzinkutas útbaigazítása révén már irányba is álltam.

Néhány szerpentin kanyar után Podgora távolodott, de nem elfelé,hanem lefelé. Nagyon élveztem. Egy futó utolért, vakkantott néhány szót horvátul, majd megelőzött. Nem válaszoltam, gondoltam elég annyi, hogy lefutottak. Itt nem hajtom meg, kell az erő fentre.

Kb. egy óra múlva elértem a Nemzeti Park bejáratát, kisebb alkudozás után kiperkáltam a lóvét, fájó szívvel. Egyrészt, mert nem volt kevés, másrészt meg hallottam városi legendákat arról, hogy van akinek sikerült bepotyáznia. Hát nekem nem.

Szerpentineztem tovább, az út szisztematikusan,de nem vészesen emelkedett. Körbe mindenfelé mediterrán fenyők Ez Horvátország legnagyobb egybefüggő part menti fenyvese.

Kiérve az erdős körzetből elém tárult a Biokovo monumentális sziklatömbje, elképezni sem tudtam,hogy a függőleges sziklafalon,hol vezet az út nyomvonala. Kapaszkodtam tovább,innen már egyre lenyűgözőbb volt a kilátás.

A kajás zacskó ott fityegett a vázon, egyre jobban idegesített. Csapkodta a térdemet, így hamar megszületett a döntés, hogy belátható időn belül reggelizni kell. Egy hajtűkanyarban, egy sziklapárkányon a lélegzetelállító panorámát nézve betúrtam a „kajcsit". Negyed óra elteltével újra nyeregben, mivel ilyenkor a túl sok „pihi" nem tesz jót az erőnlétnek.

Jó pár kilométer után, hirtelen elfordult az út, és feltűnt néhány ház. Egy két reklámtábla is kint volt, hirdetve kaja, pia, stb. Persze senki ne várjon tengerpartos körülményeket.

Szóval, egy-két fotó és már indultam is tovább. Innentől radikálisan megváltozott a táj. A tengert nem látni, igazi holdbéli körülmények, amerre csak a szem ellát. Mindenhol kövek, sziklák, kietlen, sivár vidék. Egyedi hangulata volt, be kell, hogy valljam. Az út továbbra is szerpentinezett, ráadásul végeláthatatlannak is tűnt, csak ment fel a fellegekbe.

Itt már hetedmagával tűzött a nap is. Töltöttem magamba a folyadékot, de csak módjával, gondolván, lehet ez még rosszabb is. Lett is.

Egy óra elteltével már megint a sziklaperem szélén találtam magam, igaz nem önszántamból, hanem út vitt vissza, persze örültem is, mint majom a farkának. Legalább újra van kilátás, persze az önfeledt mámort némiképp árnyalta, hogy úgy emelkedett, hogy majd be...

1228 m-on elértem egy Ravna Vlaska nevű kilátópontot. Itt volt már néhány autó, a kialakított teraszról gyönyörködtem a tenger látványában, ami már igencsak lent volt. Egy sziklába vájt kocsmaszerűség is ott figyelt az út mellett. Egy fickó sörös rekeszeket pakolászott, csak elképzelésem volt arról mennyibe kerülhet itt egy üveggel. Megkérdezni nem akartam, nehogy elmenjen a kedvem a további feladattól.

Húztam tovább. Újra kősivatag, a forróság egyre csak nőtt, feltámadt a szél is. Ennek most kivételesen örültem, ugyanis a hideg Bora fújt keletről. Egy óra magányos taposás után, néhány vadló nyerített bele a síri csöndbe. Később az egyik visszafordító után megpillantottam a végcélt, a csúcsot „Sveti Jure". Úgy tűnt, mintha közel lenne, de nem volt.

Az út időközben szépen lassan a Biokovo északi oldalára lavírozott át és egyre inkább nyílt ki a panoráma a Horvátország belső régióira illetve Bosznia felé. Aztán egy nagyon látványos gerincút szerűség következett, lenyűgöző kilátással a szakadékba.

Az út már nagyon meredek volt. Már-már azon gondolkoztam tolni is lehetne, de a büszkeségem nem engedte. Kiálltam a nyeregből és tapostam, mint Mari nénje a hordós káposztát Brihajröcsögén hajnali fél ötkor.

Gyorsan nőttek a szintek, egy negyedóra elteltével a kúphegy tövében található parkolóban pásztáztam a „szituációt". Volt itt néhány autó, meg egy felnyitott sorompó.

Bemenjek vagy ne menjek be? Hazudnék,ha egy másodpercet is morfondíroztam ezen a kérdésen... Persze,hogy bemegyek... Minek másztam 4 órát,ha cél előtt néhány méterrel a feladom egy sorompó, vagy egy tiltótábla miatt.

Itt azért megjegyzem (zárójelben), hogy a Nemzeti Pakot szigorúan felügyelik a „réndzsörök"és osztogatják is büntiket szép számmal, főleg szezonban.

Nekiugrottam a szerpentinnek, ami úgy kanyargott a tűzhányó kúpjára emlékeztető végkifejlet oldalában, mintha csak oda lett volna rajzolva. 20% alá innentől már nem ment a szintemelkedés.

Félúton éppen pihenem ki a fáradalmakat, ami annyit jelentett, hogy megpróbáltam levegőt venni. Erre mit látok? Jön fel egy busz, olyan helyen, ahol a kanyarokat bringával is csak ipszilonban lehet abszolválni. Kiderült,hogy a Nemzeti Parkosok különjárata egy nyuggerbandát kímél meg a hegymászástól azzal,hogy felbuszocskáztatja őket a csúcsra. Mikor elmentek mellettem,az arcokat elnézve látszott, hogy maradandó élmény lesz nekik is az út. (Éjszaka felriadva rémálmaikból.)

10 óra magasságában felértem a csúcsra. (Le sem merem írni mennyi idő volt, persze a szemfülesek kiszámolhatják.)

Fent ott éktelenkedik egy nagy TV-torony, amivel semmi baj nincs, ha csak az nem, hogy pont a csúcson van, tehát körkilátás, illetve körfotó nem lesz. Sebaj vezet ösvény mindenfelé,majd pozíciót fogok itt-ott.

A csúcs,ami BIG-challenge is egyben, 1762m-vel nem egy kis feladat és mivel 0-ról indul a szintkülönbség a Bonnette-el vetekszik az Alpokban, ami franciák szerint a „legnagyobb út Európában".

Próbáltam magam lefényképezni, egyfajta szelfifotót magamutogatásnak a Fészbukra, de nem ment. Jobb híján csináltam egy fotó magáról a tábláról.

Érdemes körbebotorkálni a köveken a félelmetes kilátás miatt. Úgy egyébként az ösvény, ami két oldalról kerüli a TV-tornyot ugyanoda fut, mégpedig a csúcson található Szent Gyögy kápolnához. Így egyfajta rögtönzött körutat is tud tenni a látogató, ha felkeveredik ide, a madarak birodalmába.

Gúvasztom a szemem a tenger felé, állítólag tiszta időben az olasz partokig átlátni. Most csak a felturbózott pára, pedig szívesen vettem volna, ha egy feltöltött-szájú, szilikon-mellű szőke olasz műmaca visszainteget a Gargano- félszigetről. Sajnos ez a felemelő mozzanat most kimaradt.

Néhány fotó a szélrózsa minden irányába,majd irány lefelé. Úgy mentem ,mint a golyó, két kanyar után a visszafordítók figyelmeztettek, hogyha nem akarok megtanulni repülni, akkor inkább használjam a féket.

20 perc, és már újra Ravna Vlaskáról pásztáztam az Adriát. Időközben a viharossá fokozódott keleti szél hihetetlen módon korbácsolta a hullámokat. Remek a kilátás az előttem spontán szétszórt dalmát szigetekre. Ebből a magasságból a Google Earth látványvilága köszön vissza, persze százzal megszorozva. Ahogy közeledtem a tengerszinthez, mintha feltekerték volna a hőfokszabályzót. Lehetett vagy 40 fok árnyékban.

1 óra magasságában értem le Podgorába. Addigra bringámon már néhány tartozék fityegett a szélrózsa minden irányába. Begurultam a reggeli benzinkúthoz. A kutas csávó már jó ismerősként üdvözölt. Közöltem kéne valaki akinek vannak szerszámai, és gagyog valamit angolul. Mutatta, hogy ő nem az az ember, de átirányított a szomszédban lévő tűzoltó állomásra.

Az embernek lehet néha szerencséje, kivágtázott a komplett készenléti egység. Az egy dolog, hogy mind perfekt beszélt angolul, egy teljes nagy generálozást összecsaptak a bringámon. Mindezt grátisz, egy fillért sem voltak hajlandóak elfogadni.

Ezután értem vissza a szállásomra, hogy kipihenjem a nap fáradalmait.

Írta és fényképezte: Cobranco