5. nap (2007. augusztus 11. – szombat) - A Tara-kanyon

A tegnapi hajnali kelést részben kipihenve, ¾ 8-kor mászunk elő a sátrunkból. Éjjel jókora esők vonultak át a tájon, s ahogy beérünk Žabljakba, egy újabb hatalmas záport kapunk a nyakunkba. Szerencsére a Durmitor Szupermarket előtt jókora fedett hely van, így nem ázunk meg, sőt még meg is tudunk reggelizni. Ugyanakkor nyugodtan konstatáljuk, hogy – az előjelzésekkel megegyezően – Montenegró sem egy drága ország. Vastagon áll a víz az úton, ahogy elindulunk. Bimbynek gondjai vannak a hátsó fékével, így egy rövid szünetet tartunk, de legalább még egyszer van módunk megcsodálni a Durmitor itt-ott felhőbe burkolózó, máshol napsütötte csodálatos hegyvonulatait.

Žabljakból „papíron" kb. 800-900 métert lejt utunk a Tara-folyóig, azonban mi ebből eddig nem sokat tapasztalhattunk. Ugyanolyan kanyargós, dimbes-dombos úton haladunk tovább, mint a tegnapi napon. „Hol kezdődik már a lejtő?" – teszem fel magamnak a kérdést, amit rövid gondolkodás után meg is tudok válaszolni – „Hát a kanyonban". Tegnap is a Piva-folyó elhagyása után volt a legkeményebb emelkedő, minden bizonnyal most is a kanyon előtt lesz. Egy halottas menet halad át előttünk az úton megállásra kényszerítve minket. Ahogy tovább indulnánk látjuk, hogy egy idősebb helyi asszony – aki szintén a menet miatt állt meg – nem tudja elindítani Yugo márkájú személygépkocsiját. Rögtön ki is szúr engem, előkap a kesztyűtartóból egy autókerék szerelésére alkalmas kulcsot, felcsapja a motorháztetőt, s egy – már alaposan megcsapkodott – alkatrészre mutat: „Ide üssön!" – mondja szerbül. Ő közben beül a gépbe és gyújtást ad, s lám-lám már jár is a motor. „Megszereltem" a gépét, joggal lehetek büszke magamra. Egy elégedett mosoly a hála, s már el is húz az öreg Yugo Žabljak irányába. A szurdok peremén aztán megkezdődnek a lejtők, hosszan száguldunk bele a Tara-folyó rekordmélységű kanyonjába. Az út itt egy impozáns völgyhíddal keresztezi a folyót és emelkedik tovább Szerbia irányába. Megállunk fényképezni a még mindig legalább 100 méterrel alattunk csobogó tiszta vizű folyót. „Nem semmi ez a híd!". Meglepődve tapasztaljuk már nem először a túránk során, hogy ilyen szegény országokban is milyen jelentős mérnöki alkotások születnek! Miután kigyönyörködtük magunkat, visszafordulunk a hídfőhöz és tovább ereszkedünk a Tara-folyó kanyonjába. A forgalom itt is elenyésző, a táj szép, de az elmúlt napok dinamikája már veszít a fényéből. A Piva-szurdok és a Durmitor után már nem találjuk olyan elragadónak az erdővel benőtt, alagutakban sem annyira bővelkedő hosszú folyóvölgyet. Pláne, hogy újabb rövidebb záporok következnek.

Egy kútnál állunk meg ebédelni, még mindig bőven akad a hazai készletből, s lassan a végét járja Bimby otthonról hozott kenyere is.

Délután fél három körül aztán el kell búcsúznunk Montenegró nyugodt arculatától, ugyanis Mojkovacnál elérjük az ország talán legforgalmasabb főútját, az egyetlen utat, mely Szerbiából a fővároson át egészen a tengerpartra visz le. Félelmetesen nagy a forgalom! A rozzant helyi autókon és kamionokon kívül, amikkel eddig is találkoztunk, tömve van idegen rendszámú, nyugati márkájú autókkal és nemzetközi kamionokkal is. Pár kilométeren belül feltűnik számunkra, hogy az út melletti betonfalra sokhelyütt „Auto Šlep" feliratot és egy telefonszámot fújtak, ami valószínűleg az autómentőket jelenti. Itt, Montenegróban legalább kétszázszor találkoztunk ilyen feliratokkal, vagy matricákkal. Úgy látszik elég nagy az igény az ilyesfajta szolgáltatásra!

„Nem lesz egy leányálom az a 94 km, amit ezen az úton kell megtennünk" – gondolom magamban. Még egy fél kilométert megteszünk Szerbia felé, hogy elérjük a 11ezer lakosú Mojkovac központját. Ismét meglátogatunk egy jó pékséget, ahol 40 centért finom, friss 70 dekás kenyeret lehet venni. Mi Tomival már túl vagyunk a vásárláson, Bimby van már csak soron. A kenyerek a pult mögött, a boltoscsaj pedig kérdően néz a megszeppent fiúra. „Most mit kell mondani?". Felesleges angol körmondatokkal próbálkozni, hiszen úgy sem érti senki, így azt tanácsoljuk, hogy mutasson rá a kívánt kenyérre. A láthatóan zavarban lévő Bimby még áll pár másodpercet, majd keze megrándul a pult irányába, s közben akkorát nyög, mint egy kanos vaddisznó. Ezt már nem bírjuk ki röhögés nélkül, s fél perc múlva már a pékség előtt várakozó Diának is bőszen meséljük a történetet, különösen a nyögős részt, miközben majdnem megszakadunk a röhögéstől.

Egy másik boltban üdítőt és banánt veszünk, majd elindulunk a forgalmas főúton Podgorica irányába. Öt kilométerrel odébb egy kis hegyi út vezet fel a Biográdi Nemzeti Park irányába. Itt – a túraterv szerint teszünk egy kis kitérőt. Utunk azonban hamarosan fizetőkapuba torkollik, s az út is meredek kaptatóba kezd, hogy az 1099 méterrel a tenger szintje felett lévő csodaszép Biográdi-tavat elérje. Közben az eső is rázendít, így Tomi és Bimby úgy dönt, hogy ők inkább lent maradnak, Diával ketten folytatjuk az utunkat az esős emelkedőn. Út közben egy magyar kocsi is elhúz mellettünk, s mivel – mint külföldi túrákon mindig – most is ott lobog hátul magyar zászlócskám, jókora bíztatást kapunk.

A Biográdi-tavat a Balkán egyik legszebb tavának mondják. 1100 méter hosszúságú és átlagosan 4,5 méter mély. Környékén rengeteg különleges növény és állatfaj él. Nagyobb testű állatok közül őshonos a barnamedve, farkas, sakál, hiúz, vaddisznó, szarvas. Hüllők közül a viperák családjába tartozó poskok és šarka jellemző, melyek harapása akár halált is okozhat. Jelenleg azonban ettől nem kell tartanunk. Az esős-felhős idő valamelyest rontja a kilátást a kétezer feletti Biográdi-hegység csúcsai irányába, de így is csodálatos itt lenni. A stégen beszédbe elegyedünk az imént minket bíztató magyarokkal. Elég sok hazánkfia téved erre a szép vidékre, Montenegró nem is olyan eldugott egy hely, mint ahogy azt korábban hittük.

Visszagurulunk a többiekhez, akik épp egy tehenet szelidítenek, ám a mutatvány nem igazán akar sikerülni, így a testes állat David Copperfield módjára tűnik el az útmenti bozótosban. Kolašin városába nem hajtunk be. Egy benzinkútnál kér Tomi vizet, de képtelen elzárni a csapot. A sok-sok őrült sofőrtől van okunk tartani rendesen. Itt mindenki úgy nyomja a dudát, mintha muszáj lenne! Szép lassan egészen 820 méterig kapaszkodtunk fel a Tara-folyó völgyében, innen már abszolút nem mondható komolynak az 1045 méteres Crkvine-hágó. Hét kilométer alatt könnyed emelkedéssel másszuk ki. A másik oldalon viszont egészen csodálatos panoráma fogad: bepillantást nyerhetünk a Morača-folyó kanyonjába, amely – mint Montenegróban már megszokhattuk – elképesztően mély! Hosszú lejtő ígérkezik! Bimby már megy is előre, a „downhill"-ezés az egyik kedvenc sportja, így különös élményt nyújt neki a száguldás, mi kissé lassabban követjük. Útközben kapok egy első durrdefektet. Tüske, szilánk nincs, úgy néz ki, elfáradt a belsőm. Szerencsére egy viszonylag könnyebb egyenes részen, pont egy alagút előtt ereszt le, mert különben nagy baj is lehetett volna a dologból. Így viszont csak egy 15 perces szerelés következik, s este 6 órára végre elérjük a Morača-folyó völgyét. Ahogy összevárjuk egymást Bimby meséli el a mai nap legelképesztőbb történetét: „az egyik alagútba behajtva négy fényszórót láttam egymás mellett". Ezek az őrült montenegróiak még a kivilágítatlan sötét lyukakban is előznek. Pedig jó lenne vigyázniuk még akkor is, ha a hágótól a fővárosig 32 alagúton kell áthajtani.

Este fél hétre érjük el a híres XIII. században épült Morača-kolostort, melyet a késői időpont ellenére is megtekinthetünk. Nekem főleg hangulatos kertje és a körülötte lévő park tetszik. Van mellette hotel és kemping is, de mi nem vagyunk ilyen luxushoz szokva, hogy kétszer egymás után fizetős helyen aludjunk, bármilyen olcsó is ez az ország. Inkább húzunk egy lapot 19-re és begurulunk a Morača-szurdokba.

Nagy szerencsénkre még a durva rész előtt találunk egy kis mellékutat, mely levisz minket közvetlenül a folyó partjára. Ez tökéletesen megfelel táborhelynek! A túlsó part függőlegesen szakad a folyóba, felette házak, a vízben pedig egy régi VW Golf rozsdás karosszériája található. Nincs sok időnk, így augusztusban már este 8-kor sötét van errefelé. Ezt már az elmúlt napokban volt módunk megtapasztalni. Első dolgunk a fürdés, ami csak Diának és nekem sikerül csont nélkül. Szegény Tomi elég rosszul érzi magát, rázza a hideg, s lehet, hogy belázasodott. Bimby pedig a szemközti fal tetején megjelenő mobiltelefonáló kiscsaj miatt problémázik.

Maggit és teát főzünk vacsorára, majd még csodálom egy darabig a csodálatos csillagos eget és a hullócsillagokat, s nyugovóra térünk.

• Žabljak – Tara-híd – Mojkovac – Biográdi-tó – Kolašin - Crkvine-hágó – Morača-kolostor
• Táv: 127,7 km
• Összesen megtett táv: 496,8 km

6. nap (2007. augusztus 12. – vasárnap) - Montenegró fővárosában
¾ 8-kor kelünk. Borult ég és enyhe időjárás fogad. Visszatérünk a főútra, folytatjuk utunkat a Morača-folyó egyre jobban összeszűkülő szurdokvölgyében. Mint ahogy már ebben az országban többször megtapasztalhattuk hatalmas sziklafalak tornyosulnak fölénk, miközben a folyó messze alattunk kanyarog alattunk. Ebben az esetben azonban sokat ront a helyzeten, hogy főúton haladunk. Főképp a kivilágítatlan alagutakban van félnivalónk. Ráadásul ezen a szakaszon találkozunk a leghosszabbal – egy 625 méteressel - melyet stílusosan elnevezünk „fekete lyuk"-nak. Nem véletlen ez a töménytelen mennyiségű koszorú és emléktábla az utak mentén! Errefelé nem életbiztosítás autózni, hát még bicajozni! Az egyik megállónkban a meredek szakadékban egy autó kiégett roncsát véljük felfedezni. „Nos ők egyek a sok közül, akiknek nem sikerült átkelni a Morača-kanyonon". Reméljük mi nagyobb szerencsével járunk. Habár már Bimby is ilyen SMS-eket küldözget haza barátnőinek Dórikának és Bebinek, hogy „Montenegró szép, de veszélyes ország". Azt hiszem, nem éppen maradt meg pozitív élményként a vaksötét alagútban egymás mellett felé száguldó két autós. Még szerencse, hogy ma vasárnap van, így legalább kamionokkal, a legádázabb „ellenségeinkkel" nem kell megküzdenünk. 15 km múlva már jóval szélesebb völgyben haladunk, egy száraz fűvel benőtt mezőn reggelizünk, s végre a Napocska is kisütött! Errefelé már más arculatot ölt a táj, mint feljebb, a hegyekben. A zöld lombok, rétek helyét a sárgás füves lejtők vették át, a hegyek kopárak, néhol kiégettek. Egyre jobban a mediterrán jelleg érvényesül. Délelőtt 11-kor hatalmas – cirill és arab betűs – tábla közli velünk, hogy megérkeztünk Montenegró fővárosába: Podgoricába.

Nevének jelentése: hegyekkel övezve. Egy hatalmas síkságon épült város, melyet tényleg minden irányból hegyek vesznek körül. Túl sok látványossága nincsen, mi azonban – ha már erre járunk – benézünk. Először a Morača-folyón átívelő impozáns ferdekábeles hídra leszünk figyelmesek. Nem lehet több tíz évesnél!

A belváros is szép, s vasárnap lévén nagyon nyugodt. Itt is látszanak a fejlesztések nyomai: vadiúj főtér szökőkúttal, sétálóutca, mozgóképes reklámtáblák. Egy boltban vásárolunk üdítőt, ahogy csökken a szint és közeleg a tenger egyre nagyobb a kánikula. Itt történik az a furcsa szitu, hogy egy helyi bácsika unokájával úgy csodál minket, mint valami helyi nevezetességeket. Még le is guggolnak hozzá, úgy 3 méterre a felmálházott bicajoktól, miközben mi hűsölünk az árnyékban. Így bámuljuk egymást kölcsönösen, miközben Bimby kísérleteket végez, az otthon aligha kapható fagyálló-színű vadalma ízű Fanta emberre gyakorolt hatásáról.

Így építettük tovább a kapcsolatot a montenegróiakkal, akik a főúton kívül még eddig sehol nem törtek az életünkre, sőt békésnek és segítőkésznek bizonyultak, akárcsak a szlavóniai horvátok és a bosnyákok (a focidrukkereket kivéve).
Gyorsan megvagyunk a városnézéssel, s már kaptatunk is fel a Cetinje felé vezető úton egy kopár forró emelkedőre. Utunk térképünk szerint folyót keresztez, de a valóság csak egy kiszáradt köves-szemetes meder. Ez már igazi déli „feeling". A növényzet már igazi mediterrán szúrós bokrokkal, tűlevelűekkel, itt-ott kikandikáló fehér sziklákkal és egyre több leégett, fekete korommal borított terület is. A domb tetejéről pazar a kilátás Podgoricára.

Hamarosan ismét egy szűk mellékúton folytathatjuk utunkat, amit a több, mint 110 km főút után nagyon tudunk értékelni. Dimbes-dombos a terep, s hamarosan feltűnik párszáz méterrel alattunk Rijeka Crnojevića folyó elképesztően szép, kétoldalt hínárral benőtt medre. Látszik a távolban, hogyan teszi meg utolsó kilométereit a Shkodrai-tó felé tartó rövidke útján. Csodálatos természeti környezetben vagyunk, s annyira egyedi látnivaló, hogy nehéz lenne bármihez is hasonlítani. Leereszkedünk Rijeka Crnojevića falucskába. Annak ellenére, hogy itt található a környék legszebb és legnagyobb szabású látnivalója, a Stari Most (Öreg-híd) háborítatlan nyugalom uralkodik. Vizet veszünk fel, majd lemegyünk a folyóparti ízlésesen kialakított sétányra és elköltjük az ebédünket. Szemlélve az ódon házakat feltűnik, hogy szinte minden faluban vagy itt egy, központi helyen lévő, de teljesen lakhatatlan hatalmas épület.

Délután háromkor indulunk tovább, először csak a hídig, megcsodáljuk minden oldaláról a szabálytalan alakú műemléket. Legalább 6 méter magas, a kristálytiszta víz pedig túl sekély ahhoz, hogy be lehessen ugrani róla a folyóba. A fürdés azonban számomra nem maradhat ki ebben a hőségben. Félelmetes, hogy milyen hideg a folyó vize. Bimby és Tomi, így a hídon maradnak, s helyi fürdőruciban rohangáló csajokat csodálják. Bár ízlésviláguk eléggé különböző, mindketten találnak szemrevaló lányt maguknak. Dia eközben egy nagytestű, de játékos kutyát idomítja, akitől alig tudtam bemenni fürödni, és bőszen fényképez a parton.

Szépen látszanak a Crnojevića-folyó utolsó kilométerei

Négykor indulunk neki a délutáni szakasznak. Innen Virpazarig egy szűk, de csodálatos 21 kilométeres panorámaút vezet. Pár kósza (magyar) turistán és néhány helyin kívül nem igazán jellemző az autós forgalom. Egy jókora emelkedővel kezdünk, majd nagyjából szintben kanyarog utunk a hatalmas sziklás hegyek között. Rövid lejtő, majd újabb kaptató következik. Innen nagyon szépen látszanak a Crnojevića-folyó utolsó kilométerei, s a látóhatárt ebben az irányban a Shkodrai-tó zárja be. A tó vízfelületének nagysága 370-530 négyzetkilométer között van az évszaktól és a csapadék mennyiségétől függően (esős időszakban még a Balaton méretét is meghaladja). . A tó hossza eléri a 43 km-t, legnagyobb szélessége pedig 14 km. A Balkán-félsziget legnagyobb tavának kétharmada tartozik Montenegróhoz, a többi Albánia része. Nyugati partját (amelyiken haladunk) hegyek övezik, ennek következtében utunk is többnyire csak távolból követi a partvonalat. Mocsaras partja elsősorban észak felé terjeszkedik. Az átlagosan 6 m mély tó fenekén 30 olyan forrásárkot fedeztek fel, amely a tenger szintje alatt helyezkedik el (a legmélyebb 60 méter mélyen van). A tó valaha az Adriai-tenger nyúlványa volt, ma a Bojana-folyó köti össze vele. A tóban nagyon sok jellegzetes madárfaj (pl. pelikán) él, halakban is igen gazdag. A tagolt, majdnem 50 szigetet alkotó partszakasz és környéke a természetbúvárok és a madárkutatók paradicsoma, de nagyon kedvelik a horgászok is.

Hatalmas szerpentines gurulás után érjük el az első tóparti településünket, Virpazart. Itt halad el a Podgoricától a tengerpartra tartó forgalmas út és vasútvonal. Kiülünk egyet az árnyékos főtérre. A szemközti dombról legurulva láthattuk, hogy a partvidék sokkal dombosabb lesz, mint azt mi elképzeltük. Az út Virpazar után – úgy tűnik – végleg, vagy legalábbis egy jó időre elhagyja a tó partvonalát, így továbbinduláson nem nagyon gondolkozunk. Helyette inkább meglátogatjuk a pékséget, ahol – mint ahogy eddig megszokhattuk – bőséges és roppant olcsó a választék. Mindenféle ízletes, lekváros, túrós, mákos stb. péksütemény van, csak kenyeret nem látunk. Próbálom a néninek elmagyarázni, mi az, ami szívem vágya, de közös nyelv nélkül eléggé bajban vagyok. Kb. fél perc mutogatás után felcsillan az öreg hölgy szeme, ujját a magasba emeli és kimondja a „varázsszót": „mészná". – „Hozzad" – legyintünk, bár fogalmunk sincs, mire gondolhat. Eltűnik egy ajtón majd két perec alakú hatalmas péksüteménnyel tér vissza. – „Nem épp erre gondoltunk, de azért elfogadjuk". Dia közben egy másik boltban vesz Nikšičko Pivo-t, mely Montenegró leghíresebb söre. – „No, akkor lássuk, mit is vettünk". A „mészná" csak kívülről perec, belül darált marha, vagy kecskehússal készül, igazi helyi csemege. Most már értjük, hogy miért kértek érte 70 centet, mikor a többi süti csak 30-40 centbe került. Mire észbe kapok, Dia már a háromnegyed „mésznámon" túl van, így spuri vissza a pékségbe még egyet venni. Közben Tomi és Bimby is tömi magába a húsos csemegét. „Azt hiszem eldőlt a mai vacsora kérdése".

Kaja után vizet veszünk fel, majd lemegyünk az elég mocsaras, hínáros folyópartra fürödni. Mivel utunk ezután emelkedővel folytatódik és fél perc alatt leizzadnánk, így inkább a falu környékén, a folyóparton próbálkozunk a táborhellyel. Találunk is egy nyugis mezőt, csupán pár ház van a közelben. Megvárjuk, míg a tehenek elindulnak hazafelé, majd kiszemelünk egy jó kis helyet. Dia megerősíti egyre rosszabb állapotban lévő táskámat, közben jót beszélgetünk. Szerencsére a mocsár ellenére sincsen szúnyog. Fél 8-kor már megy le a Nap, így feldobhatjuk a sátrakat. Ma este is csodálatosan ragyog felettünk a csillagos ég, így még sokáig vadásszuk a hullócsillagokat.

• Morača-kolostor - Morača-szurdok – PODGORICA – Rijeka Crnojevica - Virpazar
• Táv: 101,8 km
• Összesen megtett táv: 598,7 km

7. nap (2007. augusztus 13. - hétfő) - A Shkodrai-tó forró és meredek partvidékén
Langyos éjszaka után megint egy igazi mediterrán napsütötte reggel köszönt ránk. Még ébredésünk előtt Tomiék láttak egy helyit errefelé „talicskázni", úgy látszik nem okoztunk komoly fennakadást az életében.

Sátorbontás utáni első utunk vissza Virpazarba vezet. Bimby és Tomi „mésznával" kezdik a napot, nekem nem hinném, hogy bírná a gyomrom a húst ilyen korai órán. Dia nagyon „húsos", de most ő sem kívánja ezt a montenegrói csemegét. Még szerencse, hogy elég széles a pékség választéka, így nem kell félnünk, hogy éhen maradunk.

A falu után - ahogy már tegnap szemrevételeztük - kezdetét veszik a kemény emelkedők. Szűk és forgalmatlan mellékút kanyarog fel a Shkodrai-tavat a tengertől elválasztó Rumija-hegység meredek ormaira. A küzdelemnek persze megvan a jutalma is: csodálatos panoráma tárul elénk, a tó egész nyugati része láthatóvá válik kicsiny partmenti sziklaszigeteivel. Körülbelül 300-400 méteres szintkülönbség legyőzése után kissé megnyugszik az út, s végig hatalmas kilátással halad a hegység oldalában kivájt meredek szerpentinen. A tó ezen partvonala csaknem lakatlan, csupán néhány régi kőházból álló kis falucskákat találunk, de embert nem sokat. A hegyoldal kopár sziklás, igazi mediterrán hangulatot áraszt, akárcsak az Adriai-tenger partvidéke. Több óráig haladunk ebben az érintetlen, varázslatos környezetben, melyet csupán az egyre elviselhetetlenebb forróság árnyékol be. Messze alattunk kis falucska látszik a tó partján, hová hosszú szerpentin kanyarog. - „Lemenjünk egyet csobbanni?" - kérdezem viccesen a többektől. Lemenni még csak lemennének, de visszajönni... ezt már senki nem vállalná be szívesen.

Kevéssel odébb csacsik álldogálnak az út talán egyetlen árnyékos részén. Mivel nem férünk el tőlük a szűk, mindössze 3 méteres aszfaltcsíkon, bősz csengetésbe kezdek. Ahelyett, hogy lehúzódnának, rohanásba kezdenek a nem éppen eszükről híres állatkák, így üldözőbe vesszük őket. Balról szakadék, jobbról sziklafal, így csak egy lehetőségük van: előre! Már nagyon szuszognak szerencsétlen párák, mire elérjük a következő útelágazást, ahol lehúzódhatnak. Donja Briskában, a következő kis falucskában fehér kőfallal körülvett kis mészkőházak és kellemes árnyékot adó hatalmas fákra lelünk. A kopár sziklák után elég éles a váltás. Egy kopott fatábla szerint innen vezet fel az út a hegység legmagasabb csúcsára az 1595 méteres Rumijára, 4 óra menetidővel. Saccra mondom: körülbelül 500 méteres magasságban lehetünk.

Pontban delet üt az óra, mikor a tó északi partvidékének legnagyobb falvát: Mali Ostrost elérjük. Ezen falu neve szerepelt az útjelző táblán is Virpazarban, így ahogy egyre melegedett az idő, egyre többet emlegettük „Ostoros"-t is, mármint, hogy jó lenne már ott lenni. Csupán Bimby maradt le a falu előtt, de dolga végeztével ő is közöttünk van. Megakad a szemünk közvetlenül a falu elején lévő Fish & Grill feliratú vendéglátó egységen, s gyorsan elhatározzuk, hogy ma itt ebédelünk. Ostrosból már szépen látszik a tó keleti partvidéke is, melyet egy albán nagyváros: Shkodra foglal el. Bár mi még Montenegróban vagyunk, a határmenti falvakat, így Ostrost is, muszlin vallású albánok lakják. Mivel az étlap számunkra a „Coca Cola" termékeken kívül teljességgel érthetetlen, s a kinézetre tipikus albán pincérünk sem beszél egyetlen nyugat-európai nyelvet sem (na jó, a sajátján kívül egyiket sem), így kénytelenek vagyunk érzéssel választani. Végül is egyikünk sem fogott mellé, egyaránt jónak találták társaim a húsos-májas egytálételeket körettel, s az általam választott hal is finom volt. Ráadásul anyagilag sem volt megterhelő az ebéd: az előbbiekért 3,5 eurót, az utóbbiért 7 eurót fizettünk. Ennyi pénzért a franciáknál, vagy az olaszoknál még csak le sem ülhetünk egy étteremben!

Kaja után kicsit pihizünk, majd feltöltjük folyadékkészletünket, s két óra után nekivágunk a Rumija-hegység utolsó emelkedőjének. Utunk a következő öt kilométeren folyamatosan emelkedve felküzdi magát a hágóra, ahonnan egyszerre látszik a Shkodrai-tó és az Adriai-tenger. Keményen kaptatunk, mindeközben a kánikula minden eddiginél nagyobb méreteket ölt. A kilométerórámba szerelt hőmérő 39ºC-ot mutat napon. Tomival együtt érünk fel elsőként a hágóra, Bimbynek - a Durmitor óta - napról-napra egyre nagyobb küzdelmet hoznak a dombok, Dia pedig nem képes változtatni a már jól bevált emelkedőmászós stílusán: lassan és megfontoltan, de bármekkora dombot képes leküzdeni a maga tempójában. Elég párás az idő, így nem tökéletes a panoráma a hágóról, de azért csinálunk pár jó fényképet még utoljára a Shkordai-tóról, majd kezdetét veszi a lejtő. Gyorsan leérünk Vladimirbe, mely az eddigieknél sokkal lepattantabb albán-lakta falucska. Igazi balkáni „hangulatot" áraszt magából, kiszáradt, szemetes autóroncsos folyómederrel, sok-sok útszéli koszfészekkel és egy hatalmas minarettel. Az útjelző tábla itt nem divat, észre sem vesszük, s már az Albániába vezető „főúton" vagyunk, mely alig szélesebb, mint az a mellékút, amin Virpazartól tekertünk idáig. Most vagyunk túránk során legközelebb az albán határhoz. Délután 3 óra van. Mi, fiúk elhatározzuk, hogy élünk az egyszeri lehetőséggel, s átnézünk egy kicsit ebbe a nem éppen pozitív értelemben emlegetett kis balkáni országba. Diát a meleg és az emelkedők eléggé megviselték, s nem tanúsít különösebb érdeklődést Albánia iránt sem, így úgy dönt, hogy inkább itt marad. Nem tartom valami jó ötletnek, de nem akarom kényszeríteni. Mondom neki, hogy tekerjen ki a faluból velünk, s keressen valami nyugis helyet magának.

Hármasban eszeveszett hajszába kezdünk, s a hátszél segítségével 20 perc alatt elérjük a kis határállomást őrtoronnyal és komoly határőrökkel felszerelve. Montenegróból gyorsan kiengednek, de Albániába - amint a sor is mutatja - nem olyan egyszerű belépni. Rossz szokásunkhoz híven az autósok elé tolakszunk. Itt nem a határőr megy oda az autósokhoz, hanem az utasoknak kell - járművükből kiszállva - odafáradni egy bódéhoz. A határőr részletesen felveszi az összes adatunkat a gépébe. A vámellenőrzést szerencsére megússzuk. Mi a többi autós turistához képest viszonylag gyorsan át tudtunk kelni, bár egy albán esküvői menet fékezés nélkül halad át a kicsiny határállomáson. Kb. negyedórás hercehurca után végre Albánia földjére tekerhetünk. Elsőként egy hatalmas tábla üdvözöl: „Welcome to Albania", ezt azt hiszem, egy életre meg kell örökíteni.

Albánia első kilométerei azonban jócskán felülmúlják várakozásunkat. Igaz, hogy tehenek, kecskék, tyúkok keresztbe-kasul cikáznak előttünk, de az út minőségére egy rossz szavunk nem lehet. Igaz, hogy lerí Muriqan falváról a szegénység, a házak körül és az udvarokban mégis rend és tisztaság uralkodik. Tudom, hogy egyetlenegy falu után csak erős túlzásokkal lehet egy országot jellemezni, nekünk mégis pozitív emlékként maradt meg az a bő fél óra, amit ebben az országban tölthettünk. Lehet, hogy ha betekertünk volna Shdodrába, már egészen más véleménnyel tértünk volna vissza.

Közvetlenül a határ mentén találunk egy kis ajándékboltot. Betérünk, hiszen ha már itt járunk, mégsem térhetünk haza üres kézzel. Szerencsére az eurót elfogadják, sőt minden ár euróban van kiírva. Albán pénzt, leket ugyanis nem szeretnénk váltani. Hosszú tanakodás után végül is csak képeslapokat gyűjtünk be, majd újból a határ felé vesszük az utunkat. Az nem számít, hogy alig 40 perce voltunk itt, ugyanolyan részletességgel felvezet minket a nyilvántartásra ugyanaz a határőr, aki beléptetett minket. Éljen a bürokrácia! Mondjuk, mi kerékpárosok, még a szerencsésebbek közé tartoztunk, hiszen pár nappal később egy Albániát megjárt magyar mesélte a kempingben, hogy tőle a határátlépéskor kemény 20 eurót elkértek „úthasználati díj" címén. Nem csoda, hogy nem fejlődik az egyébként gyönyörű fekvésű, hatalmas mediterrán tengerparttal rendelkező ország idegenforgalma, ha csak ilyen körülmények között lehet beautózni az országba! Pedig egy kis figyelemmel, kevés tőkével és sokkal jobb marketinggel a horvátokhoz és a görögökhöz hasonló, csak annál jóval olcsóbb idegenforgalommal bírhatnának. Montenegró - mint a következő napokban tapasztalhatjuk - elindult a fejlődés útján, de úgy látszik Albánia még mindig csak a maga bajával van elfoglalva.

A montenegrói határőr első látásra azt hiszi, hogy visszafordítottak minket, elő kell kotornom a zsákom mélyéből a képeslapokat, hogy elhiggye; jártunk Albániában! Sietünk vissza Diához, aki Vladimir határában az útszéli szőlősben pihenget, s a lelke mélyén bőszen duzzog, azért mert szerinte sajnáltam az időt és energiát arra, hogy biztonságos helyet keressek neki. Helyette inkább eltekertem a fiúkkal.

Hátszeles, lejtős úton jó sebességgel haladunk a tengerparti Ulcinj városa felé. Szerencsére a tenger felől emelkedő hegyvonulatot nem kell megmásznunk, ugyanis egy szűk szurdokvölgy átvezet rajta. Ez Montenegróban már megszokott dolog. A városba beérve egy színvonalas, de olcsó szupermarketben veszünk vacsorát.

Megérkeztünk az Adriai-tenger partjára! A forgalom hatalmas méreteket ölt. Ulcinj a legdélebbi fekvésű montenegrói város 16 km-re fekszik az albán határtól, a lakosság majdnem ¾-e albán. Környéke 33 km hosszú partszakaszával (amiből 18 km strand) - Budva után - Montenegró második legfontosabb idegenforgalmi gyöngyszeme. A várostól délre az ország leghosszabb, majdnem 13 km hosszú és helyenként 100 méter széles homokos Velika plaža (Nagy strand) található. Ennek mentén keresünk szállást ma estére. Mivel a Nap vészesen közeleg a látóhatárhoz, már nincs sok időnk. A szűk tengerparti úton mindkét irányban áll a kocsisor. „Vége a nyugalmas hegyi szakaszoknak!" - gondolom magamban. Kemping szerencsére akad bőven: az elsőben németül tizenhárom euróban egyezünk meg négy főre. Nagyon lepattant, de egy éjszakára, ennyi pénzért jó lesz nekünk. Mikor fizetni akarunk, akkor derül ki, hogy tulajdonképpen nem is tizenhárom a tizenhárom, hanem harminc. Németül nagyon kicsi a különbség a két szám között (dreizehn - dreizig), de a pénztárcánk számára egyáltalán nem mindegy! Irány tovább! A következő kemping valamivel nyugalmasabb, itt 5 eurót kérnek egy éjszakáért, ami első látásra nem tűnik soknak, de miután körbenézünk már egy kész vagyon! A társaság viszont fáradt, így szavazásra bocsátom a dolgot, s ezúttal alul maradok. Csak én mennék tovább, a többiek inkább a maradás mellett döntenek. Gyorsan feldobjuk a sátrakat, s még lemegyünk a strandra fürödni egyet. Bár egész nap erős kánikula volt, a parton hűvös szél fúj, s a hullámzó tenger sem kellemesen langyos, mint ahogy azt hasonló éghajlati öveken megszokattuk. Csak Bimbyvel fürdünk kettesben, Dia és Tomi inkább a partról csodálják a naplementét. Fürdés után a többiek visszamennek a kempingbe, én még bóklászok egy kicsit a partmenti mellékúton. Amellett, hogy itt vagyunk Montenegró legnagyobb homokos partjának közvetlen környékén, elég érdekes kép tárul elém. Bár a tengerpart és a strandok rendezettek és szépen karbantartottak napernyőkkel, zuhanyzókkal, bárokkal, a parttól 200 méterre már egészen más a helyzet. Egy-két szocreál üdülőszálló, s ezenkívül jóformán semmi. Tekerek egy kilométert, s már tehenek, birkák legelnek az út szélén, idegenforgalomnak nyoma sincs, csupán egy-két tíz év körüli albán kissrác szívja az aputól csórt méregerős cigit és jókat kurjongatnak. Érdekes látvány! Ugyanakkor nagyon bánom, hogy kidobtunk egy halom pénzt arra az undorító kempingre, mikor itt az erdősávban, szinte a tenger közvetlen közelében ingyen is megaludhattunk volna! Mire visszaérek már majdnem teljesen besötétedik, a többiek már vacsiznak, ezúttal nem főztünk, hanem hideget eszünk. Tomi és Bimby panaszkodnak a mosdók áldatlan állapotáról és a világítás teljes hiányáról, így ezt az élményt kihagyom, a tenger után úgyis lezuhanyoztam a parton. A szúnyogok elől behúzódunk a sátrunkba, s a kemény nap után - a holnapi pihenőnap reményében - gyorsan nyugovóra térünk.

• Virpazar - Mali Ostros - Vladimir - Muriqan (Albánia) - Vladimir - Ulcinj
• Táv: 101,8 km
• Összesen megtett táv: 700,5 km

Folytatjuk...