1. nap 2018. április 3.

Can Pastilla - Colónia-st-Jordi (43 km)

"Ezek a spanyolok aztán nem sietnek sehová" - állapítottuk meg, miután már jó húsz perce vártunk poggyászainkra a mallorcai reptéren. Örök és sokszor tapasztalt igazság ez, de most tényleg bosszantó volt. Bringázni szeretnék már végre! - motoszkált bennem az elhatározás, hiszen azon nem titkolt szándékkal jöttem vissza, hogy az öt évvel ezelőtti túránkat jópár kilométerrel és új hellyel toldjam meg. De itt, Spanyolországban a dolgok nem mennek ilyen gyorsan. Mire végre hátunkra kaptuk zsákjainkat és elbandukoltunk a reptértől mindössze 2 km-re lévő Can Pastilla üdülőfaluba már kitört a szieszta. "Nyitás délután 4 órakor"  - díszelgett a kerékpárkölcsönző kirakatában. De addig még több, mint két óra van!

Nem engedtük veszendőbe az időt, a parton elsétáltunk az újabb két kilométerre lévő Carrefourhoz, feltöltöttük kajakészletünket, s vettem egy új sátrat is, mivel a hozott lakhelyünk rudazatát a pozsonyi reptér mellett egy bokorban kellett hagynom, ugyanis nem engedték fel kézipoggyászként. Fél ötre értünk vissza a kölcsönzőbe. Két auvázas túragépet kaptunk a seggünk alá, felcuccoltunk, és gyorsan elhagytuk a zsongó üdülővárost.

A szél ma egészen naplementéig velünk volt, így bátran repeszthettünk a sziget déli csücskében megbúvo Colónia st. Jordi üdülőváros irányába a jó minőségű kerékpárutakon és néptelen mellékutakon. Bár nem volt túl meleg, a 20 fokot alig érte el a hőmérséklet, a természet itt már jóval előrébb tartott, mint nálunk Magyarországon. Virágillat töltötte be a tájat, kövér legelők, kalászba szökkent gabonatáblák mellett suhantunk el. A sziget közepén terpeszkedő randai táblahegy teteje felhőkbe burkolózott, így erről gyorsan és könnyen lemondtunk, inkább haladtuk, hogy a késedelmes indulás ellenére is be tudjuk járni majd a számomra még ismeretlen északnyugati csücsköt is. Este egy nyugodt és néptelen homokos stranddal néztünk farkasszemet, s felette a píneaerdőben állítottuk fel vadiúj sátrunkat.

2. nap 2018. április 4.

Colónia-st-Jordi - Cap de Ses Salines - Santanyí - Portocolom - Portocristo - Punta de n'Amer - Son Servera - Platja de Canyamel (114 km)

Másnap reggel hamar elfújta a szél a szükre fellegeket, s csodálatosan kék ég alatt keztük meg a napot. Meg is jött a kedvünk a tekeréshez ezért gyorsan úgy döntöttünk, hogy kitekerünk a sziget legdélibb pontján található világítótoronyig. Egy néptelen úton hatalmas levendulamezők és píneaerdők között tettük meg a 9+9 km-es kitérőt, s ahogy végigpillantottunk a mélykék tenger, rögtön nyugtáztuk, nem volt rossz döntés ide kitekerni. Santanyíben reggeliztünk, majd északnyugatnak indultunk az egyre forgalmasabb, de még mindig alacsony rendű mellékúton. Már az első nap megtapasztalhattuk, hogy a spanyolok nagyon türelmes vezetők, mindenki megtartotta a biztonságos oldaltávolságot előzéskor, s egy-egy beláthatatlan szakasznál inkább hosszasan követtek mindket, minthogy belementek volna egy kétes kimenetelű előzésbe. Portocolom előtt lekanyarodtunk a tengerpart irányába, hiszen a Marsal-öblöt idén sem szabadott kihagyni. Hiába sütött a Nap, a tomboló szél miatt nem volt igazi strandidő. Azért a látvány nem volt semmi.

Visszakaptattunk a parttól távolabb vezető útra, hiszen ezen a szakaszon a sziklás magaspart és a végtelen számú apró tengeröböl miatt jóval feljebb halad az út a tengertől, s meg sem álltunk Portocristoig. A délnyugat felől tomboló szél továbbra is hű társunk maradt, már-már megfogalmazódott fejünkben az a sanyarú jövőkép, hogy Capdepera után mi lesz velünk, ha nyugatra kell fordulnunk? De addig legalább élvezhetjük a támogatást! Ebéd után már feltűnt előttunk az Amer-félsziget zöld dombja. Öt éve itt volt a mai nap vége, most viszont még rengeteg időnk maradt, így folytattuk tovább északkelet felé a hátszeles száguldást.

Son Servera után egy régi vasútvonal nyomvonalára épült bringaútra tévedtünk, mely Artá felé vitt minket. Ez nem volt túl jó irány, de élvezetes volt rajta tekerni. Szerencsére a város előtt még le tudtunk róla jönni, s - mivel már közelgett az este - a hozzánk legközelebb eső tengerpart felé vettük az irányt. Canyamel igazi elit üdülőhely, elit szállodákkal, sok-sok német vendéggel. Nem éppen nekünk való hely, ráadásul a part itt már erősen sziklás, meredek, így nehéz nyugodt táborhelyre lelni. Egy félreeső réten, kis patak melletti réten állítottuk fel sátrunkat, s egy csillagos, de roppant hideg éjszaka előtt álltunk.

3. nap  2018. április 5.

Platja de Canyamel - Capdepera - Artá - Can Picafort - Port d'Alcúdia - Alcúdia-félsziget - Alcúdia - Port de Pollenca - Formentor  (96 km)

Napos, de hűvös reggel köszöntött ránk. A tegnapi hosszú nappal a lábainkban, lassan indultak az első kilométerek, majd egy laza domb után feltárult Capdepera büszke vára. A sziget legnagyobb várroma büszkén emelkedett a még alvó város fölé. Hiába kaptattunk fel, csak 10 órakor lesz nyitás, ezt nem fogjuk megvárni. Helyette áttkertünk Artába. A 6000 lakosú mezővárost egy citadella koronézza, amelyből mint egy második erőd a Sant Salvador-kegytemplom emelkedik a magasba. Nem sietünk a reggelivel, helyette megmásszuk a dombot és letekintünk a nagy múltú településre.

Ha már Capdeperát nem sikerült bevennünk, ez kárpótolt valamelyest. Közben életre kelt a sziget, bár ez elsősorban nem az autós, hanem a kerékpáros forgalmon volt tapasztalható. Néhol húsz-harminc fős országutis bolyok haladtak el mellettünk, többségben német edzőtáborozók, de nagyon sok a magányos bringás is. Egy kisebb hágó után feltárult előttünk az Alcúdiai-öböl hosszú partvidéke, itt található a leghosszabb homokos strand a szigeten. Can Picafort szállodái már most is ezerrel üzemelnek (valószínű itt száll meg ez a rengeteg német kerekes), a parton is nagy a mozgás, bár a csodás fehér homokos partot még sokhelyütt undorítóan büdös, rothadó hínár fedi, ezzel még lesz dolguk a spanyoloknak. A szél mérséklődött mára, így a rettegett délnyugati szél már jócskán veszített erejéből. Port d'Alcúciában ebédelünk, s délutáni szieszta után indulunk az első félsziget bejárására. Mallorca északkeleti részén található két ujjként kinúló félsziget közül ez a kevésbé ismert. Északi részén egy falatnyi út kapaszkodik fel a sziklás partvidékre, majd - még mielőtt kiérne a Cap des Pinar fokra, egy vastag acélkapuba torkollik az egyik alagút előtt. Katonai terület, ide sajnos nem lehet belépni.

Vissza is kaptattunk a csodálatos sziklás partvidéken és az Ermita de la Victoria kolostor melletti árnyas pihenőhelyen uzsonnáztunk, s közben szemeztünk a következő meghódítandó célunkkal a kihagyhatatlan Formentor félszigettel. Még 15 km válaszott el tőle, melyet a szintén csodálatosan homokos Pollenca-i öböl partvidékén nyomtunk le egyben. Itt már nagyon sok volt a bicajos, s számuk a félsziget elérésvel fokozatosan csak nőtt és nőtt. Nekivágtunk az első emelkedőnek, s 3 km kaptatás után már a kétszáz méteres függőleges sziklafalú kilátóhelyről csodáltuk a végtelennek tűnő Földközi-tengert. Idén is sajnálattal állípítottuk meg, hogy az innen legközelebb lévő katalán főváros (Barcelona, 175 km) nem látszik :-) Teljesen más hangulatot árasztott a hely, mint amikor először jártam itt, akkor reggel értük el a kilátót, most pedig már alkonyi fényekben úszott minden. Leereszkedtünk a pálmafás, napernyős formentori strandra, fürödtünk egyet, s pihentünk a bérelhető, de még ingyenes nyugágyakban.

Amint a képen látszik, egész jó hely, kár, hogy így április elején még elég hűvös volt az este. Nem sokkal naplemente előtt indultunk csak tovább. Elég nehezen találtunk táborhelyet, ugyanis a félsziget nagy része magánterület, kerítéssel elkerítve az úttól és négynyelvű táblákkal jelzik, hogy a környkének vadászat folyik. Vicces, mert angoluk a "Big game" kifejezést használták. Egészen a Figuera-öbölhöz vezető kis földútig nem volt semmilyen lehetőség. Itt legurultuk, s az út mentén állítottuk fel a sátrunkat. Minden volt, csak térerő nem. Egy hűvös szeles éjszaka állt előttünk, a hajnal megint elég didergősre sikerült a sziget éjszaki csücskében.