0. nap 2018.06.17. Vasárnap (autós szakasz 700 km)

Az indulást este nyolcra terveztük, egy rövid éjszakai alvással. A kerékpárok felrakása már behunyt szemmel is ment, a lomokat betettük a feneketlen csomagtartóba és időben elindultuk. A hétvégi esti időszak nem kedvezett a kényelmes haladásnak, Budapest felé rengeteg autó tartott velünk, de az M7-esen már gyér forgalomban haladtunk, valamikor éjfél felé haladtunk át a határon. A másik oldal autópályája is teljesen kihalt volt, jól haladtunk. Valahol Zágráb után egy pihenőben aludtunk valamicskét, mert nem volt értelme hajnal háromra Rijekába érni. Már jócskán világosban értük el a várost, és a Waze szépen elvezetett a beállított parkolóba. Csak a helyszínen derült ki, hogy ez egy lakótelep, és reggel ötkor egyetlen üres helyet sem találtunk. Tébláboltunk, ettünk, ittunk, leszedtük a bringákat, felmálháztunk, de a helyiek még mélyen aludtak, vagy legalábbis nem volt kedvük autóba ülni.

Néhány szó a túráról: a helyszín Horvátország, a Kvarner öböl és környéke, szigetekkel, hegyekkel, tengerparttal.

A terv: Rijekát szemeltük ki a túra kezdő és végpontjának, a főbb állomások: Rijeka – Crikvenica – Novi Vinodolski – Senj – Sveti Juraj – Jablanac – Velebit hegység (Kuca Alan 1.400 m) – egybefüggő vadon – Karlobag – Starigrad Paklenica – Pag – Novalja – Rab – Lopar – Merag – Cres – Mali Losinj – Osor – Porozina – Brestova – Opatija – Rijeka, közben több komp szakasszal.

1. nap 2018.06.18. Hétfő

Végre háromnegyed hétkor elindult a mozgás a parkolóban és nekünk is sikerült az autót egy biztonságosnak vélt helyre leállítani, majd 7 óra előtt kezdetét vette a mediterrán túra.

A parkoló a hegyoldalban volt 100 m magasan, ahonnan meredek szerpentinen jutottunk le az óvárosba. Mert a program első pontja az óváros megtekintése lett, megnéztük a tükörfényes mészkőlapokkal borított főteret (Korzó), majd a híres óratorony alatt átgurulva szemügyre vettük a 17. századi Szent Vitus székesegyházat.

A korai idő miatt emberrel alig találkoztunk, ami segítette a sétálóutcában a haladásunkat. Ahogy jártunk keltünk, egyre több impozáns épület került a látóterünkben és bennem az a vélemény alakult ki a városról, hogy lélekszámától (130 ezer) jelentősebbek a terei, épületei. Ennek okai valószínűleg a monarchiáig nyúlnak vissza, de a jelenkor is tesz hozzá valamit a látványhoz, mert a régi épületek pazarul felújítva várják a látogatók elismerő pillantásait.

Tettünk még néhány kisebb kitérőt, pl. a kikötő felé,majd kigurultunk a Terézia gátra és megnéztük az óváros felé eső hajógyárat, és a homályba burkolózó szemközti dombon magasló Trsat várat. Aztán elindultunk, hogy végre kikeveredjünk a városból, de az egyre növekvő forgalom, a rossz irányba egyirányú utcák, lépcsők, hidak megnehezítették a dolgunkat, végül mégis sikerült irányba állni és a Kvarner öböl mentén dél-kelet felé haladtunk.

A város azonban nem akart elfogyni, lépten-nyomon ipari területek vették birtokba a tenger kisebb, nagyobb öbleit, lagúnáit, ahol mindenféle romos hajók szervizelése folyt. Egyetlen strandot sem láttunk, pedig a természeti környezet alkalmat adott volna létesítésére. Aztán jobbról az öböl partján feltűnt az INA kőolaj-finomítója – amiről beugrott Besenyő Pista bácsi abszurd előadása, aki érdeklődik a műfaj iránt és nem ismeri, akkor a tecsőn (youtube) rákereshet „Besenyő Pista bácsi kőolaj finomító” kulcsszavakkal.

A finomítóhoz nem mentünk le, mivel nekünk nem az ott előállított hajtóanyagra volt szükségünk, hanem a felette lévő dombon átvágva értük el a Bakar öblöt, ami 5 km hosszú keskeny vízfelület, körben hegyekkel, az egyik végében a névadó Bakar (magyarul Szádrév), a másikban Kraljevica település. A dombtetőről szemügyre vettük a sötétkék vízű öblöt és a háttérben feltűnő Krk hidat is. Meglepő módon a pihenő helyen, ingyenes Toi-Toi wc-k voltak, amik nagyon alkalmasak a betojásra elkerülésére. Betojás, hogy sok helyen pénzt kérnek a használatukért, pedig ingyenes használattal óvni lehet a természetet, ami pénz megtakarítással jár.

Innen hosszú, élvezetes, látványokban gazdag gurulással értük el Kraljevica-t, ahol majdnem fürödtünk. Cobarnco önmegtartóztatást színlelve megállta a csobbanást, hogy a múló félben lévő megfázásos betegségét le tudja gyűrni, én meg szolidáris voltam vele. Az öböl hosszú túloldalán egy kis kaptatót kellett legyőzni a hófehér sziklák sorfala mellett. A szélről is megemlékeznék, elég élénk, mindig szemből fújó fajtát fogtunk ki, főleg a tengerparton borzolta a hajamat.

A következő célpontnak a Krk hídat jelölte ki Cobranco, ami egy kitérő, csak a látványossága miatt tértünk le a Jadransko Magistrala útról. Közeledve a hídhoz, valami iszonyatos forgalom keletkezett, Cobranco szerint van bringaút is. A fizető-kapuhoz érve konstatáltuk, hogy nincs bringaút, csak egy nagyon keskeny járda, aminek egyik oldala az utat szegélyező acélkorlát hátoldala, a másik oldala egy betonfal, miközben néha-néha, egy-egy közvilágítási oszlop szűkítette a helyet és a nagyon erős szél azt vetítette előre, hogy el fogunk dőlni.

Végül eldőlt, ezen a keskeny járdán nem lehet betekerni a híd közepéig, így én a hídfőnél, az árnyékban megálltam – elkerülendő, hogy megfőjek - és megvártam Cobrancot, amíg Ő gyalog bement videót készíteni. A várakozásom nem telt meddőn, a szokásos táplálkozást sikerült beiktatnom, és emiatt nem hátráltattam a túra folyását.

A hídról elkészült a videó és elindultunk vissza a főútra, ami elég gyötrelmesre sikeredett, mert 6-7% emelkedőn hágtunk felfelé, mellettünk tömegesen húztak el az autók. Gondolom az is hozzájárult a forgalom nagyságához, hogy Rijeka repülőtere a szigeten van. Mikor végre felértünk a domboldalon futó főútra, abban sem volt sok köszönet, a kamionok, buszok nagy tömegben próbáltak úgy előrejutni, hogy 5 cm-es oldal távolsággal előztek meg, ez eléggé frusztráló volt, hiszen én az Alpok régió közlekedési kultúrájához szoktam, legalábbis a csomagos túrázás alkalmával, mert azért otthon sem rózsás a helyzet, Virág elvtársa idézve: „Az élet nem habostorta”

Az idén lett itthon egy, - hogy is mondjam – az autósok figyelmét felhívó kampány, aminek keretében a buszok hátoldalára, az út mellé 20 m2 –es táblákra kitettek egy képet, ami a kerékpárost nagy oldaltávolsággal előző autót ábrázol hátulról, a gyengébbek kedvéért még rá is írták a távolságot, (1,5 m) mérőszámmal, mértékegységgel, nyilakkal, ennyit kellene tartani.

Az első adandó alkalommal letértünk róla és a part mellett futó, - településeket érintő – útra váltottunk, valamivel Crikvenica előtt. Az volt a terv, hogy közvetlenül a tengerpart melletti korzón megyünk egészen Novi Vinodolski-ig, és ha adódik lehetőség, akkor fürdünk. Ezzel szemben a valóság az lett, hogy nem találtuk meg a lenti utat, ezért elég sokáig szállodák, apartmanok, házak között evickéltünk, de a forgalom szerencsére sokkal mérsékeltebb volt, mint a főúton.

Néhány kilométer után azonban mégis sikerült elérni a partot Crikvenica-nál, és a környezet megnyerte tetszésünket, így megkezdődött a fürdőnadrág felvételi hadművelet, mert mondanom se kell, nem abban tekertünk idáig. A móló végéig kitekertünk és egy hajójegyet áruló bódé mögött sikerült az alkalomhoz öltözni, akarom mondani vetkőzni, majd látogatást tettünk a strandon. Én rögtön belegázoltam, élveztem a kellemes, kék vizet, majd keresni kezdtem Cobrancot. Hátrafordultam, hogy lássam hova tűnt, majd megpillantottam, amint a fél-lábszárig érő vízben kamerázza a lábujjait. Ekkor már gondoltam, hogy még mindig „önmegtartóztat” és nem lesz csobbanás. Egyébként a strand kellemes, szép környezetben helyezkedett el, a kilátás a tengerre és Krk-re is jó volt, nagy fekete fenyők adtak hűs árnyat a melegben, nekem Crikvenica is bejött, az épületek rendezettek, szépnek is mondhatók, igaz én már nyaraltam itt a családdal a 2000-es évek első felében.

Ezután egy kellemes lassú gurulás keretében mintegy 10 km-t andalogtunk a látványokban nem szűkölködő tengerparti sétányon, helyenként kerülgetve a gyalogos népeket. Ezt a szakaszt nagyon élveztük, rendezett szép környezetben haladtunk, a tenger látványa – így a túra elején – megunhatatlannak tűnt. Aztán eljött az idő és Selce után újra a főúton haladtunk, mert a tengerparti sétány elfogyott.

A következő szélállomás, akarom mondani célállomás (Novi Vinodolski) felé folytatódott az út hullámvasút jellege, de az aszfalt minősége Svájcot idézte. Sehol egy kráter, egy repedés, sőt még foltozásnak sem láttuk hírét-hamvát, csak a sima aszfalt mindenütt, de azért a sok le-fel nem nagyon hiányzott, és mint az előző mondatból - a Fraud-i elszólásból – kiderülhetett, a szél az feltámadt és élénkre erősödött. Az Új-borhegy nevű településen némi enni-innivalót vételeztünk, és mentük tovább, a strandot itt kihagytuk.

Novi Vinodolski után megváltozott az út vonalvezetése, mert a part sokkal tagoltabb lett, emiatt az út az eddigiekhez képest is többet ment fel, majd le. Először a Zrnovnica, majd rögtön utána a Klenovnica fjord tűnt fel, - amiket keskeny, a szárazföldre mélyen benyúló szurdoknak is lehetne nevezni. Mindkettőt jelentős emelkedővel, és sok kanyarral tarkított vonalvezetéssel abszolválta az út, ami a fjordok felett szűk, magas sziklákkal övezett helyekre vitt minket. A látványt lehet kellemesnek mondani, főleg amiatt, hogy jelentős magasságból a tenger is és a hegyek is más arcukat mutatták, de a melegben a 7-8%-os meredeken való pedállal birkózást már nem annyira.

A következő 10-15 km-en továbbra is sok emelkedőt küzdöttünk le, majd pihenésképpen a lejtőn hajtani kellett egy kicsit az erős szembeszél miatt, de összességében élvezetesen haladtunk, látványelemnek megmaradtak a fjordok, csak kisebb méretben, mint az előtt emlegetettek. Ejtek néhány szót a napi célról, mielőtt elérjük Senj-t.

Horvátországban nagyon szigorúak a vadkempingre vonatkozó szabályok, vagyis tilos, de szigorúan, ezért a terveinkben, legalábbis itt a felkapottabb, rossz domborzattal rendelkező részen hivatalos kempinget terveztünk. Cobranco otthon részletesen elemezte a partvidéket és ennek eredményeként, figyelembe véve a következő napi célt, Sveti Juraj környékét lőtte be. Na, mert holnapi cél a Velebit lakatlan katlanja!

A távolban közben feltűnt Senj, miközben jobbról még mindig a Krk sziget nyúlványa kísért, de már több kisebb szigetet is beazonosítottunk az egyik pihi alkalmával. Aztán elértünk Senj-t, ami egy hamisítatlan, történelmi múlttal rendelkező város. Nem kellett sietnünk, így bementünk az óvárosba a tengerparti részre, és az ide telepített modernitás részét képező Tesla gyorstöltő állomást is szemügyre vettük. A tenger mellől igen jó látványt nyújtott a város, előtérben a sötétkék tengerrel, háttérben a Velebit hegységgel.

Ebben a városban újra bevásároltunk, mert a következő két napunk vad környezetben fog telni, lakott területtől távol. Senj-ből kifelé menet újra jött a hegymászás, de ezt már szinte meg is szoktuk.

Aztán egy nem tervezett programként még felmásztunk Nehaj várához is, ami nem volt nagyobb, mint egy rózsadombi villa nálunk, de az jól látszott, hogy szinte bevehetetlen lehetett, vastag falakkal, nagyon kicsi ablakokkal. Én már itt szinte éhen haltam, mint a vár valamikori – az ellenség által kiéheztetésre itélt – lakói, de még mindig nem sikerül Cobrancot rávenni, hogy időt szakítsunk táplálkozásra, mert Ő valamiért nem volt éhes, annak ellenére, hogy éjszaka se és nappal sem evett semmit. A rossz nyelvek szerint azért, mert még tartott a téli tartaléka. Hű, de rossz nyelvem van.

Mindig volt valami indok a halogatásra, most éppen az, hogy a kempingből nehogy hazamenjen a recepciós, ezért siessünk, majd eszünk ott. Így is tettünk és a lovak közé csapva, az egyre vízszintesebben sütő nap sugaraitól támogatva törtünk előre, mint a régmúltban megénekelt hadsereg, és próbáltuk bevenni a fehérek partvidékét.

Aki valamilyen oknál fogva olvassa e sorokat - és túl fiatal, vagy már túl öreg és nem vette be a „Nefelejcset” - és nem érti miről írok, annak segítek, ha többet szeretne tudni, akkor közlöm, hogy arról a nótáról van szó amiben az amúri partizánok működtek közre.

Jobbra még mindig ott kisért a szemünk sarkában a Krk-sziget hosszú nyúlványa. Előttünk már körvonalazódott a másnapi úticélunk a Velebit tekintélyt érdemlő fala.

A Sveti Juraj felé szinte minden "lyukban" ott figyelt egy kemping,némelyik akár jó is lehetett volna,de még korán volt. Kalivnál megszemléztük a a híres-hirhedt erőművet,melyhez a délszláv háború egyik legbizarabb története fűződik,majd repesztettünk is tovább.

Sveti Juraj után a tervezett kempinget (a Camp Raca-t) este 7 körül értük el, a recepción kicsit kérdezősködtünk és kiderült a sátorhely fejenként 3.000 Huf, de van bungalow is, csak sajnos az 4 személyes és ki kellene fizetni az egészet. Ezt azután tudtuk meg, hogy a recepcióssal megkérdeztettük a tulajt, nem adná-e ki 2 fő áráért, hát nem adta.

Pedig jó lett volna, mert akkor megspórolhattuk volna a sátorral összefüggő macerát és sok időt, ami főleg reggel jött volna jól. A másik előny az lett volna, hogy a házban a kinti viharos szél nem zavaró, szemben a sátorral. A rossz hírre úgy reagáltunk, hogy otthagytuk a kempinget és megnéztük a közeli apartmanokat kínáló helyet, ahol szintén kikosarazott a tulaj, gondolom nem volt szüksége pénzre, mivel egy vendéget sem láttunk nála.

Így szégyenszemre visszaoldalogtunk a kempingbe és megvettük a sátorhelyet, kiválasztottuk a helyet, egy nagy sziklafal takarásában és bíztunk benne, hogy a széltől óvni fog. Utána még visszagurultuk a szabadtéri, de fedett büféhez és megettük az otthonról hozott kaját, de a tisztesség kedvéért, meg a szomjoltás miatt rendeltünk 1-1 sört 850-900-ért fejenként. A vacsora vége éppen belecsúszott a naplementébe, így szép színes ég kíséretében indultunk sátrat verni, fürödni, pihenni.

Azért este még megnéztük az időjárás jelentést – ami előtt reménykedtünk a bóra csitulásában -, de sajnos azt jósolták, hogy 100km/h-s szél várható, pont abból az irányból, amerre a tervek szerint mennünk kell. Ennek hatására kicsit megijedve, fáradtan tértünk nyugovóra, - hiszen előző éjszaka 2 órát aludtunk,- miközben a szél rángatta a sátorponyvát, érdekes össze-vissza ütemmel gazdagítva a fák susogását, és a fütyülő-süvítő szél hangját.

Jó kis nap volt, volt benne hegy-völgy, városok, strandok, nagy hegyek, gyakorlatilag minden, amitől egy bringatúra jó tud lenni.

Folytatás hamarosan...

Forrás: cobranco.hu