2. nap 2018.06.19. Kedd (44 km; 1.750m szint)

Már egészen korán felébredtünk, vagy inkább úgy mondom, nem tudtunk sokáig aludni, mert a bóra nagyon rákezdett. Rázta a sátrat, süvöltött a kövek között, a fákat rángatta, amik nyekeregtek, a falevelek hangosan zizegtek. Még szerencse, hogy a kabócák a kapaszkodással voltak elfoglalva, ezért csendben voltak, vagy a másik lehetőség szerint csak nem hallottuk őket a nagy ribillióban.

Éjszaka a sátor külső részét valahogy elvitte a szél, de szerencsére egy jóakarónk megfogta, visszahozta, összehajtotta és egy kővel lesúlyozta. Kelés után, úrrá lett rajtunk a kétségbe esés, mi lesz a napi tervvel ebben az orkán-erejű szélben? Az itiner szerint dél-kelet felé kell haladnunk egészen Jablanac magasságáig, majd ott egy hirtelen bal kanyarral fel a Velebitbe, egészen 1.410 m magasságig.

A kétségek azért merültek fel, mert a szél iránya oldal ellenszél lesz, - persze ahogy az út kanyarog, nyilván változni fog -, de nem az ellenszél okozta a legnagyobb fejfájást, hanem az útra merőleges összetevője, ami a - kerékpár csomagok nagy keresztmetszete miatt – előre vetítette azt, hogy akár az útról is lelökhetnek a 70-100 km/h-s lökések. Még soha nem kerékpároztunk ekkora szélben, ezt is ki kellett próbálni, tehát eldöntöttük, lesz, ami lesz próbáljuk az eredeti terveket tartani.

Összecsomagoltunk, Cobranco készített még néhány felvételt a kempingről, majd fizettünk, s 9 óra után nekivágtunk az ismeretlennek. Az idő, a széltől eltekintve kifogástalan volt – már amennyire el lehetett tekinteni tőle -, tiszta lett a levegő, megszűnt az előző napi fülledtség, na ja, a hegyről lezúduló hideg szélnek alacsony volt a páratartalma, az ég a szokásos Cobranco kékségben pompázott, itt-ott egy kis „szépidő” felhővel megszórva. Előre is elnézését kérem a kedves olvasónak, de bitang fogok sokat lamentálni a szél okozta helyzeteken, mert ez volt a legkülönlegesebb körülmény az egész napon, pedig rengeteg egyéb élmény is ért minket.

Az út emelkedése 4-5 % körül lehetett, de folyamatosan felfelé kellett kapaszkodni, ami egy idő után azzal az előnnyel járt, hogy a kilátás egyre jobb lett. Nemcsak a közeli sziklás szigeteket (Prvic, Grgur, Goli Otok, Rab), hanem a távolabbiakat (Krk, Pag, Cres) is jól megvilágította a nap, ami nagyon jó kontrasztot teremtett a mélykék tengerrel, és az éggel. A tengeren a szél úgy játszott, mint az ember ujja a hárfán, itt is egy kis rezgés, ott is egy kis rezgés, mindenfelé fehér, tajtékos hullámok jelezték játékos kedvét. Mi pedig küzdöttünk az elemmel, azzal az eggyel, ami meghatározta a napot, erősen kellett koncentrálni, hogy sikerüljön az út jobb szélén maradni az autók miatt, de a hirtelen lökések se taszajtsanak le a mélybe.

Azért volt egy jó hatása a viharnak, kamionforgalomról nem lehetett beszélni, egy nagy vassal sem találkoztunk, valószínűleg megtiltották a közlekedésüket de azért egyéb járművekből volt elég. Szerencsére az út jobb oldalán erős acélkorlát segített a biztonság érzetének megteremtéséhez, bár ez nálam, nem sikerült meggyőzőre. Egy nagy teherautó előzése után egyszerre borultunk fel majdnem, mert a baloldalról fújó szélbe bele voltunk dőlve, amit a nagy autó lefogott, majd ahogy elment, újra jött a szél. Éppen annyi idő maradt, hogy egy reflexszerű féktépés után, ugrás le két lábra, a kormány erős tartása, és reménykedés, hogy nem esünk át sem a korláton, sem az út közepe felé nem borulunk be.

Közben azért a látvány egészen hihetetlen lett, olyan 270 m magasságból egészen más a tenger a szigetekkel, mint a partról, néha már el is terelte az ember figyelmét a veszélyről a sok lebilincselő látványelem, pont úgy, mint a horror filmekben a lágy zene, aztán hirtelen beugrik a szörny a TV-n keresztül a szobába. Na, én is így jártam, én játszottam a szörny szerepét ebben „zs” kategóriás horrorban és én is beugrottam szakadékba, szerencsére csak majdnem. Az eset olyan helyen történt, ahol az út egy száraz kanyonhoz érkezett, ami felülről indult el, a tengerig mélyült és szélesedett, az út pedig ezen ment keresztül (nem viadukton, hanem töltésen), balra a hegy, jobbra a tenger és a szakadék. Az út jobb oldalán acélkorlát, de csak comb-középig ért, egy hirtelen széllökés a korlátnak lökött és egyszerűen felborított, esés közben éppen el tudtam kapni a korlátot, így fent maradtam. Mit mondhatnék, nagyon megijedtem, fiatalnak éreztem magam az elszámoltatáshoz. Mikor Cobranco odaért, segített kikászálódni a bringa alól, aztán a kanyon feletti rész végéig csak toltam a gépet.

Innen nem messze a Bura (bóra) panzió beton támfalának védelmében megettük a reggelit, majd valamivel 11 óra után újra belefeszültünk a szélbe. Aztán olyat tapasztaltunk, amit hitetlenkedve szemléltünk, rövid időre hátszél alakult ki és az 5-6%-os emelkedőn felfelé felfújt minket, nem kellett tekerni. A pünkösdi királyság csak 1 percig tartott, utána visszaállt a világ rendje és a kínlódás folytatódott. Még két olyan szakasz adódott, ahol nem mertem tekerni, hanem toltam egy keveset, ja, mert közben a veszélyes helyeken megszűnt az acélkorlát, és hézagos 30 cm magas kőkerítés vette át a helyét. Ez is az időjárás változás miatt lehet, a helyi őshonos kőkorlátot kiszorította élőhelyéről az invazív acélkorlát, csak itt észak felől terjed a vas a kővel szemben – sajnos nem elég gyorsan -, lehet mondani visszajutottunk a kőkorba, a vaskorból.

A kajáló hely után elértünk egy fennsík szerűséget 370 m-es magasságban, itt már nem voltak húzós emelkedők, csak kis rövidek, kis visszagurulással. A magasság miatt újabb perspektíva nyílt meg, már átláttunk a környező szigetek felett és a távolban egyre több részletet ki tudtunk venni. Az egyik megállónál azon rágódtunk, ha itt lent ilyen erős a szél, mi lesz ha a zsák szájához közeledünk majd, hiszen annak a hegynek a tetejére készültünk, amin átbukott az átkozott bóra (direkt kis betűvel írom, annyira nem tisztelem). Még az is felmerült, hogy kihagyjuk a Velebit-et és a Rab szigetre átmegyünk komppal és csináljuk a 4 nap múlva esedékes etapot, de ez sem tűnt jónak, mert akkor nem lehetett volna az összes tervezett helyszínt meglátogatni. Abban maradtunk, hogy majd a Stinica felé vezető útelágazásnál még tanakodunk, ott lehet lemenni a komphoz, és ott kellene balra - a hegyre vezető útra - kanyarodni.

Az útelágazásig tartó menet már nem tartogatott vérfagyasztó élményeket, csak a szépre emlékezem, a híres dal után szabadon. A helyszínen úgy döntöttünk, hogy a terv szent és sérthetetlen, tehát megyünk fel a hegyre. Az, azért nagyban segített a döntésben, hogy a szél ezen a ponton teljesen elállt, illetve ez így nem teljesen fedi a valóságot, mert a Magistrala-n fújt ezerrel, de a kis, keskeny úton, amerre mennünk kellett, a levél sem rezdült. Megrendülten álltunk a nagy kontrasztot szemlélve majd egy hirtelen és bal kanyarral belevágtunk és megkezdtük az ismeretlen meghódítását.

Kis keskeny utacskán kapaszkodtunk felfelé és tényleg nem fújt a szél, először egy néhány házból álló település kezdeményen hajtottunk át, utunk egy hosszú félkörívet írt le, délkelet felé indultunk és egészen északi irányig fordultunk, majd egy hirtelen visszafordító kanyarral újra délkeleti lett az irányunk és erős meleg hátszél támogatta a hő-háztartásunk elpusztítását. A tengerparttal és a Magistrala-val párhuzamosan haladtunk, csak mi jelentős szintet nyertünk az állandó 7-8% meredekségű úton hajtva. Azt állapítottuk meg, a szélhiányt – már amennyiben lehet ilyen furcsa szókapcsolatról beszélni bóra közben – az okozhatja, hogy közel vagyunk a hegyhez és a felső szirteken átbukó szél a vízszintes sebessége miatt túljut rajtunk, olyan ez, mint közel a busz mögött haladni.

A normál madár-távlat, kezdett átmenni sas-távlatba, amivel jelezni szerettem volna, a magasság növekedésével nem csak mennyiségi, de minőségi változás is beállt a látványban.

Először Rab-ot hagytuk magunk mögött és Pag keskeny északi nyúlványa is betüremkedett a képbe, majd az egész szigetre ráláttunk. Az út vonalvezetésében 560 m magasságában állott be változás, először jött egy szerpentin kanyar, amivel észak felé fordultunk, majd egy rövid szakasz után még egy „szerpi” és megint dél-kelet lett az útirány. Az első kanyar után módunk volt szemügyre venni a kilátást abba az irányba, amerről jöttünk, és azt kell mondjam, nem lehetett belekötni.
Mint ahogyan az út minőségébe és a forgalomba sem, mert az első autóval itt találkoztunk. A második kanyar után lassan feljutottunk egy platóra, ami a magasabb régiókat és azokat a szikla-szirteket választották el, amiket eddig lentről láttunk. Ahogy bekanyarodtunk a lentről látszó szirtek mögé, a laposabb régióba, kikerültünk a ”vákuum régióból” és újra megéreztük micsoda energiák próbálják megakasztani a túrát. Ez nyilván erős költői túlzás, de két olvasata is létezik a történeknek:

1. nem vagyunk mi olyan fontos tényezők, hogy az égiek szövetkezzenek ellenünk,
2. hiába minden, mi akkor is felmegyünk, ki-ki válassza a habitusának megfelelőt.

A szél újra tényezővé vált, de most nem akart az útról oldalra lelökni, hanem új taktikát talált ki, a 8 %-os emelkedőn szemből fújt, de nagyon.
 

Az előző részben már megemlékeztem az amúri partizánokról („..tör előre a hadsereg…”), bár lehet, hogy ebben a részben kellett volna elsütni, mert nagyobbat szólt volna. A videón komikus nézni a bokrokat- röhögnék én is ha nem éltem volna át -, melyek nem hajladoztak a szélben, hanem rázkódtak, remegtek – nem is tudom mi lenne a jó kifejezés a mozgásukra, ami gyorsított felvételnek látszik. Ezen a részen nagy erdők uralták a tájat, sziklát csak elvétve lehetett látni, minden növénytakaró fedett, de forrásnak továbbra sem volt híre-hamva. Aztán - valahol 860 m magasságban – találtunk egy félkész házat, vagy már leomlott a teteje, nem lehetett tudni, ahol egy rövid megállást beiktattunk, majd 880 m magasságban elértük a Velebit nemzeti parkot és a tábla szerint, már csak 7 km volt hátra az Alan kunyhóig, amit éjszakai szállásra terveztünk igénybe venni.

Bizonytalanok voltunk abban, hogy egyáltalán lesz-e ott valaki, ha lesz, akkor lesz-e férőhely, egyáltalán mi vár ránk. A Horvátországi „nem kempingezős” hozzáállást és a medvés tájat figyelembe véve nem jelentéktelen problémával álltunk szemben. Innentől újra lehetett látni a tengert, már nem takarták a kilátást fák, a Rab sziget ismét feltűnt, sőt az egész nap vizslatott a többi tereptárgy is láthatóvá vált, megint egy kicsit más perspektívából. Én már itt megint nagyon éves voltam és Cobranco is kaphatóvá vált egy kis ebédre, így 16:50kor, mert az út mellett álló négyszögletes kövek lehetővé tették az ülést.  Idáig jutottunk, hogy se szépkilátás, se szemetes, se forrás, se asztal nem állt rendelkezésre, és mi mégis tudtunk enni. Egy kicsit túlzás a többes szám, mert én állva is képes vagyok rá, Cobranco élvezetből eszik, én meg azért, hogy életben maradjak.

A késői ebéd közben fentről egy autó érkezett, Cobranco meg akarta kérdezni, vajon van-e valaki az Alan kunyhóban, és leintette. Amikor közelebb ért, akkor láttuk, nem lesznek nyelvi nehézségeink, mert egy magyar rendszámú Peugeot Partner érkezett (az elmúlt 4 órában a második autó). A nagyon kedves, közlékeny házaspártól megtudtuk a lényeget, nyitva van a ház, van is fent két bringás, sőt még azt is, hogy a férfi bringázik is, de azért amit mi csináltunk erősen furcsállotta: hogyan tudtunk ebben a szélben, ilyen domborzaton, málhával egyáltalán idáig eljutni.

Ebéd – és pár száz méter – után elértük a következő visszafordító kanyart 1.010 m magasságban és megálltunk szemügyre venni a tájat.

Ezeknek a visszafordítóknak nem csak látványügyi hasznuk van, hanem segít abban, hogy a testünk mindkét oldalát grillcsirkéssé változtassa a nap. A csirkét kívülről kell forgatni, mi magunk megoldjuk ezt, külső segítség nélkül, de a végeredmény azonos.

A táj,néhol annyira idegenszerű volt,mintha nem is ezen a bolygón tekertünk volna.Az érzést tovább fokozták az égen egyre gyakrabban feltünő "UFO"-szerű felhők is.

A következő visszafordítóig – ami 1.140m-en terpeszkedett – a fák újra el-eltakarták a tájat, ami a meredekség növekedése miatt nem okozott problémát, mert lehajtott fejjel hajtottunk és úgyis a lábunkat néztük nem a környezetet. A kanyarban újabb pihenő és puszedli kúra következett, már csak 260 m szint volt hátra. Cobranco arról értekezett, hogy Horvátországban a csapvíz és a forrásvíz is iható, igaz forrást még nem láttunk, így könnyű. Erről eszembe jutott a szocialista időszakból egy vicc, hogy a Gum áruházban nagyon olcsó a Chanel luxus parfüm, egy árban van a Vörös Moszkva kölnivel. Csak sajnos a Chanelt még nem látta senki a polcokon.

Olyan 1.200 m magasságban hirtelen elfogyott az erdő, a hegy felől még jobban felerősödött a szél, de innen már nem lehetett feladni. A kilátás leírhatatlan,a tenger és a szigetek olyan távolinak tűntek már, mint az örökkévalóság.
Az utolsó 5-600 m-en 10-15% meredekséggel és orkán erejű szembeszéllel szembesültünk (érted? szembe sültünk), de amikor a kunyhó feltűnt, akkor már tudtuk, ez a mienk. Nemcsak a kunyhó, de a túra teljesítésével járó élmény is, a szerotonin-lökettel együtt.

Ha már szóba került a szembesülés, akkor még egy dologgal szembesültünk,a fájó és szomorú múlttal. Az alattunk található kis zátonysziget,a Goli Otok,a titói Jugoszlávia kényszermunkatábora volt évtizedeken keresztül. A politikai foglyokkal horror-körülmények között építtetett,de soha nem használt felvonó szerkezetei még a mai napig is állnak, örök mementóként e szörnyű korról.

Felérve azt észleltük, hogy a háziak nem voltak otthon, de három túrázó-hegymászó már várakozott. Cobranco kikérdezte őket és kiderült, hogy a háziak nem sokára jönnek haza. A másnapi túra-útvonalunkról, a háborúban telepített aknák elhelyezkedéséről, felszedettségük állapotáról is információkat osztottak meg a kedves túrázók. Amíg tébláboltunk ott, ki is nyitották a kunyhót, - mert náluk volt a kulcs, - szétnéztünk a konyhában, ittunk pudva ízű vizet a csapból. Ekkor derült ki, hogy itt nincs villany, csak egy napelem és akkumulátor, a víz esővíz, tehát tiszta öko. Nem bántuk, de azért jó lett volna tudni, lesz-e itt férőhelyünk, vagy nem.

Hamarosan megjöttek a háziak, majd a vacsorához vettünk egy sört meg egy Fantát és lett belőle két Radler, és megettük a maradék rántott húsok nagy részét. Vacsi után megkaptuk a tetőtéri kis szobát emeletes ággyal, ami pompás volt, nem fújt a szél, ágyban lehetett aludni. A bringákról még leszedették velünk a málhát a medvék miatt. Ezt nem értettem minek, ha rajta van a málha a medve nem tud vele menni, vagy miért?

A szobában félhomály uralkodott, mert csak egy pislákoló LED adta a fényt, de nekünk erre nem nagyon volt szükségünk, mert az egész napos élmények hatására elfáradtunk, a töltések elindítása után eltettük magunkat másnapra.

Ez a nap fantasztikus volt, volt látvány dögivel, küzdelem, ijedtség, félelem, felszabadult öröm, megelégedettség, és még egyszer látvány.

A következő napon a Velebit vad, emberek által nem nagyon járt vidékére készültünk, sok murvás és sziklás úttal, tehát várhatóan kalandos, vadregényes nap vár ránk.

Forrás: cobranco.hu