Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

dscn26801

Szvanéti-kör 2/1

2019. július 7. – a kora reggeli órákban Kutaiszi belvárosa

– Ennél a szökőkútnál akarva sem tudtak volna rémesebbet alkotni – jegyeztem meg sanyarúan. A tömör vasbeton szerkezeten nyugvó morbid sárgaréz állatformák és a közöttük felcsobogó víz rémes egyvelege a csontunkig hatolt ezen a borús, esős reggelen.

Aliz néma csendben állt mellettem és próbálta befogadni a látványt. Kellett neki idő, hogy meg tudjon szólalni.

Én még a szocializmus „terméke” vagyok, gyermekkoromat az „átkosban” éltem, s ma is szívesen ellátogatok a szombathelyi emlékmű felbecsülhetetlen súlyú vasbeton békegalambjához (elsősorban persze a kilátás kedvéért), fiatal társam viszont már a rendszerváltás után született. Neki még nem égtek bele úgy a retinájába a sablon szürke kockaházak és az igénytelen vasbeton monstrumok. Az ő számára így nem időutazásként, hanem egy rossz dimenzióba futott falanszterként hatott Kutaiszi kopott városa.

dscn26031

Grúziában ugyanis még más idők járnak. Az egykori regionális nagyhatalom, csakúgy mind hasonló helyzetben lévő szomszédai a világháborúk alatt a Szovjetunió martalékává vált, s csak 1991-ben nyerte vissza a függetlenségét. Ám az orosz medve azóta is ott leselkedik a Kaukázus vonulatain túl, s igyekszik minél jobban beleavatkozni az ország belpolitikájába. Grúzia területén található Abházia és Dél-Oszétia függetlenségi törekvéseit már elismerte, s az ország többi részén is erőteljesen érezteti hatásait, nyelvi, kulturális és történelmi szinten is. Elég csak erre a szökőkútra nézni.

Hajnali 4 óra körül landolt gépünk innen körülbelül 30 kilométerre található Építő Dávid Kutaiszi Nemzetközi Repülőtéren. A nyugtalanul töltött, rövid éjszaka után álmosan kóvályogtunk be a kis légikikötő ultramodern épületébe. A csoda viszont csak a kijáratig tartott, gyorsan megismerkedhettünk az ország igazi arcával. A hajnali szürkületben taxis hiénák, kétes arcú egyének, s lefogyott, rühes bundájú kóbor ebek környékeztek minket, mire sikerült felkészülnünk az indulásra.

Lassan teltek a kilométerek a széles és nyílegyenes főúton, szegényes falvak, kóborló állatok, az élénk citromsárga színű, föld felett vezetett gázvezetékek és leharcolt benzinkutak között a szemerkélő esőben. Ritkán éreztem azt, hogy ennyire nincs kedven bringázni, mint ezen a hajnalon. De bíztam benne, hogy ennél már csak jobb jöhet. S ekkor még nem is láttam ezt a „csodálatos szökőkutat”!

Az ország második legnagyobb városába beérve ugrásszerűen megnőtt a forgalom. Olyan érzésem volt, mintha nagyjából 30 évet visszarepültem volna az időben: régi Ladák, Zilek, Kamazok, Moszkvicsok robogtak mindenfelé hatalmas füstfelhőt eregetve, alig akadt néhány nyugati autó. Szerencsére bőven van helyük a romos kockaházak között vezető hepehupás aszfaltcsíkon, amely még az orosz idők alatt, orosz méretekben épült. A szürkeséget csak a színes, grúz kalligráfiával díszített óriásplakátok törték meg, de az egész így is olyan volt, mint egy szürreális álom.

– Nézd egy szupermarket – lassítottam az otthonról is ismerős Spar felirat láttán, s gyorsan behúzódtunk a kellemetlenül szitáló eső elől az árkádok alá. Aliz eddig becsülettel taposta a bringát mögöttem, de láttam a szemén, hogy eljött az ideje egy kiadós étkezésnek.

Itt már barátságosabb arcok vettek körül minket, mint hajnalban a reptér bejáratánál, de azért még kellett idő, hogy egy kicsit sikerüljön asszimilálódnunk. Már a repülőn is könnyű volt kiszúrni ennek a kis, négymilliós országnak a lakóit. Lélekben, s kulturális értelemben, hozzánk európaiakhoz állnak közelebb többezer éves keresztény hagyományaikkal, sikeresen vívták meg fennmaradásukért vívott csatáikat a környező perzsa nagyhatalmak iszlám nyomásával, ám földrajzilag már Ázsiában vagyunk, s ez a sok-sok más jel mellett a tekintetekben, s szokásokban is megmutatkozik. De tudtuk, hogy a „más” ez esetben semmiképp nem rosszat jelent, csupán egy új helyzetet, mellyel meg kell tanulnunk együtt élni a következő hetekben.

2018. július 8. – reggeli órákban Tsana

Kellemes, ám hűvös a reggel a fent 1700 méter magasságban, Grúzia Felső-Szvanétia tartományában fekvő pár lelkes falucskában. A rögös földút – melyen tegnap egész délután zötyögtünk a hegység szíve felé – a falu könyékén már kritikán aluli minősítést kapott tőlünk, így tudtuk, hatalmas küzdelem vár még ma ránk, ha el szeretnénk érni az innen 12 kilométerre található 2636 méteres Zagar hágót. A falucska apró harangtornya büszkén emelkedik ki az egyszerű, néhány faházból álló falucska romos épületei közül, de még így is eltörpül a hóval borított négy-ötezres csúcsok vonulata előtt, mely borotvaéles kontrasztot rajzolnak a mélykék, felhőtlen égboltra. Egy gyorsétterem mellett álltunk meg reggelizni. Pontosabban egy egyszerű kis hegyi faház mellett, melyre a marketingből jeles grúz barátaink piros festékkel „Fast Food” feliratot pingáltak. Üzleti érzék tekintetében még a nálunk oly híres „Üvegtigrissel” sem vehetné fel a versenyt. Kihalt, vad vidékre tévedtünk. Tegnap délben Lenteki városából elindulva egyre csak fogyott a civilizáció, romlott az útminőség, míg az utolsó órákra már csak ez a patakok szabdalta, pocsolyás, göcsörtös kis földút maradt, no meg egy ehhez méltó bezárt kaukázusi „gyorsétterem”. Egy német túramotoros csapaton és egypár öreg, leharcolt dzsippen kívül senkivel sem találkoztunk.

dscn26801

Aliz – szokásához híven – jó hangulatban van, nem nagyon viselte meg a tegnapi kemény etap. Élete első kétezres hágója vár rá, melynek minden méterét egy kavicsos, süppedős földúton kell majd megtennie – de nem látom az aggódást szemében. Volt már dolgom elég aggodalmaskodó, nála sokkal idősebb férfivel az elmúlt években, így határozottan üdítő társasága, s a túra megpróbáltatásaihoz való pozitív hozzáállása.

Sokan úgy gondolják, hogy felelőtlenség ilyen fiatal és tapasztalatlan túrázókkal hegyet mászni és kerékpártúrázni, de én vállaltam ezt a veszélyt. Vállaltam, mert bíztam benne. Úgy bíztam, mint minden túrázómban, akinek a szemében látom a csillogást, hogy fejlődni, tanulni, tapasztalni szeretne. Mint régi nagy elődjei, köztük többszörös bringatúra-társam Bimbó Laci (Bimby), ő is a Gádor iskola túrázócsapatában kezdte. Hetedikesként egy másik közösségből, egy teljesen más értékrendű világból érkezett közénk, szinte már az első pillanattól elragadta lelkes túrázó kortársainak haladó szemlélete, életvidámsága, tettrekészsége. Hamar megfogadta, hogy ő is olyan akar lenni, mint ők. A könnyű iskolai túrákat egy éven belül már külföldi, magashegyi gyalogtúrák követték, s nyolcadikosként már ő is belekóstolhatott a via ferrátázás izgalmas világába. Tanév végén, alig 15 éves nyolcadikos tanulóként örömmel fogadta a meghívást a csapat ifi hegymászóinak szervezett ausztriai egyhetes túrájára, ahol sikeresen megmászta az első klasszikus alpesi klettersteiget (drótkötéllel biztosított hegymászó útvonal), a Königsjodlert. Itt már számomra is teljesen biztos volt, hogy egy életre elkötelezte magát a sportág iránt.

2017 telén határoztuk el öcsémmel, hogy idén megvalósítjuk régóta dédelgetett álmunkat. Kilépünk a kétezresek világából, s megpróbálkozunk egy igazi alpesi négyezressel. Nekem volt csak tapasztalatom ebben a magasságban, Afrikában, Törökországban és az USÁ-ban már sikeresen meghódítottam egy-egy négyezrest, ám ezek alapjában véve túracipőben meghódítható, könnyű, gyaloglós csúcsok voltak, meghódításuk köszönőviszonyban sincs a Mont Blanc bizarr jégsapkájával. Kora tavasszal megemlítettem ifi túrázóimnak, hová is készülök. Mindenki elismerésre méltatott, de egyedül Aliz szemében láttam meg azt a különös szikrát.

– Eljönnél velünk? – kérdeztem tőle látván lelkesedését, de rögtön meg is bántam, hogy ilyen elhamarkodottan cselekedtem.

– Igen, szeretnék – jött egyszerre a válasz.

Fogalmam sem volt, hogy csak a tapasztalat nélküli lelkesedés beszél belőle, vagy tényleg megalapozott döntés volt részéről ez a kijelentés, s még azt sem tudtam, hogy örüljek-e neki vagy sem. Nyilván egyrész öröm, mert túrázni, csak lelkes, s mindenre elszánt emberekkel érdemes, akik gond nélkül igent mondanak minden őrültségre, de ugyanakkor rögtön érezhettem a felelősség hatalmas terhét, mely ólomsúlyként nyomta vállaimat. Pontosan tudtam, hogy eljövetele rajtam kívül még nagyon sok tényező függvénye. Nagyrészt szülei döntése, hogy megvásárolják-e azokat a drága felszereléseket, mely egy ilyen útra alapvetően szükséges, valamint, hogy egyáltalán elengedik-e velünk erre a csöppet sem átlagos expedícióra. Nekem sok befolyásom nem volt a fenti dolgok alakulását tekintve, így én vele tudatosítottam már rögtön az elején, hogy kellő fizikai felkészülés nélkül esélytelen vállalkozás lenne számára ez a kaland.

Aliz ekkor még cseppet sem volt az a sportos alkat. S bár az élettől már sok mindent készen megkapott, hamar rájött arra, hogy az állóképesség nem ilyen jellegű dolog. Magam sem tudom hányszor hallottam tőle az „utálok futni” kifejezést! De soha nem hagyott ki edzést! Ment, csinálta, akkor is a fájt, akkor is, ha rossz idő volt, akkor is, ha semmi kedve nem volt az egészhez. Mert már ekkor tudta, s ekkor látta, hogy hová vezethet ez az út, amin elindult. Élete ezekkel a célokkal új irányt vett.

A tavaszi felkészülés után már az eddiginél jóval határozottabban vágott neki a két hetes, Tirolban kezdődő és itt, Franciaországban végződő túrasorozatnak, ám egy többnapos betegség rögtön az elején sárba taposta az eddig megszerzett önbizalmát. Mire átléptünk Svájcba testileg ismét egészséges volt, lelkileg viszont még kicsit kevésnek éreztem a végső nagy cél eléréséhez. Persze rögtön az akklimatizációs mászásnál rám cáfolt, habár nem sikerült feljutnunk a Galenstock 3586 méteres csúcsára, komoly gleccserjárási tapasztalattal gazdagodtunk, melyben neki is főszerep jutott. Így sokkal magabiztosabban érkeztünk meg a „nagy hegy” lábához, a híres francia üdülővárosba, Chamonix-ba.

Aliz azzal, hogy mindössze tizenöt évesen, talán legfiatalabb magyar lányként feljutott az Alpok legmagasabb csúcsára, rövid idő alatt a vártnál is nagyobb reflektorfényt kapott. Rádióadók, újságok, sőt még egy tévécsatorna is megkereste egy riportfilm erejéig, s persze mindenki a jövőbeni tervei után érdeklődött. S bár minden esély meg lett volna rá, ő mégsem szállt el magától. Pontosan tudta, hogy a mászás sikere nagyon sok tényező szerencsés összhangjának, nem csupán egyéni teljesítményének volt köszönhető. Ugyanakkor belátta, hogy hosszú út áll még előtte, s rengeteg dologban kell még fejlődnie ahhoz, hogy olyan magabiztos legyen, mint idősebb, több tapasztalattal rendelkező társai.

„Ha jól tanulsz, bárki lehet belőled” – szajkózzák sokszor a szülők gyermekeiknek, s bár ő is jó tanuló volt, ez neki soha nem volt elég. Ő nem majd felnőttként szeretetett volna „bárki lenni” hanem most. Konkrét, kézzel fogható célok kellettek, s ezt a túrázás  hozta meg az az életébe. Igyekeztem minden tapasztalatommal és hitemmel segíteni: „Meg tudod csinálni” – mondogattam már a az unalom határáig – „képes vagy rá”. S ő elhitte. Elhitte, hogy ha edz és keményen odateszi magát, akkor bármit elérhet, s bárhová fel tud majd menni. Ám törékeny, fiatal teste még tiltakozott. Ő nem volt képes egyik pillanatról a másikra átváltozni! Kellett neki még idő!

Fejben viszont hamar ráhangolódott arra az életmódra, melyet a túrázás megkívánt tőle. Kőkemény, határozott lány vált belőle, aki nem ismert megalkuvást. Ha kellett gyötörte magát, ha kellett, küzdött, s ha másképp nem ment, szenvedett, de nem ismert kibúvót. „Ahová érdemes eljutni, oda nem vezet könnyebb út” – tudatosítottam benne a régi nagy igazságot, s ő csak ment előre és nem nézett vissza soha!

Télen, mikor nekiláttam a kaukázusi kerékpártúra tervezésének, rögtön láttam, hogy – ha fel szeretnék tekerni Szvanétiába, a közvetlenül a Kaukázus fővonulata mellett található elzárt kis hegyi tartományba, ezt csak egy jó 500 kilométeres körtúrával tudom megvalósítani. Így adta magát, hogy esélyt adjak olyan túrázóknak, akik még nem szeretnék kipróbálni magukat egy igazi, komoly többhetes túrán, de bele szeretnének kóstolni a túrakerékpározás világába. Figyelmem ismét iskolás túrázócsapatom tizen-huszonéves tagjai felé irányult, akik egy lelkes és nagyon összetartó közösséget alkottak az utóbbi években. Nyaranta minden évben egy hetes hegymászótúrára indultunk közösen az Alpok más és más régióiba, s reméltem, hogy talán látnak fantáziát abban, hogy kipróbálhassák magukat egy teljesen más sportágban. Három érdeklődő volt az útra, ám végül mégis úgy alakult, hogy Alizzal kettesben vágtunk neki az egyhetes kalandnak. A szakasz nehézségét igyekeztem kettőnk képességei közé belőni, így szó sem lehetett 100 kilométeres napokról, ám a terep és az útviszonyok között nehéz is lett volna 70-80 kilométernél többet haladni.

A kaukázusi hegység déli részén Grúzia egyik leggyönyörűbb rejtett szeglete Szvanétia található. A több, mint 3000 méteres hegyek közé ékelődött településeket egy külön népcsoport, a szvánok lakják. A mindössze 20 ezer fős népnek saját nyelve van, amelyet az orosz cári birodalom és a grúz uralom alatt is meg tudtak őrizni. Ennek egyik oka, hogy a vidék nehezen volt megközelíthető, de a szván férfiak harciassága is megvédte a régiót az idegenektől. Szvanétia tájképét a mély vízmosások tagolta magas hegyek uralják. A terület legnagyobb része 1800 méternél magasabban fekszik, és e szint alatt vegyes-, illetve fenyőerdők borítják. Fölötte alpesi rétek húzódnak, mintegy 3000 méteres magasságokban pedig az örök hó és jég birodalma kezdődik. Szvanétia legjellegzetesebb csúcsa és jelképe az Inguri-vízmosás fölé tornyosuló Usba, amely a régió jelentős részéből látható. Időjárás hegyvidéki, bár az Alpok hasonló régióihoz képest melegebb. A szvánok lakják, akiket a grúzok egyik alcsoportjának tartanak, de különálló önazonosságukat őrzik és önálló (a grúzzal rokon) nyelvvel rendelkeznek. A fő látnivaló a Szvanéti védő tornyok. A legfiatalabb is közülük több mint 700 éves. Ezek a tornyok kis családi várként szolgáltak a gyakori konfliktusok során. Békeidőben a családok a közeli házakban éltek.

Kutaisziből még széles, jó minőségű úton indultunk el a ködbe burkolódzó hegyvidék irányába. Hamar magunk mögött hagytuk a szocializmus borzalmait és megláthattuk az ország sokkal barátságosabb, vidéki arculatát. Különösen tetszett, hogy errefelé az állatok teljesen szabadon mozoghatnak, rengeteg tehenet, kecskét, juhot, malacot láttunk önállóan közlekedni a falvakban és környékükön. Megcsodáltuk a Prométeuszról elnevezett cseppkőbarlangot, majd egyre jobban életre kelő napsütésben kanyarogtunk, a szűk folyóvölgyben. Hamar beláttuk, hogy itt nincsenek széles, és hordalékkal feltöltött sík folyóvölgyek, mint a szomszédos Ausztriában, az itteni szurdokszerű, meredek falú völgyek oldalán futnak az utak, mely rengeteg felesleges lejtővel és emelkedővel ajándékozott meg minket. S sajnos a grúz útkarbantartók sincsenek a helyzet magaslatán. Ahelyett, hogy még az út megépítésekor támfalakat építettek volna az omladékos részekre, inkább a károk elhárítására fordítják energiáikat, mely – az út jellegéből adódóan – szinte folyamatos felügyeletet és munkát igényel. A völgyben mindössze két várost érintettünk. Tsageriben megkóstolhattuk a grúzok lepénykenyerét, a híres lavashit, mely rögtön nagy kedvencünk lett. Ám mivel nevét ekkor még nem tudtuk, beszerzése általában nem volt túl egyszerű. Az émelyítően édes, vaníliás beütésű helyi üdítőitalok viszont nem lettek kedvenceink, így Aliz egy koszos kis utcakölyöknek ajándékozta őket, hatalmas örömet szerezve ezzel neki.

dscn26491

A városokat elhagyva az út egyre vékonyabb, kihaltabb, rögösebb lett, míg egyszer csak eltűnt az aszfalt, s rögtön tudtuk: az igazi kaland még csak most kezdődik!


  • Túra hossza: 505 km
  • Túra nehézsége: Nehéz
  • Szint: +7669 m,-7624 m
  • Átlagos meredekség: 2.4 %