2026 tavaszára ismét egy magányos projekt került előtérbe. Úgy döntöttem, hogy a tavaszi szünetben 17 év után visszatérek Marokkóba. Még 2009 nyarán elég viharvert, megtépázott állapotban hagytuk magunk mögött az afrikai országot, kíváncsi voltam rá, hogy az az óta megszerzett tapasztalatok birtokában mennyire élem majd meg másként a második találkozást. Örömmel tapasztaltam, hogy nemcsak én, hanem az ország is rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben, egy egészen más világba csöppentem, mint amit még ifjú titánként anno megtapasztaltunk. Mindig vonzott a sivatag, így már jóval korábban eldöntöttem, ha visszatérek, akkor az ország Atlaszon túli régiójára koncentrálok, s most végre volt lehetőségem ezt a bámulatos vidéket is bejárni.

Amit a túráról tudni érdemes

Ez az útvonal nem csak technikailag nehéz, de fizikailag és mentálisan is komoly kihívás. A hosszú, gyakran 100 km feletti napi távok, a széllel való folyamatos küzdelem, valamint a sivatagi szakaszok monotóniája próbára teszik az embert. Ugyanakkor éppen ez adja a túra különlegességét: itt nem a meredek emelkedők, hanem a kitartás és az alkalmazkodóképesség a kulcs. A terep többnyire jól járható aszfalt, de a környezet – különösen a lakott területek közötti szakaszokon – kíméletlen tud lenni.

Logisztikailag jól szervezhető útvonalról van szó, de néhány dologra érdemes előre felkészülni. A víz és az élelem utánpótlása kulcskérdés, főleg a ritkábban lakott területeken, ahol akár 80–100 kilométeren keresztül sem akad bolt. A szél szinte állandó tényező, jellemzően szemből vagy oldalról érkezik, így a napi tervezésnél ezzel mindenképp számolni kell. A hőmérséklet is szélsőséges lehet: nappal forróság, reggel és magasabb területeken pedig meglepően hűvös idő várható.

Ami viszont minden nehézségért kárpótol, az a táj és az élmény. Kevés olyan út van, ahol ilyen rövid idő alatt ennyire különböző világokon lehet áthaladni: a Szahara homokdűnéitől a kősivatagon át egészen az Atlasz magashegységéig. Ehhez jön még a helyiek vendégszeretete és az a sajátos hangulat, ami Marokkót igazán különlegessé teszi. Ez nem egy „könnyű” túra – de pontosan ezért marad emlékezetes.

A túra adatai:

• Indulás: 2026.04.11
• Érkezés: 2026.04.18
• Időtartam: 2 nap utazás (repülő- helyi közlekedés), 1 nap buszút Marrakech - Merzouga (12,5 óra), 5 nap kerékpár. Összesen 8 nap.
• Teljesített táv: 740,01 km
• Szintemelkedés: 5455 m

0. nap – április 4.

Táv: 32,64 km

Nagyjából négyórás repülőút után érkeztem meg Marrakechbe. A város azonnal arcon csapott: 31 fok, hömpölygő tömeg, dudáló autók és minden irányból előbukkanó motorosok. A forgalom kaotikus, a turisták száma pedig látványosan több, mint amikor utoljára, 2009-ben jártam itt.

Délután négy körül álltam készen az indulásra, de addigra már világos volt, hogy ez nem a nézelődés napja lesz. Minden percnek megvolt a helye. El kellett intézni a bringás doboz megőrzését, megvenni a másnapi buszjegyet, beszerezni egy SIM kártyát, és feltankolni étellel és itallal a hosszú útra.

A városra alig jutott idő, de a Koutoubia mecsetet azért megcsodáltam, és tettem egy gyors kört a Jemaa el-Fna téren is. Innen már kifelé vettem az irányt: északra, a folyóhoz mentem naplementére. Fürödni nem lehetett, a víz pangott, de a hangulat így is megvolt. A közeli faluból dobolás és zene szólt késő estig – egzotikus volt, de az alvás rovására ment.

1. nap – április 5.

Táv: 10,61 km

Fél hétkor keltem, még teljes sötétségben. Visszatekertem a városba, és fél nyolcra már a buszállomáson voltam. A bringa feladása meglepően gördülékenyen ment, egy jelképes összeget kértek érte, majd pontban nyolckor elindultunk.

A hosszú, több mint 12 órás út során háromszor álltunk meg hosszabb pihenőkre. Átkeltünk az Atlaszon, és a túloldalon már egészen más világ fogadott: a táj fokozatosan kopárrá, majd szinte teljesen sivataggá vált. A nap végére én is elfáradtam, de a látvány mindenért kárpótolt.

Naplemente környékén már érezhető volt a váltás. A végtelen, üres térben egyszer csak focikapuk tűntek fel, körülöttük gyerekek játszottak – mintha a semmi közepén lenne egy pálya. Sötét volt, mire megérkeztünk Merzougába. Innen már csak pár kilométer volt a sivatag, ahol végül megtaláltam az első táborhelyemet.

Egy teljesen új világ kezdődött.

2. nap – április 6.

Táv: 150,79 km

Alig vártam a reggelt. Ahogy kipillantottam a sátorból, a keleti ég már halványan derengeni kezdett, és végre megmutatta, hová is érkeztem előző este sötétben. Hatalmas homokdűnék rajzolódtak ki előttem – pontosan az a látvány, amiért ennyit utaztam.

Gyorsan összepakoltam, és siettem a dűnék felé. A bringát a homok szélén hagytam – ez nem az ő terepe –, és gyalog indultam neki a sivatagnak. Természetesen a legnagyobb dűnét céloztam meg. Ahogy felkelt a nap, a táj lassan életre kelt, és az egész jelenet annyira szürreális volt, hogy nehéz volt elhinni: tényleg ott állok a Szahara közepén.

A közel kétszáz méter magas dűne tetejéről messzire elláttam. Elindultak az első tevés karavánok, de velük együtt sajnos megjelentek a quadok és terepjárók is. Ez már kevésbé illett a képbe – a tömegturizmus hangja megtörte a csendet. Innen fentről az is látszott, hogy a végtelen homoksivatag inkább illúzió: a dűnék peremén túl minden irányban kősivatag húzódik, a horizontot pedig színes hegyek zárják le.

Nem maradhattam sokáig. Már előző nap, a buszút vége felé tudatosult bennem, hogy ezt az egészet vissza is kell tekernem. És ez már egy egészen más történet, mint egy légkondicionált buszból nézni a tájat – itt minden kilométernek súlya van.

Enyhe hátszéllel indultam, ami harminc kilométer után oldalirányúvá vált, és egész nap dolgoztatott. Rissani volt az utolsó település, innen már több mint száz kilométernyi sivatag következett. Mégsem volt egyhangú. Szeretek ilyenkor a saját gondolataimban utazni, és közben felfedezni a táj apró részleteit. Itt értettem meg igazán, mennyire élő ez a vidék: apró bogarak mozognak mindenhol, a kiszáradt folyómedrekben zöldellő növények és színes virágok jelennek meg. A Szaharának valóban van lelke.

A nap végére elfáradtam. A széllel küzdeni, tartani a bringát, folyamatosan koncentrálni – az utolsó húsz kilométer már kifejezetten nehéz volt. Mégis el akartam érni Alnifet, amihez aznap több mint 140 kilométert kellett tekernem.

A város után egy kiszáradt patakvölgyben találtam meg a helyemet. Víz nem volt benne, de a hangulata tökéletes volt egy éjszakára. Újra elő kellett vennem a sivatagi praktikákat: palackban szállítottam a vizet a városból a fürdéshez. Tüzet raktam, elkészült a finom (instant) vacsora, s ahogy leszállt az éj, visszavonultam sátram fedezékébe. A három, hosszú, nehéz utazással töltött nap után, úgy aludtam mint a tej a némaságba burkolózó sivatag díszletei között., ami most már nem volt idegen, sokkal inkább megnyugtató.