Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

izrael2015 02 10

Jobbra a világ legmélyebben fekvő tava. Ha  betörne ide a Földközi-tenger, akkor kétszáz méterrel a fejünk felett tajtékoznának hullámai.

Old Jaffa városnegyed

2015. március 31. reggelén

Nehéz elhinni, hogy egy nap alatt lehet télből nyár, de velünk most ez történt. Tegnap még szúrós, hideg esőt kaptunk az arcunkba Budapest utcáin, ma pedig már rövidben kezdhettük a napot. Budapest szürkesége után hibátlan kék égbolt alatt tekertünk ki Tel Aviv régi városnegyedébe. Minden okunk megvolt a vidámságra, ám mégsem volt maradéktalan az örömünk. Az éjszaka borzalmasan telt. A tekeréssel még nem volt baj. Hibátlan utakon, széles leállósávon repesztettünk be a városba a kellemes, 20 fokos virágillatú éjszakában. Éjfél előtt 20 perccel sikerült befutni a Brenner Streeten található társasház harmadik szintjére, ahol a fiatal s lelkes bringás, Zack már nagyon várt minket. A közösen elköltött finom vacsora után házigazdánk elköszönt, s mi birtokba vehettük hálószobáját, ám Peti fiúnk gyomorrontását sikeresen magunkkal cipeltük otthonról, így Dia gyakran látogatta a mellékhelységet, s én is csak forgolódtam, aludni nem igazán sikerült. Reggel 8-kor hasfájással ébredtünk mind a ketten, s felettébb gyengének éreztük magunkat, nemhogy a bringázáshoz, de úgy általában is. De nem volt mit tenni, nyeregbe pattantunk, s irány Old Jaffa!

izrael2015 02 02

A főváros legrégebbi városrésze valaha külön városka volt, stratégiailag a legjobb helyre, egy 40 méter magas félszigetre épült, így a domb tetejéről csodás kilátás nyílt a modern felhőkarcolókkal tarkított Tel Avivra. Reggel fél 9-kor azonban még kihalt volt a környék, szinte senki sem járt az ódon utcákon, s rajtunk kívül senki sem gyönyörködött a hatalmas pálmafák és egyedi stílusú, régi kőházak, mecsetek hangulatos kavalkádjában. Tel Aviv tengerparti sétányán már annál nagyobb volt az élet: futó, kocogó, bringázó, sétálgató emberek tömkelege kerülgette egymást, s a széllovasok is már megkezdték reggeli edzésüket az alig 18 fokos Földközi-tengerben. Északra haladván baloldalt a tenger szabályos síkja feszült, jobbunkon pedig a belváros felhőkarcolói az Egyesült Államok nagyvárosait idézték elénk. Érdekes s nagyon összetett hely Tel Aviv: távolról modern, s szinte hibátlannak tűnik, akár a tengerentúli metropolisok, ám forgalmas utcáit járva sokhelyütt régies és lepusztult negyedeken vezetett át az út. De ez nemcsak a fővárosra, hanem az egész partvidékre igaz volt. Főleg az eszméletlen forgalom: két-háromsávos autópálya-szerű utakon végeláthatatlan kocsisorok robogtak minden irányba. Ha Budapestet elárasztanák Tel Aviv autóforgalmával, pillanatok alatt óriási forgalmi dugók alakulnának ki. Ezt a hatalmas forgalmat sajnos hamar megtapasztalhattuk, ugyanis a város után véget ért a hangulatos kerékpárutunk, s – más lehetőség híján – mi is a kétszer háromsávos észak-déli irányba haladó 4-es főút leállósávján találtuk magunkat.

izrael2015 02 01

Cézarea

2015. március 31. délután 3 óra után

Erőtlenül ücsörögtünk megbeszélt helyen, a történelmi város látogatóközpontja előtti árnyékos padon. Jócskán megpirult kezünk és lábunk már nem kívánta a napot, s a dombos, szeles 70 kilométer minden erőt kivett a gyomorrontástól legyengült testünkből.

Dia egy sárga pólós bringást pillantott meg a távolban, ahogy lassan közeledett felénk.

– Ez nem lehet más, csak ő! – lelkesedtünk fel. Száz közül is felismertük volna, de így még könnyebb volt kiszúrni.

– Helló Bimby! – köszöntöttük, ahogy hallótávolságba ért, s meglepve tapasztaltuk, hogy az ő keze sokkal fehérebb, mint a miénk, holott már három napja élvezte a közeli kibucban élő rokonai vendégszeretetét, s általa most mi is náluk tölthetünk majd el egy éjszakát.

izrael2015 02 03

Röviden megosztottuk egymással élményeinket, Bimby beszámolt a nyugodt és kényelmes kibuci életről, a finom kajákról, az erdei bringázásokról, mi pedig egy rövid, de velős történetet adtunk elő eddigi viszontagságainkról. Hiába a napi rutin, a sok-sok felkészítő túra, ha az ember gyomorrontást kap, akkor egy rövid, alig 70 km-es szakasz is rettentő hosszú tud ám lenni! Így most már csak abban reménykedtünk, hogy a kibucban kipihenhetjük magunkat, s másnap megújult erővel vágunk majd neki az útnak.

Bimby gyorsan el is kalauzolt minket Ma’anitba, s ahogy áttekertünk a hatalmas szögesdróttal körbekerített, fegyveres őrrel vigyázott kis falu határán végre kiszakadtunk a forgalomból, s megérkezett az a nyugalom, ami már nagyon hiányzott.
 

Ma’anit kibuc

április 1. reggel 7 óra

Sűrű eső verte a ház vékony falait, miközben készülődtünk a reggeli indulásra. Vendéglátóink, a hatvanas éveiben járó Efi és felesége, Tamar szerint áprilisban nagyon ritka az ilyesmi errefelé, így azt gyanítottuk, hogy bizonyára valami áprilisi tréfa készül ellenünk. Gondos vendéglátóink, akikkel a tegnap esti fáradságunk miatt nem igazán volt módunk beszélgetni, finom reggelivel készültek, mielőtt szélnek eresztettek minket. Az asztalon helyi finomságok sorakoztak: humusz, gyümölcsök, sajtok, s falatozás közben egyeztettük velük a következő napok látnivalóit és útvonalát. Efi nem nézte jó szemmel, hogy Palesztinát is érintjük. Ezen az Izrael államhoz tartozó, de valójában arabok lakta vidéken a zsidókat nem látják szívesen, itt majd csak magunkra számíthatunk. A túrák előtt mindig el szoktam olvasni a Külügyminisztérium javaslatait a célországra vonatkozóan, ők "II. Fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek" kategóriába sorolják ezt az országrészt.  Azonban úgy véltem, ha teljes képet szeretnénk kapni Izraelről, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy – bizonyos szakaszokon – érintsük ennek a 127 ország által elismert, nem hivatalos államnak a területét. A mai nap azonban még nem kell ezen aggódnunk, hiszen végig izraeli fennhatóság alá tartozó területeken vezet majd az út a Földközi-tenger mentén Haifába és Akkóba, majd keletre egészen a Genezáreti-tó vidékére.

A vendéglátóink által veszélyesnek tartott útvonalról gyorsan el is tereltük a szót, s inkább a kibuc életéről érdeklődtünk. Ez a felénk szokatlan településforma egy önellátó, s amennyire csak lehet független életközösséget alkot. Lakóinak például nem kell fizetniük a helyi boltban, valamint részesülhetnek a közös javakban. Nagyon fejlett a mezőgazdaságuk, a környező földeken megtermelik a búzát, rengeteg szarvasmarhájuk van, az áramellátást pedig az istállók tetejére épített napelemekből nyerik, olyan mennyiségben, melyet még egy komolyabb spanyol naperőmű is megirigyelhetne. Mindenkinek szép háza, csodás zöld kertje van, nyugalomban és biztonságban élhetnek egy olyan közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit, s megbízik a másikban. Kíváncsi lennék, hogy nálunk is működőképes lenne-e egy ilyen településforma?

izrael2015 02 04

Gyorsan repült az idő, így a még mindig szakadó eső ellenére felmálháztuk gépeinket, és kihajtottunk a szokatlanul szürke, de ugyanakkor meglepően enyhe izraeli valóságba. Az eső még a tegnapinál is jobban felerősítette a számunkra így is túl intenzív illatokat, így nem törődve a kellemetlenkedő nedvességgel csak szívtuk magunkba az élményt, ahogy nekivágtunk a mai 115 kilométeres szakasznak.

En Gev közelében, a Genezáreti-tó partján

2015. április 1. – késő este

Némán suhantak a bringák a kellemesen enyhe éjszakában. Dombra fel, dombról le. Balra hatalmas, kopár hegyek magasodtak fölénk, jobbra a szabályos datolyaültetvények mögött fel-felbukkant a világ legmélyebben fekvő édesvízi tavának víztükre. Ha Tomi itt lenne, nagyjából mínusz 200 métert mutatna barometrikus magasságmeghatározásra alkalmas órája, magyarul, ha betörne ide a Földközi-tenger, akkor valahol kétszáz méterrel a fejünk felett tajtékoznának hullámai. Hosszú, eseménydús nap állt mögöttünk, ám a végcélt még mindig nem sikerült elérnünk.

– Talán a következő lejáró lesz az – bíztattam a többieket, miután egyszer már tévesen kanyarodtunk le a tó irányába. Célunk az interneten levadászott Sussina Beach ingyenes kempingje volt, mely valahol En Gev kibuc határán található, tehát valahol itt, a közelben. Reméltük, hogy az éjszakában sikerül majd rálelnünk!

Ma reggel, mire a 18 km-re lévő Binyamina vasútállomására értünk, a sötét fellegeknek nyomuk sem maradt.

– Az esőről ennyit! – nevettünk vidáman, ám gyorsan lelohadt a vigyor az arcunkról, mikor megláttuk, hogy Izraelben még vonatozni sem túl egyszerű dolog. Az állomás területére való bejutás előtt körülbelül olyan biztonsági ellenőrzésen kellett átesnünk, amilyen a repülőtereken szokás: csomagszkenner, detektoros kapu, s a fegyveres őrök szúrós tekintete.

– Ha jól látjuk, kés van önöknél – szólalt meg az egyenruhába öltözött fiatal lány, miután egyesével leemelte csomagjainkat a futószalagról.

– Igen – vállaltuk vidáman, nem sejtve azt, hogy ezáltal egy hosszú, bürokratikus procedúra vár majd ránk. Gyorsan elő is kerültek a kisbicskák, pengehossz-mérés, telefonálgatás, rohantak a percek, jöttek mentek a vonatok.

– Most már tényleg történhetne valami – lettünk egyre türelmetlenebbek – vagy vegyék el a bicskákat, vagy adják vissza őket!

De nem így történt. Még húsz perc várakozás, idióta kérdések: mit akarunk csinálni a késekkel, s annak a látszata, hogy a biztonságiaknak lövésük sincs róla, hogy mit kell egy ilyen esetben tenni. Eredetileg a 9 órás vonattal szerettünk volna Haifába utazni, de most már a 9:30-as is veszélybe került. Végül – miután kitalálták, hogy nem vihetjük fel a késeket a vonatra – már csak a 10 órás maradt. Bosszantó dolog már a nap elején egy ilyen hátrányba kerülni, s ez meg is látszott a hangulatomon, ám a fél órás kényelmes vonatozás után Haifa látványa gyorsan jobb kedvre derített. Izrael legnagyobb kikötővárosa a Karmel-hegy oldalán terül el. Legnagyobb látványossága a Bahai-szentély, amely a körülötte elterülő pompás kerttel az UNESCO Világörökség részét képezi. Bármennyire is szorított minket az idő, nem hagyhattunk ki egy rövid sétát. Már kezdtük megszokni, hogy itt is, mint – Izraelben mindenhol – őrök és kapuk tömkelege nehezítette utunkat, így is sikerült egy szép szeletet bejárnunk a pálmafák, s megannyi színes virág borította kertészeti csodában.

izrael2015 02 05

Dél előtt nem sokkal értünk vissza a közeli állomásra. Ekkor már úgy döntöttük, hogy nem tekerjük végig a forgalmas és unalmas öböl-menti útszakaszt, hanem felvonatozunk Akkóba, s onnan vágunk majd neki a mai, így is tekintélyes etapnak.

– No, akkor kezdődhet az egész elölről – kezdtük a lepakolást, ahogy megláttuk a röntgengépet – de legalább a bicska…na, az már nincsen nálunk!

– Vajon itt mibe fognak belekötni?

Ám kellemes meglepetés ért, a katona vidáman intett, s mindenféle különösebb ellenőrzés nélkül sikerült bejutnunk az objektumba, s a pár perc múlva induló vonattal már el is hagytuk a kikötővárost.

A vonaton sikerült egy kicsit szélesebb képet kapni az izraeli lakosokról, mert városaikban főleg autóik kormányai mögül volt alkalmunk szemrevételezni őket. Elsőként az tűnt fel, hogy amíg a lányok szépen és elegánsan utaznak, az asszonyok többsége elég elhanyagoltan néz ki, előnytelenül, rosszul öltöznek, s fejkendőjük tovább öregíti őket. A férfiak többsége kipát visel, az ortodoxok széles karimájú kalapban, sötét kabátban, hosszú pajesszal leginkább egy házaló ügynökhöz hasonlítanak. Számomra kissé furcsának és idegennek tűnnek az emberek, de tegnapi kibucbeli látogatásunk után már tudom, hogy ez csupán a látszat.

Az is rögtön feltűnt, hogy az országban rengeteg kiskorú él: a zsidóknál nem ritka a 4-6 gyerek egy-egy családban, s szerencsére – bár ők is néha elég furcsán, előnytelenül öltözöttek – pontosan ugyanolyan hangosak és rosszak, mint mifelénk. Tehát igazi gyerekek!

Húsz perc múlva már az akkói állomáson voltunk. Tettünk egy kört a hatalmas, erődszerű falakkal körülvett középkori-jellegű óváros zegzugos utcácskáiban, mely a Haifai-öböl egyik kinyúló félszigetére épült. A város legnagyobb érdekessége az, hogy amíg a széles egyenes utcákkal rendelkező újvárost zsidók, addig a kaotikus óvárost szinte kizárólag arabok lakják. Szűk utcácskáit járva már-már a középkorban érezhettük magunkat. Intenzív élmény volt átsétálni a halpiacon, a fűszerek és édességek garmadáján. A hatalmas kőtömbökből épült romos épületek árnyékában fel-felsejlettek marokkói emlékeim. A túrán érintett városok közül talán Akko volt számomra a legmeghatározóbb élmény.

izrael2015 02 06

Ám továbbra is a saját magunk diktálta szoros tempó fogságában voltunk, egyszerűen mennünk kellett tovább, hiszen még 60 egyhangú kilométer innen a Genezáreti-tó partvidéke, s a tóparton is vár még ránk egy újabb harmincas. Megebédeltünk, s a 25 fokos kánikulára tekintettel feltankoltunk vízből is az útra. Az indulást és az út további részét nagyban nehezítette számomra, hogy a repülőúton megrongálódott hátsó váltókarom végleg megadta magát, konkrétan leesett, így innentől csupán az első váltómat tudtam használni, bringám egy BuBihoz hasonlóan háromfokozatú lett. De nem volt mit tenni nekivágtunk az unalmas, hatvan kilométeres szakasznak a kétszer két sávos és meglehetősen forgalmas 85-ös számú főút széles leállósávján.

Ahogy magunk mögött a Földközi-tenger hangyabolyra emlékeztető partvidékét, úgy csökkent a forgalom intenzitása is. A lapos ültetvények helyett kopár hegyek emelkedtek a magasba, melyeket itt-ott díszített csak mélyzöld fenyves. A völgyekben a fű sokkal zöldebb lett, s – már mondanom sem kell – mindenhol leírhatatlanul átütő virágillat töltötte be a levegőt. A falvak sem hasonlítottak már annyira a partvidék elegáns lakónegyedeihez. A hegyek oldalát lapos, szürkés arab stílusú kockaházak borították, közülük mecsetek minaretjei emelkedtek az ég felé. Néhány mélyzöld legelő kivételével sárgás, terméketlen sziklák borították a hegyeket, másutt szúrós, mediterrán növényzettel találkoztunk. Lassan felkapaszkodtunk a Földközi-tengert a Jordán-folyó völgyétől elválasztó hátságra, s Tiberias távolságát jelző három nyelvű táblák óráról órára közelebb hozták a Genezáreti-tavat. Két kopár vonulat között tekertünk, mikor hatalmas madárrajra lettem figyelmes. Közelebbről megnézve nagyon elcsodálkoztam, hiszen nálunk is fészkelő fehér gólyák köröztek felettünk. Több százan lehettek! Még soha nem láttam ennyi gólyát együtt egy helyen!

izrael2015 02 09

Kevéssel odébb már látszott a messzeségben a Galileai-tenger kéklő víztükre. Még egy domb állt előttünk, s végre megkezdhettük az ereszkedést. Háromszáz méterről kellett legurulnunk mínusz kétszázra. Jól esett a száguldás a hatalmas kanyarokat leíró főúton. S végre a forgalom is alább hagyott! Már nagyon elegünk volt a dübörgő autókból annak ellenére, hogy Izraelben mindenhol széles és biztonságos leállósávot építettek a bringások számára.

izrael2015 02 08

A Boldogság-hegyén álltunk meg egyet pihenni. Ekkor már hat óra felé járt az idő, a Nap már erősen a nyugati horizontról figyelt bennünket, készen arra, hogy lebukjon a hegység vonulatai mögé. Templom emelkedik azon a helyen, ahol a Biblia szerint Jézus elmondta a hegyi beszédet, de nem jutottunk be ezen a késői órán, csak a panorámában gyönyörködhettünk. A kopár és meredek hegyvonulatokkal körülvett, szinte szabályos kör alakú Genezáreti-tó varázsa ott volt a levegőben és rabul ejtett. Eszembe jutottak a régmúlt hittanórák, az a sok-sok történet, amely a tóhoz kapcsolódik: a csodálatos halszaporítás, Jézus a vízen jár, elcsendesíti a vihart, a tizenkét apostol, akik itteni halászok közül kerültek ki. Másrészt megfogott az a nyugalom és békesség, ami körülvett minket. A tó környéke áprilisban csodásan zöld volt. A lankás oldalakon, hatalmas szántók, kisebb erdők húzódtak, s az északi, valamint a keleti part, melyen végighaladtunk, szinte teljesen lakatlan vidék. Megpillantottuk a Jordán-folyót, mely vizével táplálja a tavat, majd néptelen úton tekertünk immár dél felé, miközben szép lassan ránk köszöntött a sötétség, s Tiberias városának fényei felkúsztak a szemközti domb hátára.