Egy túra legeleje általában mindig nagyon izgalmas. Hiszen itt ér véget a hosszas várakozás, tervezgetés, készülődés és itt kezdődnek a valódi élmények. Az elmúlt hónapokban az ember megpróbál az út minden tervezhető részletére felkészülni. Rengeteget olvastam Törökországról, a keleti kultúráról. Internetes és papír alapú térképek segítségével megismertem az útvonal minden látható és előre kiszámítható részletét. Az utóbbi években rengeteget fejlődött a digitális technika és merőben megváltoztatta a világot. Amíg 10 évvel ezelőtt cérnával méregettem a távolságokat és léptékarányosan számoltam át kilométerbe a millimétereket, addig mára olyan részletes műholdkép-alapú útvonaltervezők vannak, melyeken még a felezővonal is tisztán látszik. A megszámlálhatatlanul sok letölthető fénykép, 360 fokos panorámaképek olyan hatást keltenek, mintha az ember tényleg ott járna az adott vidéken. Sokszor a tervezés során már attól félek, hogy „deja vu” érzésem lesz, ha tényleg nekiindulok az útnak, hisz úgy gondolom, hogy már mindent láttam, amit látni érdemes. Aztán amikor elindul a menet, gyorsan rádöbbenek: a valóság az mégis teljesen más. Annyira egyedi, hogy felülmúl minden elképzelést és tervezést!

Burgaszban kellemes meleg, nyári idő fogadott. Kisse kótyagos fejjel tekertünk be a közeli belvárosba, majd egy igénytelen parkban reggeliztünk. A városról a homokos tengerparton kívül nehéz sok szépet mesélni: kockaházak, nagy forgalom, hepehupás utak, lerobbant sétálóutca várja az idelátogatókat. Nem is sokat időztünk itt, inkább nekivágtunk a Fekete-tenger partvidékének. Kétszer két sávos, forgalmas autóút következett. Sozopol volt a következő megállónk helyszíne. Itt már tetszett az óváros a faházaival, valamint fantasztikus kilátás nyílt a tengerre és a közeli üdülőfalvakra. Mivel közben egyre feljebb szökött a hőmérő higanyszála, mi is a fürdés mellett döntöttünk. Jó volt megcsobbanni a tenger moszatos, de kellemesen meleg vizében. Szieszta után elhagytuk a partot, s sűrű ártéri erdőkben, tavak mellett tekertünk délnek. A forgalom is egyre inkább alább hagyott. Primorsko után délnyugatnak fordultunk, s végleg búcsút intettünk a "bolgár riviérának". Hatalmas erdőségben kanyargott a falatnyi út a Bosna-hegység vonulatai közt egyre magasabban. A falvak lepusztultak, igazi balkáni jellegűek voltak, s az útminőség is egyre romlott, míg végül azon kaptunk magunkat, hogy egy kavicsos úton zötykölődünk alig 10 km/h-val. Itt, az erdő közepén ért utol minket az első éjszaka. A hajnali kelés után már fél 9-kor hullafáradtan dőltünk a sátrunkba.

Másnap reggel tovább indultunk Bulgária délkeleti csücske felé. Igazi világvégi táj fogadott hatalmas erdőségekkel, emberek, autók nélkül. Malko Tarnovo határvárosában reggeliztünk, majd egy 650 m magas hágóra kaptattunk fel, melynek a tetején mar Törökország várt ránk. Megvettük 15 eurós vízumunkat, s egy barátságos határőr nyitotta ki nekünk a sorompót "Hajrá madzsarok!" felkiáltással, kajánul vigyorogva. Utunk a Sztradzsa-hegység délkeleti lejtőin folytatódott, első látásra nem sok különbséggel: szegényes falvakkal, minaretekkel és barátságos, közvetlen emberekkel. Pihentünk egy nagyot az árnyékban, délután pedig a hegység déli oldalán haladtunk Isztambul felé. A csodás tájat komoly emelkedők, illetve elég rossz, néhol aszfalt nélküli utak nehezítették. Egyre fáradtabban és keservesebben teltek a kilométerek, főleg Ferit viselte meg ez a szakasz. Ő az a típus, aki már elég korán hangot ad annak, ha úgy érzi, az út jobban megviseli a kelleténél. Tavaly Olaszországban már az első nap után haza akart menni, s itt is tett egy-két utalást ezzel kapcsolatban. De idén nem csupán a fizikai megpróbáltatás az oka felettébb rossz hangulatának. A repülőút közben a csomagtartója egyik csavarja elveszett, így jelentősen csökkent a stabilitása, valamint új lánca is folyton ugrik, vagy ahogy ő mondja „szalajt” bizonyos fokozatokban. Szieszta közben próbálta orvosolni ezt a problémát, s tanácsomra pár szemmel megrövidítette láncát. Az idő viszont a szereléssel nagyon elszaladt, így most nincs mese, amíg a Nap az égen van, haladnunk kell, ha utol akarjuk érni magunkat.

Sajnos az átlagsebességünk a sok-sok domb miatt nem volt túl fényes, ráadásul a földúton még gurulni sem lehet túl gyorsan. Néhol termetes pásztorkutyák késztettek megállásra minket, néhol pedig hatalmas kecske és juhnyájak, valamint tehéncsordák állták utunkat. Az este beálltáig végül nehezen, de sikerült 120 km-t magunk mögött hagynunk, s egy kis patak partján táborozunk.

A bringatúrázó az út során nem csak fizikai, hanem lelki értelemben is állandó kapcsolatba kerül járművével. Így ha az „betegeskedni” kezd, ez nagyon rossz hatással lehet az ő lelkiállapotára is. Még régen Párizs felé menet állandó küllőtörések miatt szenvedtünk, s máig emlékszem milyen rossz volt úgy tekerni, hogy tudtuk, láttuk sorra pattognak a küllők, hízik a nyolcas a kerékben. Vagy Írországban, mikor Vámka hátsó tengelytörést szenvedett az ország egyik legkietlenebb részén, Angel erdélyi váztöréséről nem is beszélve. Ezért nagyon fontos, hogy egy olyan bringával induljunk útnak, amelyikben teljesen megbízunk, amelyikről tudjuk, hogy nem fog minket otthagyni az út szélén. A gyárilag szerelt gépek közül még a drágábbak is tartalmazhatnak olyan alkatrészeket, melyek első látásra teljesen normálisnak tűnnek, s csak párezer kilométer után derül ki róluk, hogy nem azok. Egy túrabicikli legfontosabb része szerintem a stabil, erős váz mellett egy igencsak strapabíró hátsó kerék. Erős felni és vastag acélküllők. Kerül, amibe kerül. Még mindig olcsóbb, mint külföldi bringaszervizekben javíttatni ezer kilométerenként.

Túránk harmadik napján az volt a fő célunk, hogy minél jobban megközelítsük Isztambult, hogy másnap minél több időnk maradjon a városnézésre. Az azonban nem könnyítette meg a dolgukat, hogy a terep a főútra kiérve továbbra is roppant dombos maradt, ráadásul a völgyeket elhagyva brutális oldalszelet is kaptunk. Hiába álltunk össze, sokat segíteni nem tudtunk egymásnak. Nem volt más választásunk – ha másképp nem ment – becsülettel küzdöttünk, így – a hatalmas erőkifejtés ellenére – lassan, de biztosan közeledünk a nagyváros felé. Ferinek viszont nem sikerült kihevernie a tegnap délutáni menetet, még továbbra is mélyponton volt, már konkrétan megfogalmazta, hogy ő Isztambulban feladja a túrát és hazautazik. A tavalyi olasz túra után – megmondom őszintén – én már nem tudtam komolyan venni, bármilyen határozottnak és elszántnak tűnt e tekintetben. Tomi viszont gyorsan állást foglal:

– Ha hazamész, én is megyek veled! – közli. De nem ám úgy, mint aki viccel.

Én nem szóltam semmit. Furcsa érzés, de nem zuhantam össze a kijelentésük miatt. Vagy nem vettem komolyan őket, vagy pedig nem érdekelt, igazából nem is tudom. De láttam rajtuk, hogy várják, én is reagáljak. Egy kicsit húztam az időt, majd kiböktem:

– Megyek tovább a terv szerint. Ha kell, egyedül.

Társaim közül szinte mindenki konok és önfejű embernek tart.

– Ha Pusi a fejébe vesz valamit, akkor nem érdemes vele vitatkozni – állítják.

Pedig úgy érzem, én nem csinálok mást, csak tartom magam a tervekhez. A terveimhez és a céljaimhoz. A tervezés alatt mindig bíztatom leendő társaimat, vitatkozzanak velem, érveljenek ellenem, ha valami nem tetszik, de csak ritkán teszik meg. A túrán viszont már nem szoktam ezt a lehetőséget megadni. Ráadásul idén két okból sem tehetném meg, hogy a rövidebb utat válasszam. Elsősorban magam miatt. Mert, hogy nézne ki, hogy alig 400 km után hazaállítanék azzal, hogy „hát a fiúk úgy döntöttek, hogy nem csinálják tovább”? Ez megint a kompromisszum-kérdés, amiről már a lelkesedésnél írtam: ha az ember egyszer megalkuszik magával, akkor legközelebb is meg fogja tenni. Ha nyomós ok nélkül már az elején feladja a küzdelmet, akkor kár többé komolyabb túrára indulnia. No és itt van még a pályázat is. Ezzel nemcsak ismerősi körben, hanem az egész ország előtt elásnám magamat. Szó sem lehet arról, hogy visszaforduljak!

Délelőtt 60 kilométert tettünk meg ezen a szeles, dombos, unalmas tájon. A két nagyobb városban: Vizében és Sarayban álltunk meg pihenni. Mindkét helyen nagy érdeklődésre tartottunk számot, elsősorban a török gyerekek körében. Ám a "What is your name? Where are you from?” (Mi a neved? Honnan jöttél?) kérdésnél nem jutottunk tovább, ugyanis eddig terjedt az angoltudásuk. Egy srác kis gitárral érkezett. Feri társunk profi gitáros, így megkértük, ha már úgysem kopnak le rólunk a kölykök, legalább játsszon nekik valamit. A gitár azonban erre alkalmatlan volt, ez gyorsan kiderült.

– Nem kell neki más csak egy fűrész – mondta – tüzelőnek pont jó lenne a hangszered.

Délután folytatódott a szeles, és rendkívül kellemetlen, dombos terep, ráadásul egyre több jármű került az utakra. Az autósok nagyban üdvözölnek minket dudaszóval, széles mosollyal, integetéssel. A teherautósok (ebből van több) azonban nem vesznek járműszámba minket, egyszer-kétszer alig pár centivel haladtak el a bringáink mellett. Feri a nap során többször lemaradt, de ahányszor megvártuk, mindig néhány perc késéssel érkezett csupán. Szerintem őt sokkal jobban zavarta ez, mint minket. Ahogy közeledtünk Isztambulhoz, egyre szűkült az európai szárazföld nyelve. Bal oldalt újra feltűnt a Fekete-tenger, jobbról pedig ott csillogott a Márvány-tenger a messzeségben. A várost 40 km-nél jobban nem mertük megközelíteni, már itt is elég sűrűn lakott volt a vidék. Folyót, patakot nem találtunk, így csak egy mosdás erejéig álltunk meg egy kis büfénél, s egy fenyőerdőben vertünk tábort. A közeli hatalmas szélkerekek suhogása ringatott álomba minket.

Az éjszakai pihenő és napi végcélunk közelsége sem oldotta Feri hangulatát. Már reggelinél a hazautazásról beszélt. Tettem egy rövid kísérletet arra, hogy jobb belátásra bírjam, hiszen a mai városnézős napon egyenesbe lehet jönni minden tekintetben, de továbbra is kötötte az ebet a karóhoz. Továbbra is biciklijét szidta, egyszerűen nem tudott vele megbarátkozni. Kisebb, 26-os méretű kereke miatt eleve lassabb haladásra volt ítélve, míg mi könnyedén tekertünk, neki látszatra minden kilométer szenvedés volt. Egyszerűen kevés volt a bringájába és rajta keresztül önmagába fektetett hite ahhoz, hogy ezt a túrát végigcsinálja. Nem is marasztaltam tovább, azt viszont leszögeztem, hogy nem vagyok hajlandó közreműködni a hazaút megszervezésében. Nem fogok a 13,7 milliós városban vasúti pályaudvart keresgélni, vonatjegyet intézni, ez onnan az ő harcuk lesz. Csendben tudomásul is vették döntésemet.

A hangulatnak sajnos igencsak nem tesznek jót az ilyen helyzetek a túrán. A baleset után talán ez a legrosszabb dolog, ha megoszlani látszik a csapat egysége. Még 2005-ben két túrámat tette tönkre egy-egy ilyen szétbomlás, azóta igyekszem elkerülni, s olyan társakkal útnak indulni, akikről feltételezhető, hogy testileg, de főképp lelkileg bírni fogják a menetet. Sajnos kellő rutin híján még az otthon hatalmas lelkesedéssel bíró kollégák is össze tudnak zuhanni egy-egy nehéz helyzetben, főleg a túra elején. Bimby ugyanez volt Skóciában. Ő élete legnagyobb kalandjára készült egész tavasszal, de a hideg, esős időjárás pár nap alatt teljesen összetörte lelkesedését. Ezen a téren Ferinek is jócskán van még mit tanulnia, tapasztalnia!

Nem kellett sokat tekernünk a táborhelyünkről, az épületek máris összefüggő láncot alkottak, az utak pedig soha nem látott szélességűek lettek. A forgalom leírhatatlan, a török sofőrök pedig meglehetősen figyelmetlenek. Rendesen észnél kell lenni a nem egyszer 5-6 sávos főutakon haladva, mert elsőbbségről, udvariasságról bringán szó sem lehet. Ahogy közeledtünk a metropolisz szívéhez mindez csak fokozódott. A táblákon már csak a kerületek nevei szerepelnek, így egyre nehezebb volt tartani az irányt. Szerencsére egy előzékeny helyi férfi sietett a segítségünkre. Pár kilométeren át felvezetett minket. Egy helyen egy ötsávos részen be kellett sorolnunk a belső két sáv valamelyikébe. Persze lendületből öngyilkosság lett volna megoldani, így inkább megálltunk, s legalább 10 percet álltunk, mire végre sikerült az attrakció. Itt Isztambulban egy-egy főút túloldalára, vagy belső sávjába születni kell, átjutni szinte lehetetlen. De ahogyan az egrieknek sikerült megállítaniuk a hatalmas török sereget, úgy mi sem vallottunk kudarcot, végre bevettük a leírhatatlan nagyságú metropoliszt! Végigtekertünk a Boszporusz partján, átkacsintottunk Ázsiába, de még mielőtt közelebbről szemügyre vettük volna a szomszédos kontinenst, betekertünk az európai belváros szívébe. Itt találhatók ugyanis a város legnevezetesebb látványosságai.

Elsőként a Kék-mecsetbe tettünk látogatást. I. Ahmed szultán pompás mecsete a világ egyik leghíresebbje. 1616-ban készült el. Nevét a külsejét borító kék csempékről kapta. Azon kevés vallási épület közé tartozik mely „hitetlenek” számára is látogatható (ráadásul ingyen). A bejáratnál mi is hozzájárulunk az alapjában sem csekély lábszag kialakulásához, ugyanis a hosszú sorban beözönlő emberek mindegyikének meg kell szabadulnia lábbelijétől. A hatalmas kupolájú épület puha keleti szőnyeggel borított belső tere két részre van osztva. Az egyik fele az imádkozó hívőké, a másik pedig a látogatóké. Hatalmas a nyüzsgés a belülről egyszerűen berendezett és díszített, de pompásan megvilágított épület belsejében.

A Kék-mecset legnagyobb különlegessége, hogy körülötte 6 minaret emelkedik a magasba (csak a mekkai Nagymecsetnek van még 6 tornya az egész világon).

Miután kigyönyörködtük magunkat, átsétáltunk a szomszédos Aya Szófiába. A Szent Bölcsesség temploma a kereszténység egyik legpompásabb emléke az építészet csodálatos alkotása. A 15. században mecsetté alakították. Bár kívülről nem olyan letisztult, mint a szomszédos Kék-mecset, kupolájának és magasságának mérete jócskán meghaladja azt. Nem véletlenül a Világörökség része. Körülötte mauzóleumok találhatók sok-sok házikó alakú síremlékkel. A templomba viszont már nem lehet ingyen bejutni. Kemény 25 líra (3400 Ft) a beugró! S bár hivatalosan múzeumnak nyilvánították, túl sok műalkotást nem rejt a belseje. De természetesen látni kell!

Feri itt egy kicsit elmaradt a tömegben, így Tomival kettesben járjuk be a hatalmas épület belső terét. S bár mindkettőnkre nagy hatással volt, azért nem hagyta nyugodni lelkünket harmadik társunk labilis lelki állapota. Tomi ráerősített arra, hogy tényleg elmegy vele. Nyilván valamilyen szinten sakkban tartja ezzel, hiszen így Feri „lelkén szárad”, ha esetleg egyedül maradván történik velem valami, no meg Tomiban is él egy jókora bizonytalanság Ázsiával kapcsolatban. A marokkói élmények után fél, hogy ketten már kevesek lennénk ahhoz, hogy biztonsággal végig tudjuk tekerni a túrát.

Bennem továbbra sincs harag egyik társam iránt sem. Bár gyengeségnek tartom, de megértem érveiket, döntésüket.

A délutáni sziesztát a Topkapi palota parkjában töltöttük utoljára Európában és európai körülmények között. Sajnos magába az épületbe szünnap miatt nem jutottunk be. Feri lelkére jó hatással volt az a sok-sok élmény, amit a mai nap befogadtunk, a túra során most először látok rajta igazi lelkesedést. S bár a mögöttünk álló két nap küzdelme, nem tűnt el nyomtalanul a lelkéből, szerintem legbelül érezte a kerékpártúrák örök igazságát: ezért megérte küzdeni. Isztambulért, az élményekért. S mielőtt rákérdezhetnénk, már ő mondja magától: megváltozott a terve, jön velünk tovább. Egyelőre Kayserit jelölte meg végcélul, de itt már szerintem mindannyian tudtuk, hogy lelkileg a túra nehezén túljutott. A természeti látnivalók java pedig még csak most következik: előttünk a Nagy-Sóstó, Kappadókia, s a két nagy vulkán! Fedezzük fel őket!