Habár túránk elmúlt hetében szinte végig 1000 méteres tengerszint feletti magasság felett haladtunk, a táj jellegéből adódóan – az Erciyes vulkán kivételével – nem volt igazi magashegyi jellege a túrának. Ez azonban a hasonló magasságról induló Munzur Vadisi Nemzeti Parkról és környékéről viszont egyáltalán nem mondható el! Calti: így hívják a világvégi állomást, ahová délelőtt fél 10 körül érkezett vonatunk. Megérkeztünk, leszállás! A kalauz többször is rákérdezett ebbéli szándékunkra, ember is ritkán száll le itt, bicajtúrázóból pedig kétséget kizáróan mi lehettünk az elsők. A forgalmista úgy nézett ránk, mintha nem vonattal, hanem minimum egy csészealj alakú űrjárművel érkeztünk volna. A vonat elrobogott és teljes csend honolt a tájon. Apropó táj: körülbelül olyannak tudnám leírni, mintha a Vadnyugatra tévedtünk volna a 18. században. Falu egyáltalán nincsen a közelben, csupán a Calti-folyó zöldes színű völgyét véljük felfedezni, melyben az elmúlt órában kanyargott vonatunk. Erről kapta a kis világvégi állomás a nevét. Fölénk pedig hatalmas szürkésfehér színű kopár hegyek magasodnak, melyekkel hamarosan közelebbi ismeretséget kötünk.

Összeszedelőzködtünk majd megkezdtük az első izmos kaptatónkat a kopár hegyoldalon, melyet a mai nap során még jópár követett. Egy falatnyi teljesen forgalmatlan, de aszfaltozott úton indultunk el. Jó 350 méter szintemelkedés után átbuktunk és hasonlóan meredek lejtő vette kezdetét az Eufrátesz-folyó egyik kevésbé híres, de annál szebb szurdokvölgyéig, a Sötét-kanyonig. A zöldes színű folyó 3-400 méternél is magasabb sziklafalak között vág utat magának kettészelve ezzel a hegység háromezres vonulatát. Hogy miért hívják Sötét- kanyonnak? Talán azért, mert a benne végighaladó 10 km-es út túlnyomó többségét kivilágítatlan sziklaalagutak láncolatán tettük meg. A fény csupán apró fúrt lyukakon érkezett a barlangszerű járatokba. Egyszerűen nehéz szavakat találni a természet ezen különösen csodás alkotására, mely körülvett minket. Ráadásul ezek az alagutak már az új évezredben épültek, így egyik könyvben és még a térképen sem szerepel a Sötét-kanyon, a turisták számára teljesen ismeretlen. Én is teljesen véletlenül akadtam rá, amikor a vasúttól a Mercan-hegység megkerülésével utat kerestem a Munzur Vadisi Nemzeti Park irányába. S így utólag a tervezés talán egyik legnagyobb szerencséje és legjobb döntése volt az, hogy ide eljuthattuk. Köszönet érte a Google Earth-nek!

Dél körül értük el Kelimaye kisvárosát. Igazi zöldellő oázis ez a kopár, kietlen sziklavilágban. Betérünk a helyi boltba, ahol nagyon kedvesen és különös érdeklődéssel fogadnak minket az emberek. Mivel délelőtt a sok domb, a rossz út és a nehéz terep miatt csak 25 km-t tettünk meg, nem sokat pihentünk. Újból felkaptattunk a meredek hegyoldalba, miközben a folyó hosszú zöld sávként bújt meg a sziklás szurdokban. 15 km után újra lejtésbe kezdtünk, visszaereszkedtünk az Eufráteszhez, de nem sokáig maradhattunk mellette. Egy masszív vashídon keltünk át, s újabb 750 méter várt ránk szintben a szemközti meredek hegy oldalába cakkozva. Keményen indult a szerpentin, a 10-12%-os dombon hamar alánk került az Eufrátesz. Felettünk kopár, sziklás hegyek sárgállottak. Egész nap két település csupán, ezen kívül dombos, kanyargós utak, csodálatos panorámák, eszméletlen helyek. Baspinar falucska után találtunk táborhelyet egy kút szomszédságában 1400 méter körüli magasságban. Sátrainkból pazar kilátás nyílt az alattunk elterülő meredek völgyre és a Mercan-hegység szemközti 3000-res vonulatára, ahol egész délután vihar tombolt, minket viszont mégis megkímélt. Bár este hideg szél fújt, mégsem fáztunk az éjszaka.

Másnap délelőtt túránk egyik legnehezebb szakasza köszöntött ránk. Egymás után háromszor kellett 1300-1400 méteres magasságba felkapaszkodni úgy, hogy közben mindig visszaereszkedtünk az Eufrátesz 850-es szintjére. Néptelen helyeken mindvégig sziklás hegyvonulatok közt kanyarogtunk, a völgyekben kristálytiszta vizű kék szalagként robogtak a folyók az Eufrátesz itt már tóvá duzzasztott tározója felé. Gedikler hegyvidéki kis falucskájában álltunk meg reggelizni. Tomi érdeklődött bolt iránt, de fejcsóválást kap válaszul. Úgy néz ki, hogy a maradék lesz a reggeli. Volt ez már így se! Le is telepedtünk az alig százfős falucska központjába. S – ahogy egy ilyen helyen lenni szokott – alig pár perc múlva figyelő szemek kereszttüzében érezhettük magunkat. Hiszen gyanítani lehetett, hogy ebben az egyébként törökök lakta kis településen mostanában nem igazán járt turista, pláne nem európai.

–"Csáj?" - kérdezi udvariasan a szomszéd házból kijövő bácsika.

– Persze, hogy kérünk teát – bólintok, a hajdani orosz nyelvórákról ismerős szó hallatán.

Pár perc múlva hozza is a fejkendős feleség tálcán, jellegzetes török teás poharakban az erős nedűt, melyet úgy isznak, hogy fele-fele arányban felhígítanak forró vízzel. Leül mellénk a bácsika, s próbál törökül kommunikálni. Kevés sikerrel. Nincs mit tenni, elővesszük a tegnapi, kissé száraz kenyerünket, s a lekvárosüveget. Ezt sem bírják sokáig tétlenül nézni.

– "Ekmek köyü?" – kérdezik, s mire összeállna fejemben a két – már megismert szó jelentése (falusi kenyér), már hozzák is a frissen sült, jellegzetesen lapos, pitára hasonlító péksüteményüket:

– Ezt kóstoljátok meg!

Egyre jobban csúsznak a falatok.

A nő közben térül-fordul a házban, friss teát főz nekünk, valamint újabb tálcát hoz rajta 4 kis üvegtálkával. Az egyikben házi túró, a másikban vaj, a másik kettőben pedig gyümölcs van édes illetve keserű szószban. Persze elmondják mindennek a török nevét, de számunkra inkább az íze maradt emlékezetes. Lassan kezdjük felfogni, hogy idegenből egycsapásra nagy becsben tartott vendégek lettünk, s egyre többen gyűlnek körénk. Gondolom híre ment a faluban, hogy itt, a világ egyik legeldugottabb szegletében "Madzsarisztánból" jött őrült bringások reggeliznek. Mindenki szívélyesen üdvözölt minket kézfogással, öleléssel. A nagytestű, Rambó névre hallgató pásztorkutya pedig letelepedett Tomi bicaja mellé (ő különösen tart ezektől az állatoktól, ennek már többször jelét adta a túra során). Nagyon meglepett minket ez a vendégszeretet, melyhez hasonlót Európában még nem volt módom átélni. Hosszúra nyúlt a reggelink, hiszen mindenkitől búcsút kellett vennünk. Egy órája ismeretlenként érkeztünk ide, s most pedig barátként távozunk ebből a kicsiny faluból. Házigazdánk még megölelt minket, s kikísért a falucska egyetlen utcáján (nehogy eltévedjünk). Úgy meghatott minket ez a váratlan kedvesség, hogy még órákkal később is erről beszéltünk.

Dél körül aztán elfogytak a hegyek, s egy végtelen, búzától sárgálló mezőségen találtuk magunkat szemközt az Eufrátesz hatalmas tározójával. Egy kis falucska mellett sziesztáztunk két kurd pásztorgyerek társaságában. Fél 4-kor aztán újra bringán küzdöttünk a patakvölgyek szabdalta, kellemetlen, dombos, félsivatagos tereppel az irdatlan hőségben. Elhagyván a híres folyót, újra a hegység szíve felé vettük az irányt. Szinte egyedül voltunk a hatalmas hegyek közt, csupán két kurd srác pancsolt egy forrásnál. Egyikük jelezte, hogy vegyem vissza a felsőmet, mely a nagy meleg miatt került le rólam. A helyiek itt még rövidnadrágban sem mutatkoznak, nemhogy póló nélkül! Még szerencse, hogy a hosszúgatyát nem várják el tőlünk! S mivel Feri – szokásához híven – kissé lemaradva érkezett utánunk, két összekulcsolt kezükkel jelezték, hogy inkább maradjunk együtt. Megint egy intő jel! Látjuk, érezzük, hogy nagyon féltenek minket a helyiek. Fent, a török faluban az egyetlen angolul beszélő férfi is sorolta a városokat, melyek a PKK (Kurd Munkáspárt szeparatista mozgalom) terroristái bázishelyükként használnak. Közülük jópár az útvonalunkra esik. Szerencsénkre még nem tudjuk, hogy mitől, kitől is féltenek minket ezek a jóemberek, de minden bizonnyal addig van szerencsénk, amíg ez titok marad számunkra.

Ahogy közeleg az este, és rohamosan távolodik a legfényesebb égitest a horizontról, úgy egyre inkább nő a késztetés bennünk, hogy biztonságos táborhelyre leljünk. Eddig a fürdéssel volt a legnagyobb gondunk, most – úgy tűnik – új kihívások elé nézünk. A táj errefelé viszonylag elég kopár, sem fa sem pedig bozót nem nyújt kellő fedezéket. S – ahogy eddig tapasztaltuk – a török katonaság is kiemelten kezeli ezt a régiót. Mindenfelé őrtornyok, géppuskafészkek, szigorúan védett katonai bázisok. Egy hatalmas mezőn át vezet az út, a nap már lemenőben, de itt nem mernénk táborozni. Egyre nagyobb a kétség bennünk. Előttünk a hegy lábánál már látszik Hozat városa 1450 méter magasságban. Alattunk egy szűk szurdokvölgyben kanyarog a patak, melynek fákkal övezett partja jó rejtekhelynek tűnik, ha sikerülne valahol lejutnunk. Végre találunk egy kis földutat. Bár – mint később kiderült – nem voltunk egyedül a völgyben, azért sikerült megőrizni inkognitónkat és szépen meghúztuk magunkat éjszakára.

Ahogy reggel felszalad a Nap az égre, biztonságérzetünk visszatér a régi kerékvágásba. Estig nem kell másra koncentrálunk, csak a bringatúrázásra, az élmények gyűjtésére. Az pedig még nagyon messze van. Feltoljuk a járgányokat a szurdokból az országútra, s betekerünk Hozatba. A hegyi kisváros előtt jobbra-balra szögesdróttal elzárt katonai bázisok sorakoznak. A kerítések mögül gépfegyveres török katonák figyelnek minket apró bunkereikből készen arra, hogy bármikor tüzet nyissanak, ha erre szükség van. Elég ijesztő látvány. A lepukkant városka igénytelen főutcájának egyszerű boltjába tévedünk be. Kenyeret viszont csak a szemben lévő pékségben lehet kapni. Tomi át is megy elsőként, mi Ferivel leülünk egy padra. Elég nagy a mozgás, kisbuszok jönnek-mennek, az emberek érkeznek a közeli nagyvárosból Tunceliből, illetve indulnak tova. A kanyargós hegyi út látszatra néhányuk gyomrát erősen megviselte. Egy kissrác még a taccsot is kidobja. Az emberek furcsán méregetnek minket, így elég kellemetlenül érezzük magunkat. Egyszer csak valaki megkocogtatja Feri vállát. Egy fickó áll ott tálcával, rajta 3 csésze tea, kockacukor. A mögöttünk lévő bárból jött. Fizetni persze nem enged, a vendégei vagyunk.

– Nem hiszitek el, ezek ingyen adták a kenyeret – jön vissza nagy lelkendezve Tomi, ám ahogy megpillantja teáspoharainkat, rögtön elakad hangja.

Én is átfutok kenyérét. Ahogy meglát a pék, szól a segédjének, hagyja már a legyekkel körülzsongott kenyereket a kirakatból, s közvetlenül a kemencéből ad nekem egy frissen sült cipót. Nem akarok visszaélni bizalmával, adom is rögtön az egy lírást, de határozottan elutasítja. Gyorsan el is rakom a pénztárcám.

– Tessekür ederim – köszönöm meg a becses és hasznos ajándékot.

Feri megy át harmadikként, őt sem engedik fizetni. Hatalmas lelkük van az itt élő embereknek. Féltenek, kényeztetnek minket, s amitől legjobban féltünk – hogy két keréken guruló pénztárcának néznek majd minket – teljesen alaptalan volt. Jó végre nem „hülye turistának” lenni, akit meg kell kopasztani és minden kacatot rá kell sózni, és addig kell nyaggatni, amíg rá nem szánja magát a vételre. Mert Marokkóban bizony gyakran ez volt a helyzet. Itt nemhogy alkudnunk nem kell, de mióta elkezdtük a legveszélyesebbnek hitt szakaszt, azóta az emberek kedvessége ugrásszerűen megnőtt. Segítőkészek, figyelmesek és ezért nem kérnek cserébe egy árva lírát sem! Ez az igazi vendégszeretet!

– És mi még ezek elől az emberek elől bujkáltunk tegnap este?! – jegyzi meg Tomi viccesen.

Hozat után még egy ideig folytatódott az aszfaltos út. Az autók gyorsan eltűntek csak szekerek, traktorok és egy magányos lovas járta a hegység néptelen útját. Ahogy haladtunk felfelé, egyre kopárabb, kietlenebb lett a táj. Elhagytuk a patakvölgyet és egy erőd magasodott fölénk. Fent lobogott a török zászló, az út mellett lévő irányba állított tankok nem valószínű, hogy hadtörténeti kiállítás részei voltak, s az őrtornyokból sisakos katonák figyeltek minket. Útzár és egy hatalmas tábla figyelmeztetett megállásra, de az őr intett a gépfegyverével. Mehetünk tovább! Még pár kanyar és elértük a 2041 m magas hágót, mögötte a távolban pedig feltűnt a Mercan-hegység 3200-as hófehér, sziklás vonulata. A hágó után egyszerű földút tűnt fel, így csak lassan tudtunk ereszkedni. Már elmúlt dél, mire megérkeztünk a Munzur-folyó völgyében található Ovacikba. Megfürödtünk a kristálytiszta vizű, rohanó folyóban, majd a városban pihentünk és ebédeltünk. Itt meghívást nem, de érdeklődő embereket bőven kaptunk magunk köré.

A szakasz neheze letudva. Átverekedtük magunkat a kietlen, kopár, forró hegyvidéken, most jöhet ennek jutalmául 60 km könnyű, ugyanakkor végig szemet gyönyörködtető útvonal, a Munzur Vadisi Nemzeti Park szívében. Együtt száguldunk, kanyargunk a tajtékzó kristálytiszta folyóval, mely meseszép völgykanyonokban tör utat magának.

Hat óra körül érkeztünk meg Tuncelibe. A rossz híre már jócskán megelőzte a Munzur-folyó torkolatánál fekvő kisvárost, hiszen neve többhelyütt említésre került, mint a kurd terroristák egyik fő bázisa. Erről árulkodtak többek közt falfirkák, uszító plakátok, s válaszul egy hatalmas török katonai bázis a város felett. Itt a rendőrök páncélozott járművekkel, a katonák csőre töltött gépfegyverrel a kezükben közlekednek. Ez is a városkép része csakúgy, mint a bázisra érkező Appache harci helikopter. Mi egy gyors vásárlás erejéig élvezzük csak a vendégszeretetüket, ez nem a mi harcunk! S amint lehet, rátérünk a főútra és elhagyjuk a tűzfészket. A várostól délre a tározóvá duzzasztott folyó partján egy kis erdőben tervezzük a táborverést. Már megfürödtünk, elkészítettük vacsoránkat, s éppen hozzálátnánk a sátorállításnak, amikor egy kocsi áll meg az erdő szélén. Egy nagyhangú társaság érkezett, lehettek öten, talán hatan is. Nem tudjuk kik ők, s milyen szándékkal jöttek ki a folyópartra, de most annyira nem is szeretnénk megtudni. Kicsi az esélye annak, hogy terroristák, s rögtön elrabolnak minket, annak viszont nagyobb, hogy ha találnak három „csodabogarat” az erdőben, akkor hosszasan próbálnának velünk beszélgetni. Így inkább várunk. Szép csendben leültünk az avarba, hogy ne csapjunk semmilyen zajt. Mi jól látjuk őket, az erdő fedezékéből, ők viszont nem tudnak rólunk. Lassan kilencet üt az óra, már teljes a sötétség, embereink viszont még mindig iszogatnak, beszélgetnek. Már egy órája kuksolunk itt a sötétben, csapkodjuk a szúnyogokat, s várjuk, hogy végre történjen valami. De már nem kell sokat várnunk, a motor felbőg és újra teljes a nyugalom. Reméljük, több esti vendégre nem kell számítanunk!