A Kis-Kaukázus néptelen földútján 2018. július 14. – nem sokkal naplemente előtt

Kíméletlenül locsog az eső. Nyirkos esőkabátom fedezékéből csak részleteit érzékelem az alattam kanyargó rögös földútnak. Komoly energia szükségeltetik ahhoz, hogy egyáltalán mozgásan maradjon alattam a bringa, a kerekek rendre elsüllyednek a mély talajban. Legszívesebben megállnék az első adandó helyen és feldobnám a sátrat, de tudom, ezzel csak a holnapi napunkat nehezíteném meg.

– Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra – mantrázom az örök igazságot, hiszen tisztában vagyok vele, hogy holnap hajnalban a meleg hálózsákból kibújva, s a vizes cuccokba visszabújva sokkal kegyetlenebb lenne ez az így is eléggé elátkozott szakasz.

A túra „első napja” másodszor is ugyanolyan szürke, komor, de enyhe időt hozott, mint egy héttel korábban. A reptér bejáratánál örömmel üdvözöltem Diát és Tomit. Körülbelül olyan fáradtnak néztek ki, mint mi egy héttel korábban a mínusz két órás éjszaka és a kényelmetlen fapados repülőút után. Elsőként összedobtuk Tomi bringáját. Volt egy kis ijedtség egy elvesztett kormánydió miatt, de szerencsére helyére került az alkatrész, így a bringa hamar jobb állapotba került, mint kialvatlan gazdája. Csakúgy, mint nekem az első nap, neki sem volt túl sok kedve a bringázáshoz ezen a hajnalon.

– Álljunk meg aludni pár órát – kérlelt, de aztán közösen beláttuk, hogy jobban járunk, ha az éjszakai sátorhelyünk helyett Kutaiszi felé fordítjuk gépjeinket.

Akár az elmúlt ötven évben, ezen a héten sem történt változás Grúzia második legnagyobb városában, így pénzváltás és egy szerény reggeli után új irányt vettünk: az északon található Kaukázus helyett dél felé, a Kis-Kaukázus irányába fordítottam csapatunkat. Tomi továbbra is nagyon szenvedett. Ő tipikusan az az ember, aki mindent az utolsó pillanatra hagy, a pakolást, készülődést, különböző dolgok beszerzését, így általában fáradtan, s idegeskedve kezdi meg velünk túráit. Ezért – a nagyvárost elhagyva – kiszemeltem neki egy barátságos buszmegállót, ahol végre vízszintesbe helyezhette magát pár órára.

Amíg Diával horpasztottak, megállt mellettem egy ötfős, svájci bringásokból álló társaság. Ők már hónapok óta úton voltak, igazából céltalanul tekeregtek a Nagyvilágban. Rövid eszmecsere után gyorsan tovább is indultak abban a biztos tudatban, hogy – mivel egyezik az útirányunk – még biztos össze fogunk futni a nap folyamán.

Diával és Tomival az elmúlt 15 évben számtalan közös kalandban volt részem, így mindenféle túlzás nélkül azt állíthatom, hogy kimondatlanul is ismerjük egymás gondolatait. Mindhármunknak megvannak az erősségei, s ha ezeket összeadjuk, akkor egy verhetetlen csapat válik belőlünk. Dia tartja össze a csapatot, ez akkor mutatkozik meg a legjobban, ha valami miatt széthúzás van, vagy valaki rosszul érzi magát fizikailag vagy lelkileg. Ekkor őrá mindig lehet számítani. Ugyanakkor ő sem az a típus, aki megretten bármi nehézségtől: jöhet a szar idő, a nehéz terep, az éhezés, a hideg, ő mindig felül tud kerekedni ezeken a dolgokon. Tomi csapatunk szószólója. Bár néha többet beszél a kelleténél, viszont ha valamit meg kell oldani, el kell intézni, segítség kell, vagy meg kell győzni valakit, akkor biztosan számíthatunk rendkívüli kapcsolatteremtő készségére. Én a túraterv megvalósításáért felelek, igyekszem felkészülni a túra minden számítható és előre megtervezhető részletére. Nem sajnálom az időt arra, hogy egy olyan részletes túratervet készítsek, mely nagyon sok – szimpla utikönyvekből – be nem szerezhető információt is tartalmaz. De azért nem mindent! Erre viszont itt van Dia és Tomi, hogy ezt kiegészítsék.

Délután az első városban vettem lavashit az ebédhez, nem kis elismerést kiváltva ma érkezett társaimból. Kellett is az energia, ugyanis egyre meredekebbé vált a terep. Az időjárás sajnos ma is fokozatosan romlott, délutánra sűrű fellegek érkeztek, melyekből elkezdett szitálni az eső. A Kis-Kaukázus medve és farkasjárta vonulata előtt már csak egy aprócska falu maradt előttünk: Sairme, mely gyógyító hatású vizeiről ismert. A faluban még egyszer összefutottunk a svájci bicajos bandával, de hideg volt, pihenni nem sok értelme volt, így nekivágtunk a vadonnak. Az aszfaltnak a falu végén búcsút inthettünk, innen majdnem negyven kilométerre található Abasuami falucska a hegység túl oldalán. Addig nem számíthatunk másra.

Nehéz meló volt mozgásban tartani a gépeket, a ködös, s monoton emelkedő mellékúton. A kialvatlan Tomi szenvedett a legjobban, így nem is erőltettem túl sokáig a dolgot, az első alkalmas táborhelyen felállítottuk a sátrainkat és visszahúzódtunk fedezékébe.

Másnap reggel szerencsére már nem esett, viszont még mindig masszív felhőtakaró borult a hegység erdeire. Nagyjából két óra alatt értük el a 2271 méter magas Zekari-hágót, s szép lassan megkezdtük az ereszkedést a déli oldalon. A szűk földút egyik oldalán sziklafal magasodott, míg a másikon egy meredek lejtő futott a mélybe. Előttünk pedig egy hatalmas tehéncsorda állta el az utat. Ahogy közelítettünk a hatalmas állatokhoz szép lassan sikerült egy átjárót nyitni közöttük, ám a csorda egyik fele megijedt tőlünk és megindult, míg a másik mögénk szorult. Így „terelgettük” a csordát egy ideig lefelé, de látszatra egyre idegesebbek lettek a jószágok, s valahol legbelül rossz érzés fogott el.

– Nem lesz jó vége, ha kettészakítjuk a csordát – jelentettem ki, ám a többiek – tudván, hogy én nem ápolok túl jó viszonyt a nagytestű növényevőkkel – csak nevettek.

Az állatok sajnos nem tudtak kitérni előlünk, s olyan tömött sorban haladtak, hogy megelőzni sem tudtuk őket. Egyre idegesebben és egyre sűrűbben pillantottak visszafelé, már bő egy kilométerre elhagyott társaik irányába. Aztán eljött a pillanat: az egyik hatalmas szarvú bika megfordult.

– Le az útról! – adtam ki a parancsot. Áldás, hogy itt már nem függőleges sziklafal, hanem egy meredek fűlejtő meredezett fölénk. Amennyire tudtuk felrángattuk rá a bringákat, miközben a marhák eszeveszett rohanásba kezdtek. Ha ottmaradtunk volna szinte biztos, hogy átgázolnak rajtunk!

A lejtő több izgalmat nem tartogatott, így a déli órákat már Abasuamiban töltöttük. Egy kedves helyi asszony segített kimosni az elhasznált, már egy hetes öltözékemet, s kiteregetni vizes cuccainkat. Ezután teával és csokival is megkínált minket. A nő oroszul próbált kommunikálni velünk, elég kevés sikerrel. Hármunk közül messze Dia beszélt legjobban oroszul, bár neki is túl régen voltak már azok az általános iskolai oroszórák. „Kusznoje, kusznoje” – hajtogatta, amikor valami finomságot rakott elénk. A szókincsünk hiányát némi „activity” játékkal ügyesen tudtuk helyettesíteni, ebben Dia mellett Tomi is nagy sztár. Még nem nagyon voltam vele olyan szituációban, hogy néhány szó és megfelelő mozdulat nem érte el volna a kellő hatást. Talán egyszer, még a kurdoknál vallott kudarcot csevegési kísérlete, ezen kívül szinte mindig profin vizsgázott. Kommunikáció terén én nem tartozom a csapat élmezőnyébe, én inkább tapasztalat útján szedem az információkat. De – akárcsak a többieket – úgy engem is ugyanúgy  őszintén meg tud lepni minket az a kedvesség és bizalom, ami a helyi szegény emberekből árad felénk.

Az idillnek egy hirtelen jött felhőszakadás vetett véget, melyet a helyi rendőrség épülete előtti árkád alatt éltünk túl, majd ahogy kisütött a napocska, nekivágtunk az örmény határ irányába vezető útnak.

Vardzia 2018. július 16. – délelőtti órákban

Csodálatos reggeli napfényben fürdik a festői Kura-folyó vadregényes völgye. Nem messze a török határtól nagyjából fél kilométer hosszan és magasan homokkőfal töri meg az erdő zöldjét. Messziről egy túlméretezett madárfészek benyomását kelti a sok száz lyuk, mely egykor nagyjából ötvenezer embernek nyújtott menedéket. A XII. században III. György grúz király uralkodása alatt rendszeresen szembe kellett nézni a maroknyi keresztény népnek a roppant túlerőt képező perzsa haddal. Hová is menekülhettek volna máshová, mint a föld alá? Amikor 2012-ben Kappadókiában, Törökország középső részén kalandoztunk, Kaymakli városában egy hasonló föld alatti várost járattunk be. Hihetetlen belegondolni, hogy az akkor ezen a vidéken élő emberek, csupán ezt az egyetlen lehetőséget találták a túléléshez. Ám amíg Törökországban az emberek keze által készített sötét barlangrendszer volt az otthonuk, itt legalább pazar kilátásban gyönyörködhettek. A meredek falú völgy és a folyó kék szalagja tökéletes harmóniát sugallt.

Tegnap este érkeztünk meg a Kura-folyó völgyébe. Miután elhagytuk a Kis-Kaukázus rázós földútjait, egy széles, forgalmas országúton haladtunk délkelet felé. Ez a fő ütőér a zsongó tengerparti üdülővárost Batumit köti össze a fővárossal Tbiliszivel. Akahaltsitke városa után elkanyarodtunk az örmény határ felé, s ezzel együtt a forgalom is jelentősen csökkent, valamint az út minősége is sokat romlott. Mint már korábban megtudtuk a kaukázusi régiót alkotó három ország között finoman mondva sem túl jó a kapcsolat. A grúzok még csak-csak megvannak az örményekkel és az azeriekkel, de az örmények és az azeriek ki nem állhatják egymást. Bizonyára sokan ismerik az azeri baltás gyilkos történetét, aki kis hazánkban oltotta ki életét egy örmény fickónak. A magyar hatóság – valószínű egy „kölcsönösen előnyös megállapodás” reményében – kiadta a gyilkost hazájának, s ők ítélet helyett nemzeti hőst csináltak belőle. Sajnos itt ez nem csak egy kiragadott eset, hanem ez a hétköznapok része. A két ország között most hivatalosan fegyverszünet van, ám bármikor lángra lobbanhat a puskaporos hordó. A többségi örmény lakosságú Hegyi-Badahsán autonóm régió jelenleg örmény kézben van, fájó pont ez az azeriaknak. S a határmenti régió telis tele van enklávé és exlávé területekkel, tehát a másik ország területéből „kiharapott” apró kis szegletekkel. Ugyanakkor Örményország délnyugati csücskében van egy Nahicseván névre hallgató tartomány, mely azeri kézben van, s mivel Azerbajdzsánnal nincs közvetlen kapcsolata, szárazföldön és a levegőben is csak jókora kerülővel Iránon, vagy Grúzián és Törökországon keresztül közelíthető meg az anyaországból.

Ráadásul szegény örmények végképp tönkretették külkereskedelmi kapcsolataikat, amikor 1993-ban összerúgták a port nyugati szomszédjukkal, a törökökkel. Így országukat jelenleg csak Grúzia és Irán felé lehet elhagyni.

Nem véletlenül alakult így túránk útvonala is, hiszen pontosan tudtunk, hogy Örményországból nem mehetünk át Azerbajdzsánba, előtte vissza kell térünk majd Grúziába. De az még erősen kérdéses, mit fognak szólni örmény pecsétünkhez, az azeri határőrök?

Ám még messze volt, hogy ezen agyaljunk. Jelenleg még a határ felé vezető kátyús, ám forgalmatlan úton kanyarogtunk. A Kis-Kaukázusból leereszkedve megváltozott a táj arca, a masszív erdőségek eltűntek a völgyet övező vonulatokról, a kopár sziklás, illetve cserjével benőtt lankák mediterrán hatást keltettek.

Egy ódon erőd jelezte a leágazást a Vardzia felé haladó völgybe, s mivel már ránk esteledett, nem volt célunk a barlangváros elérése, pár kilométerrel előtte a folyóparton ütöttünk tábort. Mivel erre a napra esett a labdarúgó világbajnokság döntője, úgy döntöttem, hogy keresek alkalmas helyet, ahol meg tudom nézni a horvát-francia összecsapást. Az időeltolódás nem igazán kedvezett, a számításaim szerint 8-kor kezdődő meccs itt este tíz órát jelentett, így már teljes sötétségben és szemerkélő esőben hagytam el táborunkat. Természetesen az UNESCO Világörökségi helyszín felé indultam, bízva abban hogy találok egy kis kocsmát, ahol végig tudom nézni a találkozót. A sziklát hatalmas reflektorokkal világították meg, s a folyó túlpartjáról hatalmas látványban volt részem. A folyóparton fényt láttam és zeneszót hallottam, s egy kisvendégő-szerű épület felé kormányoztam a járgányomat. De nem volt szerencsém, a mérkőzés két órával korábban kezdődött, mint az eddigi elődöntők, így mire odaértem már csak a szakmai elemzéseket vetítették a tévében. Hát ez nagy pech!

Már pattantam is volna bringára, mikor egy nagy szakállas fazon jött oda hozzám, barátságosan átkarolt és meginvitált az épület mögé, ahol hasonló vágású közepesen illuminált állapotú, megtermett emberek múlatták az időt töméntelen sör és egy tekintélyes méretű, egészben megsütött disznó társaságában. Mire feleszméltem már bal kezembe kaptam egy fél literes korsót, jobb kezembe pedig egy zsíros húscafatot, melyet az előttem fekvő állat közepéből kanyarítottak ki a szemem láttára. Érdekes este lesz ez!

Persze sokat nem tudtam kivenni a körülöttem zajló – középkori lakomára emlékeztető – eseményből, hisz mindenki félrészegen, s ráadásul grúzul hadovált körülöttem. Afelől viszont biztosított házigazdám, hogy megbecsült vendég vagyok, így a többi szakállas egyén is gyorsan befogadott.

Kínosan lassan fogyott a söröm, s a rágós disznódarabkákat is egyre nehezebben nyeltem anélkül, hogy az undor látszódjon rajtam, de ahogy a pohár fenekére értem egyre inkább kerestem a megfelelő időpontot a távozásra. Két megtermett fazon összeszólalkozott valamin, ez kellőképp elvonta a többiek figyelmét, így bátran odaléptem házigazdámhoz, megköszöntem neki a szíves vendéglátást és sebtében távoztam.

Másnap reggel már teljesen új arcát ismerhettük meg a helynek. Az étterem zárva volt, s még a barlangokhoz sem engedték fel a látogatókat. Kajánk sem volt sajnos a reggelihez, így egyre nehezebben viseltük a várakozást. A reggeli várakozás unalmas perceibe, csak az hozott egy kis fényt, hogy segítettünk megtolni az egyik helyi leharcolt járművét. Tomi szokásos túraviseletében, papucsban veselkedett neki az öreg járműnek. Háromszor rugaszkodtunk neki, de egy halk köhögésen kívül semmi életet nem sikerült kicsikarnunk belőle. Már-már kezdtünk lemondani arról, hogy ez az öreg orosz csoda még a mai nap elhagyja ezt a parkolóhelyet, s ekkor láss csodát, felberrent a benzinszívó szörny. Egy barátságos mosoly és egy baráti intés járt erőfeszítéseinkért, de mindketten úgy éreztük, hogy megérte belefektetni az energiát.

Mivel már nagyon éhesek voltunk, megkérdezünk valakit, hogy nem lehet-e itt a közelben valahol kenyeret kapni. Egy derék helyi rögtön fel is ajánlotta, hogy elvisz a legközelebbi étterembe, akinek ismeri a tulajdonosát, hátha nála akad némi kenyér. Be is pattantunk Diával a kocsijába, ám meglepetésünkre nagyjából 100-150 méter múlva le is parkoltunk. Itt volt ugyanis az említett étterem. S hála a közreműködésnek, még kenyeret is kaptunk.

Délelőtt 10 órakor végre megnyitották Vardzia kapuit, s fellátogathattunk a sziklába vájt városba. Az egész olyan volt mint egy sziklafalba vájt hatalmas labirintus. A mélyebb barlangokat alagutak, lépcsők, teraszok és hosszú folyosók kötötték össze hét emelet magasságban. Hihetetlen volt, ahogy megelevenedtek előttünk a 900 évvel ezelőtt itt élt emberek hétköznapjai. A városban működött kincstár, templom, könyvtár, s pékség, s raktárak, ahol az élelmiszert tárolták. A nagyjából egyforma barlanglakások mellett a rendszer egy igazi kincset is rejtett: az Elszenderülés templomát, melyet dongaboltozatát ódon freskók díszítették. Számunkra az adta meg a barlangváros legnagyobb kuriózumát, hogy az egyik teremőr nálunk, Magyarországon volt katona. Büszkén sorolta azokat a magyar városokat, melyekben járt, s minket is rögtön a szívébe fogadott. Még néhány magyar szóra is emlékezett, pedig utoljára a 80-as években járt Európában. Ez a kötődés alapjában megváltoztatta a hozzánk fűződő viszonyát, így egy igazi közvetlen, baráti tárlatvezetést kaptunk tőle. S ő mutatta meg nekünk a titkos, s hosszan a föld alatt kanyargó vészkijáratot is, mely a város túlsó végéből vezetett vissza a völgybe. Ezen hagytuk el a létesítményt.

11 óra után már újból a bringáink nyergéből néztünk vissza a sziklába vájt metropoliszra, ahogy visszaindultunk a főút irányába. Bőven megért 32 kilométernyi kitérőt!