A Vádi Rum sivatag közepén

2024. március 30. – este 7 óra körül

Az egész nap tomboló keleti szél estére brutális módon megerősödött. A vörös sivatag sziklái között homokviharokat, apróbb forgószeleket kavart, még a lenyugvófélben lévő napkorong körvonala a levegőben kavargó homokszemcsék fényszűrő hatására sápadtan tekintett le ránk a nyugati égboltról. Szélvédett helyet kerestünk éjszakára, ám ez itt és most reménytelen feladatnak látszott. Az egész napos küzdelem után Vádi Rum falutól 30-35 km/h-s sebességgel hozott vissza minket a keleti légáramlat a főút irányába. Ez az alig tíz kilométeres hátszelezés maradt a 95 kilométer tömény küzdelem jutalmául. Szemem folyamatosan az út menti sziklákon tartom, figyelem a beugrókat, a vonulatok ívét, keresem az ideális helyet az éjszakázáshoz. Egyrészt el akartam tűnni a kíváncsi szemek elől, másrészt pedig némileg óvni szerettem volna a sátrat és magunkat a széltől, de jelenleg mindkettő opció megvalósulási esélye igencsak csekély volt. Jobb oldalunkon feltűnt Vádi Rum egykori vasútállomása. Az 1970-es években épült Amman – Akaba vasútvonal stratégiai jelentőséggel bírt Jordánia közlekedésében, ám idővel a közúti szállítás nyert teret magának, s a vonalat nem sikerült rendesen karban tartani, így egyes részei elavultak, használaton kívül kerültek. A sivatagi vasútállomás az ott álló öreg szerelvényekkel így ma már sokkal inkább emlékeztet a néhai Vadnyugatra. Használaton kívüli gőzmozdonyok, öreg személykocsik vesztegelnek a vörös homokkal befútt sínpárokon. Felsejlettek előttem a Vissza a jövőbe című film harmadik részének képkockái, hisz – úgy, mint Marty McFly – mi is időutazóként érezhettük magunkat.

Vádi Rum vasútállomás - vissza a jövőbe!

Most azonban száguldunk vissza a főút felé, sercegnek az apró homokszemcsék fogaink között a tomboló szélviharban. Szemem a vasúti töltésen, de „túl messze van, s nem is biztos, hogy megfogja a szelet”. Meg különben sem szeretném szegény Dawit odáig betolni”. Hiszen köztudottan a bringák ősellensége a homok. Így marad a baloldal, melynek meredek sziklái majd’ csak nyújtanak némi menedéket.

Vádi Rum kihagyhatatlan desztináció, ha Jordániában jár az ember, de sajnos ezt a helyiek is tudják. Mióta elhagytuk a forgalmas autópályaszerű „Desert Highway”-t és megkezdtük az oda-vissza 56 km-es kitérőnket, folyamatosan lassítottak mellettünk a terepjárók. A fineszes arabok érdeklődtek, hogy van-e már fizetett szállásunk a faluban, illetve nem akarunk-e terepjárózni a sivatagban. Természetesen csak a második kérdésre mondtunk igazat, így elkerültük a hosszas beszélgetéseket.

Maga a sivatag a természet csodája a 800 méteres tengerszint feletti magasságban található szinte sík, apró szemű vörös homokos völgyeivel és az azokból kiemelkedő függőleges falú 1500-1600 méteres sziklatornyaival. Nem véletlen, hogy a természeti és kulturális világörökség része. De mindehhez a lélegzetelállító látványhoz sikerült arab barátainknak egy olyan lepra falut rittyenteniük, mely még helyi viszonylatban sem állja meg a helyét. Ócska épületek, rendezetlen udvarok, szemét és mocsok, mindenhol otthagyott ősrégi járművekkel, kiszuperált roncsokkal. Persze minden második épületen ott virít a „motel” felirat, de az igazán menő utazókat inkább arra ösztönzik, hogy hagyják el az aszfaltot, s jó pénzért terepjárózzanak be a sivatag közepébe valamelyik beduin táborba. Nyilván ez az opció – a bringák és a horror árak miatt – nekünk eleve nem játszott, mi csak távolról szemléltük a hegyeket, s csak érintőlegesen tapasztaltuk meg a sivatagi utak nem túl bringabarát világát. Cserébe láttunk mocskos utcagyerekeket, akik hamar körbevettek minket, ahogy leparkoltunk egy helyi „szupermarket” előtt. Ugyanakkor megmutatkozott a másik véglet is: láttunk tízévest, aki tök egyedül vezetett egy böhöm 4*4-es monstrumot. Sok turista nem érkezhetett mostanában, mert mindenki bennünk látta az üzletet, így aztán nem is marasztalt minket annyira a hely. Sokkal jobban élveztük a sivatag magányát.

- Az UNESCO képviselőinek bizonyára bekötötték a szemét, amikor átjöttek ezen a falun – jegyezte meg Peti, mikor megálltunk, hogy még néhány fényképet készítsek a fölé magasodó szilákról, melyet nagyon kedvelnek nem csak a helyi, hanem a külföldi sziklamászók is.

Tudtam, hogy nincs már sok lehetőség. Elfogy az út előlünk, hiába a 30 km/h feletti utazósebesség, meg kell állni, mielőtt újra megközelítjük a főutat. Ott már nem lesz szállás! Egy nagyjából 100 méter magas sziklás vonulat mellett haladunk éppen, s valahol azt súgják ösztöneim, hamarosan meglesz az, amit keresünk. Emlékeimbe ötlik 2013 augusztusa, mikor a Halál-völgy előtt a semmiből teremtettünk táborhelyet a sivatag közepén egy kiszáradt patakmederben. Talán most is szerencsénk lesz!

Táborhelyünk a sivatag közepén

De elfogyott a szikla, nem maradt több opció. Előttünk mindkét oldalon hatalmas nyílt tér, homok, ameddig szem ellát. Húzzuk, rángatjuk a gépeket, melyek majdnem tíz centi mélyre süllyednek a laza homokban. De csak meglesz az a kavicsos patakmeder. A szikla túloldala már tényleg védettebb a széltől és a kíváncsi tekintetektől is. Fáradtak vagyunk, legszívesebben bedőlnénk a sátorba, de tudjuk, itt még nem ért véget a nap. Jöhet a következő kihívás: vacsorát főzni beduin-módra itt, a sivatag közepén. – „Na, most mutasd meg, mit tudsz!”

A gázfőző otthon maradt! Nem véletlenül. Még otthon, a biztonságos négy fal között döntöttem így. Egyrészt nagyon bizonytalannak éreztem, hogy tudunk-e hozzá palackot szerezni, de talán ennél is egy kicsit erősebb volt bennem az a törekvés, hogy visszatérjek lélekben a 2000-res évek első évtizedének túráihoz, mikor még szóba sem jött ez a luxus. Mikor még voltunk annyira bátrak, vagy annyira „vademberek”, hogy ezt is bevállaltuk, hogy fával, szénával, papírral főztünk, épp amit találtunk. Emlékszem még 2012-ben Törökországban a Nagy-Sóstónál volt, hogy egy rozzant faépületet bontottam meg, hogy legyen meleg ételünk, vagy 2011-ben Vulcano szigetén a Grand Cratere egyik gázkitörésén készítettem el a vacsorámat. Az amerikai Vadnyugatot és a Mojave-sivatagot is így szeltem át, de ezután aztán egy kicsit elkényelmesedtünk, ezért úgy döntöttem, hogy Jordániában most visszatérünk a gyökerekhez. Pontosabban a fákhoz. A sok év alatt megszerzett tapasztalati tudásom még megvan hozzá, egyetlen problémát ezen a szeles estén viszont maga a sivatag jelentette. Megtippelni sem tudtuk, milyen távolságra lehet hozzánk a legközelebbi fa. A sivatag szárazságtűrő bokrai pedig – egyrészt nagyon nehezen gyulladtak meg – másrészt ebben az irdatlan szélben a hőértékük is nagyon gyatra volt. Hiába építettem meg kőből a lehető legjobb tűzhelyet, majdnem másfél órás küzdelem után egy félig kemény állagú, közepesen fogyasztható instant paprikás csirke volt a szerény menü, mielőtt mosdatlanul bemászhattunk a gondosan lecövekelt és kövekkel lesúlyozott sátrunk fedezékébe.

Vádi Músza előtt két kilométerrel

2024. március 31. – délután öt óra környékén

„Az ott a sziklákon túl, az már Petra!” – milyen régóta várok erre a pillanatra. Még egészen kicsi voltam, mikor szüleimtől „A világ száz csodája” című könyvet kaptam ajándékba, mely nagyon nagy hatással volt rám és későbbi utazásaimra is. Kisgyerekként teljesen álomszerű volt, de én már akkor hittem benne, hogy egyszer majd élőben is feltárulkoznak előttem a könyvben leírt csodák. Ahogy a kínai turistáknak az UNESCO Világörökség lista, úgy nekem ez volt a képzeletbeli vezérfonalam, s ha úgy adódott, nem sajnáltam a kitérőket sem a könyvben bemutatott bámulatos helyekhez, épületekhez, nevezetességekhez. Petra romvárosa ezek közül is a kedvencem volt. Nemcsak azért, mert az Indiana Jones – Az utolsó kereszteslovag című film kulcsjeleneteiben is feltűnnek jellegzetes helyszínei, hanem azért, mert hozzá hasonló kőbe faragott város nem igazán létezik másutt. Talán a törökországi Kappadókia vidéke fogható hozzá kismértékben. Ott is beleköltöztek őseink az égbe meredő „tündérkéményekbe”, de hogy függőleges sziklafalakat épületekké, templomokká alakítsanak át, ilyenhez eddig nem volt szerencsém.

Jordánia ma sem kegyelmezett. Kőkemény volt túránk második napja is. Az otthoniak számára a jól sikerült képek a tökéletesség és a könnyedség látszatát sugallják, de sokszor pont azt a rideg valóságot nem láttatják, ami mögöttük áll: szó szerint minden méterért meg kellett küzdenünk. Ma nem a meleg, hanem inkább a szél és a domborzat állított minket extrém kihívások elé, így az eddig megtett nagyjából 90 kilométeres távot legalább a másfélszeresének éreztük. De a látvány – a vörös homokkőrengeteg és a közelgő naplemente színei egy szempillantás alatt elfeledtették velünk ezeket a nyomasztó órákat. Ismét eszembe jutottak az Egyesült Államokban szerzett élményeim, amikor napokig küzdöttünk, nélkülöztünk a sivatagban egy-egy felejthetetlen pillanatért: egy Grand Canyon, vagy Bryce Canyon panorámáért. Ha autóval érkezem egy ilyen mesebeli helyre, alapjában az sem rossz, de sokkal összetettebb élmény, amikor egy bringatúrán jutok el oda. A látvány persze ugyanaz, de később már nem is ez számít, sokkal inkább az élmény és az ide vezető út. Aki már járt felvonóval és a saját erejéből is egy hegycsúcson, az nagyjából érzékelteti ezt a különbséget, amiről most beszélek.

Felejthetetlenül indult ez a nap! Reggel már 7 előtt kipattantak a szemeim, s úgy döntöttem, hogy amíg Peti szunyókál, felmászom a sátrunk felett magasodó, nagyjából száz méteres sziklára. A könnyed sziklamászás nagyon jól esett így a mai nap bemelegítéseként, különösen, hogy a csúcsról olyan panoráma tárult fel elém, amiről nem is álmodhattam. Itt érezhettem át igazán a sivatag nagyságát és kietlenségét. A horizontot minden irányból jóval magasabb sziklák zárták, melyek tornyokként emelkedtek ki a homoksivatagból. Csupán egyetlen szürke aszfaltcsík hasította ketté, melynek végén már Rashidiyah egyszerű házai emelkedtek. „Milyen hatalmas! Olyan kicsik, olyan jelentéktelenek vagyunk hozzá képest” – elmélkedtem magamban miközben hosszasan bámultam ezt az elképesztően, sivár és idegen, de valahol mégis a lelkemhez olyan közelálló világot.

A sivatag reggeli varázsa

A „Desert Highway”-re visszatérve újból visszakaptuk az akabai kikötő és a főváros között zajló eszméletlen kamionforgalmat, ám a széles leállósáv kellő védelmet biztosított számunkra, csupán a sok-sok szemetet, kavicsot és a még ennél is veszélyesebb gumidarabkákat kellett állandóan kerülgetnünk. Hiába vannak defektvédelemmel ellátott gumik alattunk, az ezekből kiszakadó apró drótdarabok ellen még az sem nyújt kellő védelmet – ezt már többször volt alkalmunk megtapasztalni. Ám ennél is problémásabb volt a napfelkelte óta folyamatosan erősödő, keleti irányból támadó oldalszél. Egy falut jelzett még a térkép a következő szakaszon, onnan a következő harmincas végig puszta, így betértünk reggelit venni. Ez a környék már köszönőviszonyban sem volt a tengerparti üdülővárosban megtapasztalt – egyébként az otthoninál még ott is jóval szerényebb – kínálattal. A lerobbant házak közül néhányban ősrégi járműroncsokat próbáltak újra mozgásra bírni, másutt sok-sok érdekes gyümölcsöt árultak. A hentesüzletek kirakatában megnyúzott birkatetemek lógtak mindenféle hűtés nélkül, vegyesboltot nem is nagyon találtunk. Eleinte kicsit féltünk is attól, hogy nem is lesz, hiszen még ramadán van, s az arabok ebben a vallási időszakban böjtölnek, azaz csak naplemente után étkezhetnek. S ha nem lehet enni, könnyen lehet, hogy a boltokat sem éri meg nyitva tartani.

Félelmünk szerencsére alaptalannak bizonyult, ugyanis kisvártatva megtaláltuk az első arab falusi vegyesboltunkat, melyet a túránk során még sok-sok követett. Alapjában véve az összes ugyanúgy nézett ki: nagyon zsúfolt, szűk sorok magas polcokkal és sok-sok beazonosíthatatlan termékkel. Az árak pedig szinte sehol sincsenek feltüntetve. Nem túl jó, hogy a jordániaiaknak ilyen erős pénzük van (1 dínár nagyjából 505 forintot ért a túra ideje alatt), mert minden termékük árát ide kerekítik. Egy dínárba kerül ugyanúgy egy két literes Coca Cola (néhány turisztikailag jelentős hely kivételével, ahol ennek a dupláját is simán elkérik), egy csomag kenyér, egy konzerv, sőt még mogyorókrém is akár (persze nem Nutella). Nem tudom, hogy a túrán hányszor próbáltak átverni, hiszen – mint mondtam, az árakat nem jelezték – de nagyjából mindig kerek összeget fizettem, elég ritkán volt szükség a nehezen beazonosítható aprópénzekre. Gyermekkoromban azt tanultam, hogy mi arab számokat használunk, de úgy látszik az araboknak ez nem volt túl jó, így ők nemcsak az írásukban térnek el jelentősen a nyugati világtól, hanem teljesen más számjegyeket is használnak. Ez azért is meglepő, mert még a szintén egyedi írással rendelkező grúzok, örmények, sőt a japánok és kínaiak is „arab” számokat használtak. Csak pont az arabok nem! Hová lett a világ dicsősége?

Egyedüli vevőként jól elcsevegtem a boltos fickóval, aki igazi arab kereskedő lévén hamar beszédbe elegyedett velem, majd a vásárlás után mosolyogva megjegyezte: „Ramadán van, ugye tudod, hogy estig nem szabad enni”.

– Sajnálom, de nekünk ez üzemanyag – válaszoltam viccesen – enélkül nem megy fel a bringa a Jordán-fennsíkra.

Mindketten jót nevettünk, s egy nem túl feltűnő, de annál tartalmasabb reggeli után nekiindultunk a végtelenbe tűnő dupla sávos betonszalagnak, mely szó szerint vágta ketté a körülöttünk elterülő hatalmas pusztaságot.

- Hová tűntek a tevék? – kérdeztem Petit – Tegnapelőtt a buszról egy csomót láttunk, most meg nincsenek sehol!

Azóta tervezem, hogy megetetek egy púpos állatot datolyával. A busztársaság ajándékozott meg minket néhány szárított gyümölccsel, de nem igazán ízlett, így azóta ott aszalódott a kormánytáskámban. Petinek meséltem, hogy az internet „hőskorában” létezett egy teveclub.hu oldal (megnéztem, még ma is működik!), ahol egy virtuális tevével kellett foglalkozni: etetni, itatni, trükkökre megtanítani. Aztán a nagy sikerre való tekintettel továbbfejlesztették a fizetős verziót is, ahol már datolyát lehetett vásárolni, amivel gyorsabban tanult az állat, könnyebben lehetett nagyobb eredményeket elérni. Az online szoftverek esetén ez manapság is jól bevált (le)húzás, de engem ennél sokkal jobban foglalkoztatott a kérdés, hogy „tényleg szereti a teve a datolyát?”. Sajnos erre a túra végéig nem derült fény, ugyanis csak Petrán belül találkoztunk tevékkel, ám akkor pont nem volt nálam a datolyám. A mai nap csak a messzeségben láttunk kódorogni néhány állatot a sivatag poros földútjain.

Dabet Hanut falucska buszmegállójában pihentünk meg egy röpke szusszanás erejéig. Innen már jól látható az a nagyjából 9 km-es emelkedő, melynek során búcsút intünk egy időre a sivatagnak. Ezt is megtanultam Amerikában, a sivatagot leggyorsabban úgy hagyhatod el, ha szó szerint felülemelkedsz rajta. Kilenc kilométerrel odébb, ugyanis már 1600 méteres magasságban a Jordán-fennsík jóval hűvösebb és már nem homokos talajú vidékén folytatjuk utunkat. Ez a magasföld egészen a fővárosig elhúzódik, bár néhány folyóvölgy mélyen kettévágja. A Desert Highwayt úgy építették meg, hogy keletről kerülje ki ezeket a szintkülönbségeket, így végig jól autózható, egyenes nyomvonalú pálya maradjon, bár én akkor sem értettem, hogy miért nem végig az Akabát a Holt-tengerrel összekötő mélyföldön építették meg ezt a főutat, ahol télen sem kell számítani havazásra. De biztos megvolt az oka.

Neki is vágtunk a stabilan 5-6%-os emelkedőnek. A kamionok a két sáv mellé még kaptak egy harmadik kapaszkodósávot is a beszűkült leállósáv mellé. Szükség volt rá, mert néhány böhöm nagyjából a mi sebességünkkel tudta csak felküzdeni magát, s jó néhány lerobbant jármű is vesztegelt az út szélén. Szerencsénkre az út balra ívelt, így a délelőtt folyamatosan hátráltató oldalszél egy rövid időre most a segítségünkre lett. Fent gyorsan megtapasztaltuk, hogy jóval hűvösebb és szelesebb az idő, mint lent, Vádi Rumban, de pulcsira azért még így sem volt szükség. Búcsút intettünk a sivatagi autópályának, s Jordánia másik országos főútján, a „Kings Highway”-en folytattuk a túrát. Bár a főút kifejezés a mai nap erős túlzás volt, mert csupán néhány rozzant jármű közlekedett ezen a dimbes-dombos. kétszer egy sávos, elég rossz minőségű aszfaltcsíkon.

A „Királyok útja” nagyjából a fennsík keleti peremét követi. Aki szokott hegyet mászni az pontosan tudja, hogy általában a letörések környékén lehet a legnagyobb széllökésekre számítani. Ez a következő nagyjából 20-30 kilométeren gyakorlatban is megtapasztalhattuk. A sivatagból kiemelkedni az is volt valami, de ennél sokkal nehezebb volt a pályán tartani a gépeket a nap további részében. Néhány helyen szabályosan rá kellett dőlni a szélre, különben esélytelen lett volna megtartani az egyensúlyt. Utoljára Izlandon, a Kjölur Highway-en tapasztaltam hasonló erejű lökéseket. Nagyon észnél kellett lenni, nehogy az árokban kössön ki a bringa.

Második nap a szél volt a legfőbb ellenlábasunk

Megállni nem volt értelme a kopár fennsíkon. Se falu, se buszmegálló, csak a hullámzó út alattunk. Egyszer csak egy fehér terepjáró lassított mellettünk „Tourist police” felirattal az oldalán. A benne ülő két férfi készségesen felajánlotta, hogy feldobhatjuk a platóra a gépeket és elvisznek minket egy darabig. „Ez nagyon veszélyes” – hangoztatták. Gyorsan mérlegeltem az ajánlatukat, de arra jutottam, hogy kilométerben is időben is a terv szerint állunk, így nem szakítanám meg azzal a túrát, hogy indokolatlanul segítséget vegyek igénybe, s Peti állapota sem tette ezt szükségessé. Bár küzdött a srác rendesen – ilyet és ehhez hasonlót sem látott még két keréken, de pont azért vagyunk itt, hogy mindezt megtapasztalja. Hihetetlen, hogy tizenöt évesen micsoda erő lakozik benne: fizikailag és fejben is teljesen egyben volt, így biztos voltam abban, hogy elérjük a mára tervezett végcélt.

Szerencsére a rend emberei sem erősködtek, mindenki ment a maga dolgára. A túra legmagasabb szakaszát letudva Rajif városában álltunk meg ebédelni. Bár a Nap égette bőrünket, inkább a szél elől kerestünk menedéket. Mivel az utóbbi szakaszokon sem a sivatagban, sem pedig a tomboló szeles fennsíkon nem volt módunk pihenni, így nagyon jól álltunk, már csak egy laza húsz kilométer maradt Vádi Múszáig, mely ráadásul ereszkedő tendenciával haladt, egyre inkább megközelítve az alattunk elterülő bámulatos sziklavilágot.