Nébó-hegy

2024. április 5. délután 4 óra környékén

Mint a zsidók 40 éves sivatagi bolyongás után mi is úgy tekintünk le az alattunk elterülő hatalmas medencére, a Holt-tenger árkára. Bár két feltűnő különbség rögtön akad: egyrészt mi már jártunk lent a Holt-tenger árkában, másrészt pedig a még mindig rossz látási viszonyok miatt nemhogy az „ígéret földjét”, hanem még magát a Holt-tenger víztükrét sem láthatjuk. Ettől eltekintve persze jó megpihenni ezen a szent helyen, melyet még az ország iszlám vallású többsége is tiszteletben tart. Apró kis kápolna emelkedik oltalmat adva a benne rejlő régi mozaikoknak. Előtte pedig a hegy peremén a híres keresztre tekert részkígyó, mely egy olasz művész, név szerint Giovanni Fantoni alkotása.

A Nébó-hegy volt az egyetlen olyan látnivaló túránk során, ahová nem volt érvényes a Jordan Pass, de az arab pénztáros látva, hogy szűkében vagyunk már a készpénzkészletünknek szolidan intett egyet: „menjetek be srácok”. Így saját szemünkkel láthattuk Mózes feltételezett sírját, s ezt az egész meghitt varázslatot, mely itt a Nébó-hegy tetején várt minket.

A Nébó-hegy tetején

Reggel 8-körül keltem. Kidobott az ágy, nem volt maradásom. Felkaptam a futócipőimet, és úgy döntöttem, amíg hűvös van, elmegyek egy körre, itthagyom Petit a WiFi adta virtuális térben, ami már látható módon eléggé hiányzott neki. A tegnapi őrület immár a múlté, egy áldott lélek sem járta az utcákat. Először meglepődtem, aztán persze leesett: péntek van. Csakúgy, mint túránk első napján, mikor a reptérről tekertünk be a fővárosba, most is éppolyan nyugalom járta át Ammán sugárútjait.

Bármerre futhattam akár át a hatsávos főutakon, nem kellett várnom sehol sem. A futás nem igazán ment, így inkább nézelődősre vettem a tempót, s reggelivel tértem vissza a szállásra. Papíron 11 óráig maradhattunk, ezt csontra ki is használtuk, tudtuk nem kell sietnünk, a repülünk csak a hajnali órákban indul majd, elég lesz sötétedés környékén megérkeznünk a reptérre.

Hála az „arabok vasárnapjának” nyugodalmasan teltek a kilométerek a nagyvárosban. A tegnapi őrül kocsiáradat megpihent alig lézengett néhány kósza autós. Ebédre ma is az arabok egyszerű, ám roppant ízletes lepénykenyeréből lakmározhattunk be utoljára, melyet egy helyi pékségben vásároltunk. Fél dínárért annyit adtak, hogy ketten sem bírtunk vele. A Nébó annak ellenére, hogy papíron egy hegy, valójában csak 678 méter magas. Ez magyar viszonylatban sem lenne egy számottevő hegymagasság, de itt még 130 méter kellett gurulnunk a fennsík pereméről, hogy elérjük. Persze a másik irányból, a Holt-tenger felől már egészen más lett volna a helyzet.

„Most már nem szívesen gurulnék le oda” – mutatom Petinek, ahogy az alattunk lévő szerpentin elindul a sivatag felé – „pontosabban nem szívesen jönnék vissza”. Mindketten érezzük az elmúlt napok megpróbáltatásait, a sok-sok meredek emelkedőt, de legbelül mégis örülünk neki, hogy Jordánia északi zöld arcát is megismerhettük általuk.

Aila királynő nemzetközi repülőtér

2024. április 5. este 11 óra környékén

Csigalassúsággal telnek a percek a zsúfolt várócsarnokban. Ez a hajnali három órás indulás a lehető legrosszabb. Ahhoz túl korai, hogy táborhelyet keressünk a reptér előtt és megaludjuk valahol, ahhoz viszont túl késő, hogy még ébren, ép ésszel ki lehessen bírni ezeket a hosszú, unalmas órákat. Nemsokára elhagyjuk Jordániát 3 év telt el új ország nélkül, úgy érzem, nagyon ideje volt felfedezni magunknak egyet. S minden szó, amit előzetesen az országról hallottam igaznak bizonyult. Tényleg egy biztonságos, békés és barátságos, pontosan azt kaptam tőle, amit vártam. Természetesen kihívásokat, de nem olyanokat, mint amilyeneket a szintén arab lakosságú Marokkó tartogatott számunkra. Olyan kihívásokat, ahol mi irányítjuk az utazásunkat és miénk a döntő szerep abban, hogy mit vállalunk be és mit nem. Igyekeztem egy igazi „felnőtt” bringatúra-útvonalat összeállítani Peti fiamnak, s – úgy láttam – ő is felnőtt fejjel, komolyan készült és tudatosan indult neki az egyhetes útnak, mely olyan próbatételeket tartogatott számára, melyekben korábban még nem volt része. Nem tudott kifogni rajta sem a perzselő sivatag, sem a tomboló szél, sem pedig a túra végi hosszú, nehéz kaptatók. Bizonyítani akart és bizonyított is nekem, de elsősorban önmagának. Ezáltal olyan élményeket és tapasztalatokat gyűjtött, melyek – úgy gondolom – még sokáig el fogják kísérni útján.

A reptéri bevezetőn