Az elmúlt 10 évben szerencsémre sikerült több kerékpárt használnom. Túra és hegyi kerékpár is volt ezek között.

Kíváncsiságom az új iránt felfokozott. Szörfözve a neten többször találkoztam Pupu írásaival, ezekből jócskán van olyan amelyik a rekuzás örömeit, kényelmét ecseteli. Nem vesztek semmit, jó lenne ezt is kipróbálni.

Köszönhetően az Ambringa kerékpárüzletnek, Budakalász egy-két utcájában a rekukkal is sikerült megismerkedni. 3 különböző géppel egy jó órát csetlettem-botlottam. Érdekes volt, de számomra a már megszokott biztonságot nem éreztem. (Ez nem a rekuk hibája, csupán az elmúlt 40 évben nem ültem ilyen alkalmatosságon.)

A bringa
Pár hónap elteltével, piackutatás céljából a cég ahol dolgozom, behozott az országba egy alap Bachettát. (Megvettem)

A paripa 2 dobozban érkezett, úgy kellett összerakni. A csomagolás sértetlen, az alkatrészek egyesével csomagolva, mellettük a gyári leírás.

A gyors összerakás után következik a macerás beállítás, majd a finomhangolás. Az utómunkák sokáig eltarthatnak, több próbakör után lesz csak testre szabott a gép.(Mint kiderült számomra, 2000 kilométert letekerve is lehet még finomítani.)

Az első túra
Az első igazi utamra sikerült Puput megkérni, hogy kísérjen el és egyben teszteljük le a gépet. Közvetlenül az indulás előtt úgy 200-300 métert köröztem, gyakoroltam az elindulást, megállást, kanyarodást.

Budapestről a Táblás utcából indulunk. Az indulás, megállás, lassú haladás elég bizonytalan. Fekve nehezebb egyensúlyozni, mint állva. (Talán ezért alszunk fekve?) Ezt bizony szokni, tanulni kell!

A mellettünk elhaladó autók zavarnak, bizonytalannak érzem magam. Ócsa felé ahogy csökken a forgalom, nem terelik el a figyelmemet a közeledő autók, kezdem biztosabbnak érzem magam.

A gyári pedál bizony nem patentos, ráadásul a köd lecsapódik mindenen, a talpam és a pedál között már alig van tapadás. Le-lecsúszik róla a lábam. Zavaró így kerékpározni és fárasztó is, de a patent pedált nem mertem feltenni.

Az 5-ös főútról egy körforgalomnál térünk le Ócsa felé. Itt kerékpárt cserélünk. Van szerencsém felülni és menni Pupu legendás Carbonrecumbent gépével. Eleinte alig veszek észre különbséget, hisz eddig talán ha 20 kilométert mentem rekuval.

Ócsa után Bugyinak megyünk. Már bátrabb vagyok, le-föl váltogatok, próbálom a különböző pedál fordulatokat, kacsázok egyet-egyet. Már a két bringa közötti különbségek is érezhetővé kezdenek válni számomra.

Még Bugyi előtt megint cserélünk, ismét a Bacchetta nyergében vagyok, élvezem a tekerést. Sajnos a lábam sokszor lecsúszik a pedálról, ez nagyon rossz érzés. A kátyúkat figyelem, kerülgetem amikor csak lehet. Egy reku ülésében nincs forgolódás! Csak tükörből lehet tudni mi történik mögöttünk, mellettünk. Ezt viszont folyamatosan figyelemmel lehet kísérni. A két kis áramvonalas tükör mindent tudat velem.

Mikor nem lehet kerülgetni az út egyenetlenségeit, bele kell menni a kátyúkba, repedésekbe. Feszegetem magamat, merevítek, mint a megszokott túragépemen. Vállamban, karomban, derekamban dolgoznak azok az izmok, melyek elnyelik ilyenkor ezeket a felütéseket. (Sajnos egy régi, több évig tartó gerincsérülés miatt fokozottabban figyelek ezekre.) Jön az ütés, teljesen máshogy. A széles, hosszú hálós szék, a székben a vastag szivacs sokat elnyel. Nem annyit, mint egy össztelós monti, azt azért nem lehet überelni, de kényelmesen döcögünk át ezeken a szakaszokon.

A gyorsításoknál, emelkedőknél is rutinból azokat az izmokat próbálom munkára fogni amiket a túragépen. Hasztalan, itt más a szerepkör. Ez nem nevezhető rossznak, vagy jónak, csak másnak.

Beérünk Budapestre, növekszik a forgalom. Az autósok észrevesznek, kikerülnek. Azért van olyan, aki nagyon közel húz el, de ezt már minden bringás tapasztalta. Szemben egy emelkedő, hídra mászunk. Most aztán nagyon érezni a patentpedál hiányát. Nem tudok húzni, csak tolni. Pupu elhúz fölfelé, majd a lejtőnél jobban megtekerem, hogy utolérjem. Váó! Felgyorsulás után elnyúlok, és nézelődök. Nem kell a lejtőzésnél tartani magamat, csak feküdni. Tök jó!

Lassan vége az első tesztkörnek. Sajnos végig nagy volt a köd, nem lehetett fényképezni. A normális pedál hiányában sajnos a rekut sem lehetett rendesen élvezni. Ezeket pótolni kell! Fogjuk is! Puputól az Illatos útnál búcsúzunk el egymástól azzal, hogy még tekerünk együtt, folytatjuk a tesztelést.

Érzem a lábamat, de egyáltalán nem vészes. A derekamban, karomban, vállamban, nyakamban nincs feszítő érzés, semmi fáradtság bennük. A lábamat lelazítom, hamar kiengednek az izmok, enged a merevség. Az ülés támlájára felhúzott kis táskából kihalászom a GPS-t, nézem az adatokat.

• Egész napi tekerés: 67,8 kilométer.
• Legnagyobb sebesség: 29 km/óra

Picit leesik az állam. Ennyire nem számítottam sem a távban sem a legnagyobb sebességben.

Egy kezdő tapasztalatai
A kezdeti elindulások, megállások esetlenek, sokat kell gyakorolni, hogy rutinból menjen. Figyelni kell az egyensúlyozásra, a pedál, váltó megfelelő pozícióba állítására indulás előtt. Lassú tempónál elég nagy az imbolygásom, (még most is). Ezt némileg lehet jobbá tenni az üléstámla emelésével, ülősebbre állítva az ,,ülést,,. Így egy hajszálnyival megnő a légellenállás, mivel nem versenyre megyek nem érdekel.

A gyorsítások teljesen más technikát igényelnek, mint a hagyományos drótszamáron. Nincs mese, vissza kell váltani! Kezdetben a kanyarokat is csak nagyobb ívben sikerül bevenni. Az utazósebességet elérve könnyű a tempót tartani.

Lejtőn lefelé a sebesség növekedésével egyre jobb az úttartás, fantasztikus az élmény, hogy csak fekszek egy fotelban. Sokkal pihentetőbb a lejtőzés, mint a megszokott kerékpárjaimon.