Tovább a vad keletre

Kezdek hozzászokni a jelzőkkel nehezen leírható tájhoz, a Taisetsu tó akár önmagában is megérne egy napot, de ellenállok a kísértésnek, néhány fénykép és „tejóistendeszép" után, folytatom a hegyi etapot. Legnagyobb megdöbbenésemre az egyik kanyarból kijövet medvék bukkannak fel, de mielőtt félelemtől és fáradtságtól zsibbadt testem reagálna, észreveszem, hogy kitömött macikról van szó. A hágóhoz tartozó ajándékbolt dekorációja a fagyizó medve család. Nagyon ötletes, mondhatom, csak éppen a frászt hozta rám. Az 1050 m-es hágóról viszont eszméletlen lejtő kezdődik, adrenalintól duzzadva érkezem Bihoróba.

A szívbajt hozták rám.

A kempingben nagyon lelkes a tulaj, fotót készít rólam, majd megmutatja a gyűjteményét a többi biciklis vendégéről. Eddig egy angol bringás volt a legnagyobb „fogása", de érzem az izgatottságából, hogy a magyar kerekes nagyobb kuriózum lesz a csodabogarak című katalógusában. Az indulás előtt még elkap, és átadja az előző este, sőt inkább éjszaka előhívott fényképet, az ő példányát pedig szignóznom kell. Csupa szív, természetes, szeretni való figura, ritkán találkozni hozzá hasonlóval.

Itt biciklivel sincs tovább.

Ma elérem az Ohotszki-tengert Abashiri városánál, amely hírhedt börtöne miatt japán Alcatrazaként él a köztudatban. A borzongásra vágyó turisták előszeretettel látogatják a múzeumot, ahol betekintést nyerhetnek a rabok „életébe". Én inkább kihagyom, és folytatom a tekerést Koshimizuba, ebbe a térképen is alig látható falucskába, ahol Neppamaru fogad terveim szerint. Ő a második, és egyben utolsó kontaktom a couchsurfing oldalról. Éttermet üzemeltet, de szívesen segít utazóknak, maga is járta már vándorként Ázsia országait.

Egy sör az Ohotszki-tenger partján.

Megpillantva az épületet nem akarok hinni a szememnek, fantasztikus formák és ötletek jellemzik, a saját terveik és kezük munkája által épült vendéglőt. Fa, vályog, moszat, bambusz, kizárólag természetes alapanyagok mindenütt. Sarkokat, éleket sehol nem látok, de párhuzamosságnak, egyáltalán bármilyen szimmetriának a nyomát sem lehet felfedezni. Nálunk erre tuti nem kapott volna építési engedélyt.

Yuya étterme – a Cafe Suiba.

Nem tudok szabadulni a hely hatása alól, lenyűgöző a minden részletre kiterjedő figyelem, a kézzel készült tányérokból sem találunk két egyformát. Feleségével együtt készítik az ételeket, amelyek ötvözik a japán, az indonéz, a nepáli és az indiai konyha legjavát. Mennyei, mindenkinek meg kellene kóstolni, kár hogy az itthoni ebédjegyet nem fogadják el.

Yuya – mert ez az igazi neve, a Neppamaru csak álca – marasztalna még egy napra, ráadásul burgonya fesztivál lesz a faluban. Miért csak 90 napot maradhatok??? Közel vagyok már Hokkaidó, de talán az egész túra egyik legjobban várt részéhez, a Shiretoko Nemzeti Parkhoz, muszáj mennem.

Shiretoko – medvebirodalom.

Shiretoko hanto – az érintetlen természet

Hokkaidó őslakosai az ainuk, nyelvükön Shiretoko azt jelenti, a világ vége. Talán ez a legvadregényesebb, a civilizáció nyomait szinte teljesen nélkülöző terület egész Japánban. Egyetlen út vezet a félszigeten keresztül, a nemzeti parkban találunk ugyan turistaösvényeket, de azon túl már csak a vadon létezik. Befizethetünk hajóútra, amellyel a félsziget partjai közelében tehetünk egy kört, de saját lábunkon nem léphetünk Shiretoko szent vadonjába.

Ne dobd fejbe a medvét sörösdobozzal!

A néphit szerint rengeteg isten lakik ezekben az erdőkben, de a vadőr csak a medvékre hívja fel a figyelmemet, azt mondja, síppal elkerülhető a véletlen találkozás. Próbált már valaki sípot fújva feltekerni egy 10%-os, tíz kilométeres emelkedőn? Köszönöm szépen, de nem veszem igénybe a sípot, még felébreszteném az isteneket.

Valószínűleg egy eltalált medve csinálta dühében.

Az egyetlen út Utoro és Rausu között igazi kihívás kerékpáros szemmel. Szerpentinek sokaságát kell legyűrni, mire a hágóhoz érek, de a kilátás, és a tapsoló motorosok hada kárpótol. Hokkaidón szokás üdvözölni a szembejövő kétkerekűt, akár motorral, akár biciklivel vagyunk. Hasonló szerpentin vár lefelé is, de most nem az erőlködéstől torzul az arcom, egyszerűen nem tudom letörölni a vigyort a képemről.

Utoro, a félsziget egyik kapuja.

Rausuban a kemping mellett ingyenes fürdő, más néven onsen található. A földből feltörő víz olyan forró, hogy képtelen vagyok sokáig élvezni. A környék annyira bővelkedik vadállatokban, hogy a sátram körül őzek legelésznek, de a gőzölgő, bűzlő onsen sem véletlenül kapta a nevét a medvéről. Sok motoros is sátrat ver a kempingben, így már nem olyan félelmetes az éjszaka.

Őzek legelésznek békésen a sátram körül.

Néptelen tájakon

Szemerkélő esőben bontok sátrat, majd egyre erősödő esőben intek búcsút az istenek földjének, célom a három gyönyörű taváról híres Akan Nemzeti Park. Aki szeretne közelebbről megismerkedni az ainu kultúrával, jó helyen jár. A kormány egyre nagyobb erőfeszítéseket tesz, hogy ne haljon ki ez a nép, de miért kell egyáltalán eljutni idáig? Fehér ember jönni, elfoglalni föld, leigázni őslakos, kizsákmányolni minden, később ketrec építeni, ahol pénzért lehetni bámulni ősi kultúra. Ugyanaz a sztori a világ minden táján. Említettem már, hogy nem vagyok büszke civilizált származásomra?

Akan Nemzeti Park, a Mashu tó.

Két éjszakát töltök egy kempingben, Nijibetsu közelében, tökéletes kiindulópont a tavak körbejárásához. Káprázatos vidék, különösen a Mashu-tó, amely a maga megközelíthetetlenségével és kristálytiszta vízével garantáltan felejthetetlen élmény. Jó világa lehetett itt az ainuknak, nem csoda, hogy megirigyelték és elvették tőlük.

A horgászás Japánban ingyenes!!

Dél felé folytatom a túrát, madarakban bővelkedő lápvidéken vezet az út Kushiro városába, ahol fel tudom tölteni a készleteimet, majd a Csendes-óceán mentén nyugatra fordulva elhagyom Hokkaidó keleti részét. Elhagyott tájakon járok, az éjszakát egy útszéli emlékhelyen töltöm. További szerpentinek, alagutak, integető motorosok és végeláthatatlan hegyek, erdők mindenütt.

Ez a kép tárul elénk az egyik frissen előbújt hegyről.

Shikotsu-Toya Nemzeti Park

Két héttel, és 1500 kilométerrel a komp megérkezése után ismerősként térek vissza a Shikotsu tóhoz. A délnyugati csücsökben kialakított Bifue kempingben táborozom le. Kissé szokatlan a sok ember látványa a keleti magányom után. Sátrak és lakókocsik borítják a placcot, alig találok helyet a másfél négyzetméternyi, űrkapszulára emlékeztető objektumom felállítására.

Shikotsu tó a hajnali párában.

Hamarosan meg is talál egy afrikai férfi, aki japán feleségével rendszeresen itt tölti a hétvégéket, és idegen turistákra „vadásznak". Érdekli őket más országok népe, kultúrája. Nagyon ritka az európai erre, magyarral még nem találkoztak, de nagyon örülnek nekem, meg is hívnak a lakókocsijukba. A finom falatokat elfogadom, főleg a házi sütit kapkodom nagy élvezettel, de az éjszakát inkább a jóval szerényebb komfortú sátramban töltöm.

Érdeklődöm a medvék felől, de a zimbabwei férfi kinevet, azt mondja, náluk rengeteg oroszlán él, de soha életében nem látott még. Nem kell keresni a bajt, el kell szépen kerülni őket, és kész. Minek ilyen butasággal foglalkozni? Na jó, értem én, de mi van akkor, ha én mégis látni szeretnék egyet? Egy kicsit? Messziről?

Usuzan és a többi vulkánkölyök anyakönyvi kivonata.

Induláskor ellátnak minden jóval, alig fér bele a sok finomság a táskáimba. Remélem, csomagoltak a tegnapi sütiből is. Jókedvűen, tele hassal tekerek tovább a turisták által sokkal felkapottabb Toya tó irányába. A legnagyobb durranás azonban nem a tó, hanem a közeli, aktív vulkán, Usuzan, amelyre utak hiányában kénytelen vagyok a felvonót igénybe venni. Hihetetlen, de a turisták nagy része idősebb, mint maga a hegy. Fantasztikus érzés a füstölgő kráterek között barangolni, a rengeteg lépcsőzés ellenére is megéri.

A füstölgő Usuzan személyesen.

Hakodate – végállomás

Az ezer híd egyike.

Hokkaidó legvonzóbb kikötője Hakodate, én is innen hajózom majd vissza Honshu szigetére, de mielőtt a városba érnék, letáborozom az Onuma tó partján. Ezernyi szigetével, melyek közül sokakat hidak kötnek össze, Japán legszebb tájai közé sorolják. Nem alaptalanul. Közeledik az utolsó felvonás Hokkaidón, de Hakodate megér egy estet, ezért csak az éjszakai kompra váltok jegyet.

Festők a festői Onuma tónál.

Miközben a pazarul kivilágított városban gyönyörködöm, szomorúan konstatálom a tényt, hogy Hokkaidó-túrám a végéhez ért. 1700 kilométernyi hamisítatlan, háborítatlan, tömény természet.

Sayonara, Hokkaidó!

Vége az 3. résznek, folytatása következik. További képek és kapcsolat a szerzővel, Horváth Zoltánnal a Fotozoo facebook oldalán.