Geiranger 2015. július 20.

Másnap reggel újra visszatért a komor, felhős idő.

- Tominak mégiscsak igaza lesz – gondoltam magamban – ronggyá fogok ázni.

Csak lassan melegedtek be izmaim, ízületeim, ahogy kaptattam felfelé a 800 méteres hágó irányába. Mögöttem a tegnap még aranysárgába öltözött tó homályba burkolózott, s a fölém magasodó hegyeket is ellepték a komor fellegek.

- De mi lesz a Geirangerrel? – ez járt a fejemben. Hiszen Európa, s csaknem az egész világ legszebbjeként számon tartott fjord itt volt előttem egy karnyújtásnyira.

UNESCO Világörökség ide vagy oda, gyakran előfordul, hogy ez a természeti látványosság nem mutatja az igazi báját. Az ember rácsodálkozik az útikönyvek bámulatos fotóira, majd ideutazik több ezer kilométert, s mégsem azt kapja a „pénzéért”, amire számított.

Sokáig nagyon úgy tűnt, hogy nálam is ez lesz a helyzet, de ahogy megkezdtem az ereszkedést a majdnem függőleges falú fjord oldalára cakkozott szerpentinen, egyszer csak eltűntek a fellegek és ott ragyogott alattam a Geiranger teljes pompájában. Hosszú percekig bámultam némán és próbáltam befogadni elképesztő méreteit.

Lent a fjord csúcsához épült kis faluban persze a „szokásos” kép fogadott. Világörökségi helyszínen járunk, ennek kötelező „kellékei” a távol-keletről érkezett turisták, akik csak és kizárólag ilyen szempontok alapján válogatnak maguknak látnivalókat. Pörögtek a helyi utazási irodák, szinte percenként indultak hajók a közeli Hét nővér-vízeséshez, valamint egy hatalmas óceánjáró is horgonyzott az öbölben, utasait kisebb hajókkal éppen most juttatták a szárazföldre.

Elmélkedés a Geirangerfjord peremén

Nem sokáig bírtam ezt a zsongást, gyorsan megreggeliztem, s hajók helyett inkább egymagamban, gyalog indultam a fjord felfedezésére. A déli oldal meredek sziklafalai apró ösvényt rejtenek, ahonnan ugyanúgy szemügyre vehetők az előbb említett vízesés vízoszlopai. Norvégia itt sem hazudtolta meg magát. Meredek, vizenyős, hatalmas pocsolyákkal, mocsaras részekkel tarkított útnak nem igazán nevezhető sárcsíkon kapaszkodtam fel, melyet néhol bálnahát méretű sziklák tettek változatosabbá. Fent egy forrás és egy kis kunyhó fogadott, majd – rövid ereszkedés után – rátaláltam a kilátóhelyre. Nem járt ott senki, így teljes csendben adhattam át magamat a látványnak és az élménynek. Szinte teljes csend volt, a szél sem járt, s a szemközti hófoltok olvadékvizét leszállító vízesés hangjai is csak foszlányokban jutottak el hozzám. Szinte megigézett a lábam előtt elterülő mélykék öböl, melyet olyan erősen fogták közre az ezer méternél is magasabb helyek vonulatai, mintha csak össze akarnák roppantani. Szinte szabad kézzel fel lehetett volna rajzolni sziklás vonulataikra a szintrajzokat: lombos, majd fenyőerdők, havasi rétek, kopár sziklás és hó. Ahogy általános iskolában tanítják. Ennél jobb szemléltető „ábrát” még nem találtak ki.

Itt azonban még nem ért véget a nap. De hová is vezetne tovább utam a legmeredekebb falú fjord „szájából”? Csakis felfelé. Nem akármilyen emelkedő ez, hiszen szinte egy lendülettel kaptat fel az ezer méter feletti havas világba. Mert amíg a nyári Alpokban ezer méteren kellemes időjárás és zöldellő erdők, legelők fogadnak, itt Norvégiában már betekintést nyerhetünk az örök hó világába. Nem véletlen, hogy az északi országrészben egyáltalán nem vezetnek utak 4-500 méternél magasabban. Itt Dél-Norvégiában már több hágó is megpróbálkozik túllépni az ezres határt, s a következő napokban többször megtapasztalhatom majd, milyen az élet itt ebben a magasságban.

Ezer méter felett változik a táj

Továbbra is nagyon jó formában voltam, nem okozott komolyabb gondot a forgalmas emelkedő. A Djupvatnet (tó) felszínén még így július végén is hatalmas jégtáblák úsztak. De ha már idáig feljöttem, nem állhatok meg az ország egyik leghíresebb kilátóhelyéig, a Dalsnibba csúcsig. A tóparti menedékház személyzete készségesen vállalta csomagjaim megőrzését, ezért az utolsó szakaszt már egy szál bringán tehettem meg az 1465 méteren lévő kilátóhelyig, melynek legfőbb különlegességét az adja, hogy ez a legmagasabb pont a Földgolyón, ahonnan az autónk szélvédőjén át egy fjordra tekinthetünk le. Ehhez mérten volt is forgalom rendesen. Fizetős út ide vagy oda. Aki idáig elautózott, annak már ez nem számított. Még egyszer, utoljára megcsodáltam a Geirangert és bevetettem magam Norvégia legmagasabb hegyvonulatai közé.

Egy autóspihenő az 55-ös út mentén 2015. július 21. esti órákban

Hét fokot mutat hőmérőm. Testemet vastag hálózsákomba bújtatom. Tágas, kényelmes hely Tomi sátra így egymagamnak, de lehetetlenség belehelni. Alig múlt este 6, mégis a megállás mellett döntöttem. Elérkeztem ugyanis az út egyik legkritikusabb részére: a következő kilométerekben fel kell kaptatnom a Sognefjell 1400 méteres fennsíkjára, majd rövid ereszkedés után még az 1300-as Tindeweget is meg kell másznom, mire újra hasonló magasságba érkezhetek. Az út innen már egyre keményebben emelkedik, s még legőrültebb terveim közt sem szerepelt a fent éjszakázás. Nem vagyok még álmos, sem fáradt, csak fekszem a világosban a metsző szél elől védelmet nyújtó alkalmi lakhelyemen és cikáznak a fejemben a gondolatok. Alig 65 kilométert tettem, ez nem tett túlságosan elégedetté. De nem nagyon volt más választásom a reggel óta folyamatosan szakadó esőben.

- Lám igazad volt Tomi – most aztán tényleg utolért az égi áldás.

Pedig tegnap délután varázslatos vidékre érkeztem. Ahogy legurultam a Dalsnibbáról és betekertem az az ország belső vidékére, hibátlanul felhőtlen égbolt fogadott Egy hatalmas tábla tudatta velem, hogy megérkeztem Oppland tartományba, Norvégia legnagyobb átlagmagasságú vidékékére. Eddig folyamatosan fjordok mellett kanyargott utunk, csak néha kaptattunk fel a köztük elterülő hátságokra, itt ennek végérvényesen vége szakadt. Hatalmas hósipkás hegyek ragyogtak felettem, a széles folyóvölgyeket pedig zuzmóval benőtt, göcsörtös fenyőfák, és itt-ott kopár havasi rétek borították. A sziklák között tört utat magának a kristálytiszta, és igencsak bővizű folyó, mely néhol mélykék tóvá duzzadt fel, másutt pedig tajtékozva bömbölt a teherautónyi méretű bazaltsziklák között. Igazi vad vidék volt ez: falvak helyett csak néhány fából készült hétvégi ház törte meg a végtelen fenyvesek magányát.

Oppland egy igazi ősvadon

Egy kisgyermekes belga család mellett éjszakáztam a folyó egyik nyugodtabb partszakaszán. Ők öreg lakóautójukkal tévedtek erre a tájékra, s egy kicsit beszédbe elegyedtem velük, miközben tüzükön megfőtt a vacsorám és az esti teám. Kellemes este volt, másnap viszont újra komor fellegek gyűltek fölém, melyekből hamarosan megnyitotta az ég csatornáit.

Körülbelül 4 órát töltöttem el Lom városában. Ha az ember ilyen cudar időben biztos pontot talál, nem szívesen hagyja maga mögött. Hiszen volt itt bolt, valamint egy csodálatos viking fatemplom, melyet még 850 évvel ezelőtt lucfenyőből, egyetlen szög nélkül ácsoltak össze. Gondosan meg kell választanom a helyet, hogy olyan szögből tudjam lefotózni, ahonnan egyetlen „A dohányzás és nyílt láng használata tilos” tábla sem látszott. Pedig a mai nap igencsak nagy teljesítmény lett volna akár szándékosan is felgyújtani a pompás építményt. A szűnni nem akaró csapadék elől a Norsk fjellmuseumba vonultam vissza, ahol a környék állat- és növényvilágának, valamint terepviszonyainak másfélórás átfogó tapasztalatszerzése után egy számítógép kötötte le figyelmemet, melyen keresztül végre egy kicsit hosszabban kommunikálni tudtam az otthoniakkal.

Késő délután végre megkönyörült rajtam az eső, így el tudtam hagyni a várost. De nem mehettem sokáig, a Jotunheimen (magyarul Óriások hazája, így hívják Norvégia legmagasabb, kétezres hegyeit felsorakoztató nemzeti parkot) hamar utamat állta. Egy gondosan karbantartott autóspihenőbe kanyarodtam be annak biztos tudatában, ha itt melegvizet találok, akkor egy lépést sem fogok ma továbbmenni. És így is lett.

Tyin-tó partvidéke 2015. július 22. esti órákban

Végre kisütött a Napsugár! Egy ilyen didergős nap végén igazi ajándék ez Norvégiától! Igaz ugyan, hogy így a késő délutáni órákban kellemetlen, metsző szél is társul hozzá, de a lelkemnek mégis jót tesz egy kis melegség.

- Túlvagyok rajta! Amit lehet, kihoztam ebből a szakaszból! – merengve ülök a tóparton és a szemközti félsziget egyszerű lakóházait figyelem. Tetejükön pala helyett igazi fű díszeleg. Már hozzászoktam a látványhoz az elmúlt majdnem három hétben, de most mégis odavonzza tekintetem. Még nem látom, de biztosan tudom: valami véget ért! Norvégia hegyvidéki szakasza ezzel lezárult.

Reggel még vastag felhőréteg borította a Jotunheimen óriásait. Alig volt hat fok csöpögött az eső. De nem késlekedtem. Tudtam, ma már nincs választásom. Át kell jutnom a túlsó oldalra! Megkezdtem az egyhangú kaptatót a Sognefjell magaslataira. Minden tekintetben a túra legkeményebb napja előtt álltam, pontosan tudtam, hogy ezt a napot még ideális időjárás esetén is nagy kihívás lenne teljesíteni. Három, egyenként ezer méternél magasabb hágó áll ugyanis előttem, s az utolsó előtt még a tengerszintre is vissza kell majd ereszkednem. A brutális 2700 méteres napi szintemelkedéshez 60 kilométer magashegyi szakasz is társul majd, melynek során 3-5°C hőmérsékletnél magasabbra nem igazán számíthatok. Otthonról rendre jöttek az üzenetek a hőségriadókról, még a Balaton is túlmelegedett, néhányan konkrétan megfogalmazták „milyen jó nekem, hogy itt a hűvösben lehetek”. Annyi bizonyos: oly sok havat egész múlt télen nem láttam összességében, mint amennyit a mai nap látni fogok, de ez mégsem csigázott fel túlságosan. Mégiscsak kipróbálnám, hogy milyen az a túlmelegedett Balaton!

Sognefjell nem éppen a legbarátságosabb arcát mutatta felém

Ennek reális esélye azonban nagyon kicsi volt. Oslo és a hazajutás reménye ott vár rám a túlsó oldalon. Tudtam, hogy itt maximum izommunkával fűthettem fel magam. Lassan melegedtek lábaim, ahogy kapaszkodtam felfelé a néptelen, szűk úton, melyet kilencszáz méter felett, masszív többméteres hófalak öveztek. A fennsíkon egyhangú, téli táj fogadott síelőkkel, szitáló esővel, 3 fokkal és egy nagyon modern és fűtött menedékházzal. Ki is használtam a lehetőséget, s fedél alatt fogyasztottam el szerény reggelimet.

Az út innen kellemetlenül hullámossá vált, tombolt a szembeszél, így nagyon lassan és keservesen teltek a kilométerek. Kesztyűmre most először volt igazán nagy szükség, s Tomi jó minőségű esőnadrágja nélkül valószínű végem lett volna. Vártam, hogy kezdődjön már végre a lejtő, szemem is utálta már a sok fehérséget, de minden domb mögött ott figyelt egy másik. Balra tőlem a fennsíkon egy befagyott tó körvonalai rajzolódtak ki, előttem csak az út szürke sávja bontotta meg a hófehér magányt. Ez volt a túra legkeményebb, legembertelenebb szakasza.

Nem volt sok időm száguldani, hiszen alig nyolcszáz méteres magasságra gurultam le csupán, épphogy a felhők alá. Itt ugyanis elhagytam a nyugatra tartó főutat, s birtokba vettem a Tindewegen magashegyi út 31 kilométeres szakaszát. Ez az autósok számára fizetős út észak-déli összeköttetést biztosít a Jotunheimen óriásaitól nyugatra. Legmagasabb pontja 1321 méteren található, ám dombokból itt sem lesz hiány. Hamarosan ismét az örök hó világában találtam magam, de szerencsére itt már nem ért a szembeszél, s az eső is megszűnt. Meredek, kanyargós úton gurultam vissza a civilizációba, Øvre Årdal-ba a Sognefjord partjára. Norvégia legnagyobb fjordja 170 kilométerre nyúlik be a szárazföldbe. A hegy déli oldalán határozottan javult az idő, még a Nap is kisütött. Bőséges ebéd után vágtam neki az utolsó magashegyi szakasznak, mely a Tyin-tó ezer méter feletti világába repített. Fáradtságom ellenére nagyon élveztem ezt a szakaszt. Újra napsütésben tekerhettem. Sokáig ott pihentek alattam a város házai, ahogy húztam fel a gépet a szinte függőleges, egykor jégcsiszolta oldalfal meredek szerpentinútján. Aztán újra néptelen utak és csodás tájék vett körbe.

A Tyin-tó és a Jotunheimen napsütéssel búcsúzott

- Igen, a Balaton még várhat. Az mindig megvár – gondoltam magamban – de jó, hogy itt lehetek. Napokig reménykedtem benne, hogy esetleg még összefutok Tomival Oslóban, sőt javasoltam neki, hogy akár még egy napot elém is tekerhetne, így hamarabb találkoznánk, de végül nem így alakultak a dolgok. A reptéri éjszaka után sikerült egy éjszakára szállást találnia egy fővárosi kerékpárosnál, de nem tudott tovább maradni, s Oslo is egy egynapos város, ott sem érdemes egy hetet eltölteni. Így visszatekert a reptérre, átíratta a repjegyét és nálam majdnem egy héttel korábban elhagyta az esők országát.

Fáradtan, de mégis boldogan érkeztem meg a Tyin-tó partvidékére. A hatalmas mélykék vízfelülethátterében a Jotunheimen vonulatai sorakoznak. Havas csúcsaikon aranysárgán csillannak meg az alkonyi fények. Az „óriások hazájába” nem jutottam fel, ez most társ és megfelelő időjárás nélkül lehetetlennek bizonyult. De Norvégia hegyes arca így is örök nyomot hagyott bennem.

Frogner Park, Oslo 2015. július 25. délután

A hegyekkel együtt a kaland is megszűnt. Ismét megszokott és kiszámítható lett minden. Bármekkora szenvedést, bármekkora küzdelmet jelentettek, számomra mégis a fjellek adták meg az értelmét a túra utolsó szakaszának.
- Nincs ott más csak fenyő – mondtam Tominak, mikor még Åndalsnes előtt fűzött, hogy tartsak vele vonattal.

S bár ez nem volt teljességében igaz, mégis hatalmas ürességet éreztem volna, ha erről a nehéz szakaszról lemondok. Nyilván lent a biztonságos civilizált környezetben sokkal könnyebb tekerni, ettől függetlenül egyáltalán nem vártam, hogy újra itt legyek. A főváros könyékén már kerékpároztam 2007 nyarán, s akkor is szinte sokként ért a néptelen sarkköri utak után ez a környék. Persze nincsen vele komoly baj, egyszerűen csak a hegyvidéki tájak kényeztetnek el minket képeslap minőségű tájképpel, hogy a déli csücsök fenyvesei, folyóvölgyei, apró városkái már nem tudnak hatni ingereinkre.

Ez várt rám a hegyek után

A másik ok, amiért nem vártam ezt a szakaszt, az időkeret volt. Alig 280 km könnyű tekerésre maradt 3 teljes napom. Csapatban nem lett volna gond, ott eljátszottuk, elbeszélgettük volna az időt, de így egyedül nagyon nem lehet mit csinálni a tekerésen kívül. Így viszont könnyedén megvan a napi 120-130 km is, de az előnnyel nincs mit kezdeni. Oslót már láttam, más miatt meg nincs értelme rohanni.

Így hát kényelmesen és lassan indultam tovább abban a tudatban, hogy ha a környezet nem fog túl sok információt közvetíteni felém, akkor ezt saját magamnak kell megtenni.

- De szívesen ennék egy kis Nutellát! – ötlött fel bennem, miután legurultam a kopár hegységből a barátságos fenyvesekbe. Könnyedén megtehetnémem, hiszen itt már 20-30 kilométerenként találok boltokat, s pénzem is van bőven. De az úgy túl egyszerű lenne!

- Ehetsz nyugodtan, ha megkeresed az árát! – mondtam magamnak viccesen – ám teljesen komolyan gondoltam. Ha már játék, játsszuk komolyan!

Neki is láttam az „üvegezésnek”, s rögtön felötlöttek gyermekkori emlékeim, amikor még általános iskolás kissrácként unokatestvéreimmel gyűjtöttük a német nyaralók által otthagyott sörös és üdítőitalos palackokat a vonyarcvashegyi strandon. A többórás „komoly munka” után általában csak egy-két gombóc fagyira tellett belőle, de így is nagyon élveztük. Most újból gyerek lettem, azzal a különbséggel, hogy Norvégiában kerékpározom, s nap mint nap felelős döntéseket kell meghoznom. Felnőttem, de belül úgy érzem ugyanaz a lelkes kissrác maradtam. S játszani még mindig nagyon szeretek! Így történhetett, hogy aznap délben már elégedetten dobáltam be a „zsákmányt” az egyik automatába.

- Itt van ez is! Bedobnád helyettem? – rakott le mögém az öregúr két zacskónyi flakont.

Látta a norvég bácsi, hogy nem vagyok kispályás, így nem várta ki a sort, no meg ők nem az áráért, egyszerűen környezetvédelmi okokból hozzák vissza üvegjeiket. Már akik visszahozzák. Elmondható ugyanis, hogy kilométerenként átlag egy flakont rejt az útmenti árok. Ezek az autósok, kerékpárosok hanyagságából kerülhettek ide.

- Bedobom persze – köszöntem meg a „támogatást”, mely azt jelentette, hogy az egy délelőtt alatt összegyűjtött Nutella mellé egy kiló barackhoz is „ingyen” hozzájutottam. Ilyen jó „órabérért” még soha nem tekertem!

Másnap reggel egy kis falu boltjába mentem be reggelit venni. Este már nem találtam boltot, így a tegnap délutáni zsákmányt is magammal hurcoltam.

- Van itt automata? – kérdeztem az eladótól.

- Nincs sajnos – közölte a vidám hölgy – de adja csak, majd hátul elszámolom. Addig vásároljon be nyugodtan.

Így is tettem, amíg a hölgy elvonult (és teljesen egyedül hagyott engem az üzletben), finomabbnál finomabb dolgokat raktam a kosaramba. Mire visszatért, egy bőséges reggelim tételei már ott sorakoztak a pulton. Lehúzta az árucikkeket, majd az üvegblokkot. Mínusz hét koronát mutatott a pénztárgép. No, ennyire drága ország ez a Norvégia!

Osloig így teljesen önfenntartó módon és ráadásul csodálatos napsütésben kerekezhettem. Végre egy kicsit utolért az északi nyár, ami 20 fokot jelentett csupán, de én így is nagyon örültem neki. Fjordok helyett édesvizű tavak, hófödte hegyvonulatok helyett lankás fenyvesek, havasi rétek helyett szelíd búzamezők mentén kanyargott az út dél felé.

S most itt ülök a norvég főváros szívében, a Frogner Park rózsái között. Előttem magasodik a Monolit, Viegeland szobrászművész leghíresebb alkotása. Újra elérkezett a túra zárómomentuma, utam lassan a végéhez közeledik, s újra csak ugyanazt az ürességet érzem, amit ilyenkor szoktam. Elfogyott a látóhatár előttem. Szívem szerint mennék tovább szívesen, de nem is. Hiszen túrám a célját elérte, megkaptam azt, amiért idejöttem, s – bár Norvégia minden zugát nem láthattam (hisz ez képtelenség) – most már elég széles képet kaptam erről a hatalmas, ugyanakkor más szempontból igencsak kicsi országról. Ugyanakkor így a végére céltalanná váltak napjaim, s vár már otthon a Nap melege, az éjszaka sötétsége, s a legfontosabb: a Családom.

Oslo, Frogner park

Megteszem még a kötelező tiszteletköröket itt a norvégok alig félmilliós fővárosában. „Fele olyan nagy, mint a chicagói köztemető, de kétszer olyan halott” – mondták rá régebben, ám ezt a norvégok nem hagyták annyiban. A régi kikötői és gyárnegyedekből csillogó-villogó posztmodern városnegyedet hoztak létre, így most már igenis van élet az ország szívében. De számomra így sem veheti fel a versenyt mindazzal a csodával, melyet a sarkkörön túli Norvégia tartogat számunkra.

Oslo-Gardermoen Nemzetközi Repülőtér 2015. július 27. kora reggel

Egyetlen árva felhő sem úszik az égbolton. Norvégia a legszebb arcát mutatja felém, ahogy álmosan ülök a kellemesre légkondicionált terminálban és várom, hogy végre én is társaim után mehessek. Furcsa belegondolni, de mindenki megfordult itt hazafelé: Diáék már 17 nappal, Gergő 10 nappal és Tomi alig 4 nappal ezelőtt ült ugyanitt, abban a tudatban, hogy pár óra múlva már közép-európai levegőt szívhat. Valószínű az is, hogy mindannyiunk lelkére megkönnyebbülésként hatott ez a tudat. Pedig szerintem sokat kaptunk Norvégiától. Aki csupán képeken követi majd végig utunkat az megcsodálhatja ennek az ezerarcú országnak a szebbnél szebb vidékeit, de csakis mi tudhatjuk, hogy ezért bizony rendesen meg kellett szenvedni. Ez egy olyan hely, mely csak az igazán kitartóknak és bevállalósaknak tárja fel igazi szépségét, akik tudnak dacolni a hideggel, a széllel és mindenfajta kihívással, melyet az út elénk tár. Norvégia azon ritka országok egyike, mely igazi kalandot kínál a magunkfajta vándornak, de végül rajtunk múlik majd, hogy győztes hadvezérként, vagy vert seregként távozunk.