Ma végre eljött az én időm. Néptelen, kanyargós utakon haladtunk.
Idén tavasszal fiaim ellátogattak Rómába várost nézni, s annyira bejött nekik a "dolce vita" életérzés, hogy egy nyári bringatúra alapötlete is megszületett. Diával összegyűjtötték azokat a helyeket, melyeket mindenképp látni szeretnének, nekem pedig az volt a feladatom, hogy összekössem őket egy izgalmas, változatos s lehetőleg forgalmatlan útvonallal. Nápolyból indultunk, s a Vezúv éjszakai megmászása után így került a képbe Montecassino, Civita di Bagnoreggio, San Marino, Bologna, Firenze, a Garda-tó és Trentó. Mivel augusztus közepén egy négynapos hegymászásra voltunk hivatalosak a Hohe Tauern hegységbe, hol is végződhetett volna ezután az útvonal, mint az utánozhatatlan Dolomitok kétezres hágóin, s a Dráva-völgy kellemes kerékpárútján.
A túra adatai:
- Indulás: 2024.07.27 (este) - Budapest, Liszt Ferenc repülőtér
- Érkezés: 2024.08.29 (Möllbrücke, Ausztria)
- Időtartam: 13 nap
- Teljesített táv: 1220,2 km
- Teljes túranapok napi átlaga: 96 km/nap
0. nap Táv: 30,92 km
Mintha egy tömött szórakozóhely levegőtlen terében lennénk, olyan érzés volt kilépni a reptér légkondicionált belső csarnokából a fülledt nápolyi éjszakába. Pontban éjfélt mutatott az óra, mire – az esti járattal megérkezve – sikerült összelegóznunk a 4 megrakott túrakerékpárt, s kihajtottunk Európa egyik legkoszosabb városába. Szombat éjszaka lévén elég nagy volt a forgalom, s ez a Vezúv felé közeledve egyre csak fokozódott. Azon bosszankodtam, hogy nem sikerült egy nyitva tartó benzinkutat sem találnunk, mert tudtam, hogy a kis kézi pumpámmal megfelelő nyomást rakni 8 gumiba, ilyen körülmények között felér egy szaunabérlettel. De vészesen közeledett az öreg, ezeregyszáz méter magas vulkán kontúrja, így nem maradt más lehetőségem. A srácok becsülettel taposták a pedált, pedig tudták, hogy a neheze még csak most következik: fel is kell menni rá.
Én már kétszer jártam fent, Peti fiam viszont még most jár itt először, így ragaszkodott hozzá, hogy hódítsuk meg a Vezúvot.
– Jó menjünk – vágtam rá – de akkor már éjszaka. Úgy izgalmasabb.
Nem is lett volna jó ötlet a délelőtti hőségben nekiugrani. Hamar alánk került a Nápolyi-öböl a milliónyi szikrázó fénypontjával, a tengeren cikázó hajókkal, Capri és Sorrento vonulataival. Az autóáradat nagyjából ötszáz méteres szintig tartott. Több szórakozóhely is üzemelt ezen a magasságon, így a hajnali órákban sem állt meg az élet a hegyen. Feljebb szerencsére már csak néhány andalgó szerelmespár gyönyörködött a panorámában. Kőkemény küzdelem után hajnali 3 körül érkeztünk meg ezer méteres magasságba a felső parkolóhoz. Utolsó látogatásunk alkalmával, 2011-ben innen be tudtunk lógni a lezárt felső területre, de most a sok kamera és a megerősített kerítés miatt inkább nem próbálkoztunk. Nagyjából egy kilométerrel lejjebb a bozótosban állítottuk fel a sátrainkat, s nyugovóra tértünk ezután a hosszú és mozgalmas éjszaka után.
1. nap Táv: 77,93 km
Délelőtt tíz környékén, nagyjából öt óra alvás után, szinte kisütött minket a Nap a sátorból. Az éjszakai hegymászás után kótyagosan indult a reggel. Újra felmásztunk a felső parkolóba, de csak neten lehet jegyet venni a Vezúvhoz egy vagyonért, ráadásul folyadékunk is fogytán volt, így hamar elengedtük a lehetőséget. Helyette visszagurultunk Torre del Greco-ba, a tenger partjára és jól bereggeliztünk. Dia az utazás előtt felsorolta azokat a helyeket, melyeket mindenképp szeretne útba ejteni, erre próbáltam meg felfűzni az útvonalat. Az első ilyen állomás Herculaneum volt, ahová a fiúk ingyenesen beléphettek.
Nápoly irányába folytattuk a túrát, tudtuk, hogy a déli órákban nem lesz könnyű átkelni dimbes-dombos macskaköves sugárútjain. De a fürdést sem hagyhattuk ki az egyik lepukkant városi strandon, hisz tudtuk, hogy az útvonalunk végleg elhagyja majd a Tirrén-tenger partvidékét. Ugyanakkor sejtettük, hogy ez a délután nagyon kemény lesz. Végig forgalmas, lepukkant környékeken haladtunk át Nápoly elővárosain. Csabi nem érezte igazán fényesen magát, ekkor még nem sejtettük, hogy nemcsak az éjszakai tekerés, hanem egy kisebb betegség is áll az ügy hátterében. De becsülettel tapostuk a pedálokat, így a naplemente fényei már Capua városánál köszöntöttek minket. Megnéztük a régi amfiteátrumot, majd a Volturno folyó partvidékén találtunk táborhelyet. Sajnos a folyóhoz sehogy nem sikerült lemenni fürödni, de a közeli benzinkút megoldotta a helyzetet. Tekintettel az éjszakázásra és a mai – cseppet sem könnyű – szakaszra hamar nyugovóra tértünk.
2. nap Táv: 70,99 km
A tegnapi elcsigázott csapat helyett mára egy sokkal összeszedettebb gárda mászott elő a sátrakból. A mai célunk Cassino városa és a felette magasodó Montecassino apátság meghódítása volt. A terep viszonylag sík, ezért úgy terveztük, hogy még a déli órákban megpróbáljuk elérni a várost, majd szieszta utánra marad a mászás. Csabi még mindig nem volt a toppon, de egész jól haladtunk, s 2 pihenővel sikerült is véghez vinni a tervünket.
Cassinoban a park – felújítás miatt – zárva volt, így az út szélére heveredtünk le egy füves területre. Hamar eljött az indulás ideje, de Csabi állapotát látva úgy döntöttem, hogy inkább lent maradok vele. Nem akartam, hogy teljesen kikészüljön, tudván, hogy holnaptól egyre magasabban, hegyvidéki szakaszokon kell majd helytállnia. Látszott is rajta a megkönnyebbülés. Dia és Peti így cuccok nélkül, könnyen nekivághatott a nagyjából 8 kilométeres és 500 méter szinttel járó emelkedőnek.
A késő délutáni órákban értek vissza hozzánk. Gyors bevásárlást követően északi irányban hagytuk el a várost, s nagyjából 10 kilométerrel utána találtunk táborhelyet egy szép tiszta folyó melletti réten.
3. nap Táv: 95,5 km
Megszabadulván a nápolyi forgatagtól és a fülledt sík partvidéktől ma végre eljött az én időm. Néptelen, kanyargós utakon haladtunk északi irányba, végre belevethettünk magunkat Itália kevésbé ismert, de annál szebb vidéki arculatába. Olaszországban szerencsére sok helyütt nem a meglévő régi utakra építették rá az új, gyorsabb haladást lehetővé tévő főutakat, így a betonoszlopokra épült, kamionokkal és száguldozó autókkal sűrűn teletűzdelt SS749 helyett a szinte teljesen forgalmatlan, kerékpárosbarát SP259-en kapaszkodtunk felfelé a síkságból az ország belsőbb vidékei felé. Visszaemlékezve első két találkozásomra a taljánokkal két teljesen eltérő kép alakult ki bennem, s ez főképp annak volt köszönhető, hogy második alkalommal nem a tengerparti zsúfolt, forgalmas, mocskos és igénytelen üdülővárosokon, hanem a tiszta, néptelen és pompásan megépített belső falvakon át terveztem a túrát. Most is így tettem, így Cassino után jó hosszú időre most is magunk mögött hagytuk mindazt, ami Olaszországból kevésbé fog hiányozni. Csabi még ma is lábadozott, így próbáltunk kíméletes tempót menni, csak Peti száguldozott előre. Délután a kánikulát egy pompás kis pihenőhelyen vészeltük át. Volt víz, s egy kegyszobor világításának köszönhetően még működő konnektor is, mellyel feltölthettük a mobilokat. Én egyre kevésbé tudtam a fenekemen maradni, így egy rövid futás és néhány kis hegyi falucska is belefért a kora délutáni programomba.
Délután folytattuk az utunkat egészen a 700 méter magasan elterülő füves síkságig, ahol már sokkal kellemesebb volt az idő. Jó érzés volt a naplemente fényei közepette száguldozni a tágas síkságokon, mintha alig fél nap alatt egy teljesen más kontinensre tekertünk volna át. Ám közeledett a sötétség, így megálltunk a folyóparton, s fürdés, vacsorakészítés után gyorsan sikerül nyugodt táborhelyre lelnünk.
4. nap Táv: 106,5 km
Túránk negyedik napján várt ránk az első igazi kihívás egy ezerkétszázas hágó formájában. A környék egyetlen kisvárosában, Tagilacozzoban feltöltöttük energiakészleteinket, s a várost elhagyva meg is kezdtük a kaptatót. Jól ment a tekerés, látszatra mindenki elkapta a fonalat. Peti a tőle szokásos vehemenciával előretört, Dia és Csabi jóval megfontoltabban követte, én pedig próbáltam a két részre szakadt csapat között ingázni. Az utolsó kilométereken végül nem bírtam magammal, Peti után iramodtam, s nagy nehezen sikerült olyan tempót diktálnom, melyet még ő sem tudott tartani. „Így legalább nem bízza el magát túlságosan” – gondoltam. Öt-hat perc után felért Csabi is, látszott rajta, hogy szerencsére kifelé tart a betegségből és önbizalmának is jót tett, hogy gond nélkül sikerült a „Kékestető fölé tekernie”. Kellemes gurulást követően egy kiadós ebéddel „ünnepeltük” a visszatérést a civilizációba (Carsoli város és az SR5-ös főút), ám „áldásait” (az olcsó szupermarketek mellett a megnövekedett forgalmat) nem élveztük sokáig, ugyanis újabb néptelen kis úton haladtunk tovább északnak a Lago di Turano irányába. A csodálatosan tiszta vizű, kellemes hőmérsékletű duzzasztott tó partja tökéletes sziesztahelynek bizonyult, így az árnyékban pihenés, ebéd elfogyatkozása és részemről egy egyórás dombfutás kombót most már egy kis fürdéssel is meg tudtuk spékelni. Délután a völgyben továbbhaladva elértük Rieti városát, mely tökéletes helynek bizonyult egy dobozos fagyi elfogyasztásához, majd az esti órákban újból elhagytuk a folyóvölgyet és egy nyolcszázas hágóra kapaszkodtunk fel, melynek tetején terveztük az éjszakázást. Tegnapi tapasztalatunk ugyanis az volt, hogy ezen a magasságon már jóval kellemesebb a hőmérséklet, ami nyugodtabb alvást tesz lehetővé. Az egyetlen hátulütője a dolognak az volt, hogy temérdek mennyiségű vizet kellett felcipelni. De jutott bőven nemcsak főzésre, hanem még fürdésre is, s egy régi kőépület előterében a padok mellé állítottuk fel sátrainkat.
5. nap Táv: 97,86 km
A hágóról legurulva folytattuk kalandos utunkat a dombtetőre épült – vagy ahogy én szoktam mondani – „odaragasztott” városok között. A legrövidebb észak-északkeleti irányról kicsit letérve újból közeledtünk a Tirrén-tenger partjához. Persze nem akartunk visszatérni a partvidékre, csupán az egyik, Dia által kijelölt „kötelező” látnivaló irányát követtük. Ekkor még nem is sejthettük, hogy igencsak meg fogja nehezíteni a napunkat Civita di Bagnoreggio elérése, mely nemcsak hogy egy domb tetején foglal helyet, hanem megközelítéséhez át kellett kelnünk a majdnem tengerszinten lévő Tevere-folyón is. Ahogy csökkent a magasságunk, úgy lett egyre melegebb, s az útvonal is egyre kiszámíthatatlanabb, dombosabb. A küzdelmes délelőtt után Amelia kőfallal körbekerített óvárosa körül döngettem a szegmenseket a szieszta idején, ám délután sem lett könnyebb az útvonal. Nem sokkal naplemente előtt sikerült felküzdeni magunkat az ötszáz méter magasan, kopár dombokon és meredek szurdokvölgyek között fekvő Bagnoregio kisvárosába. De talán pont így volt ez rendjén, hiszen a löszös-agyagos szurdokvölgyből kiemelkedő meredek sziklára épült Civita di Bagnoreggiora talán épp most nyílt a legjobb kilátás. Jó fél óráig gyönyörködtünk benne, s ismét bebizonyosodott a túrakerékpározás régi nagy igazsága: azok a helyek a legértékesebbek egy túra során, melyekért meg kell küzdeni.
A városban mosakodtunk egy közkútnál, s közvetlenül utána tértünk nyugovóra egy elhagyatott bányaterület melletti mezőn.
6. nap Táv: 112,19 km
Bagnoregio után visszaállhattunk az eredeti irányunkra: megcéloztuk a szemközti partot, azon belül is San Marino érintésével Rimini városát. Persze a Tevere-folyó ismét az utunkba állt a benne futó egyes számú autópályával és a tűzpiros szuper expresszek vonalával az ország fő közlekedési ütőerét képezve. Így akadt még néhány domb, de aztán – mindenki nagy meglepetésére – hosszú idő után végre sík szakasz következett. Délután már a Trasimeno-tó a kellemesnél egy kicsit melegebb vizében pancsoltunk, majd Camucia város mellett egy szőlősben találtunk nyugodt táborhelyet magunknak. Éjszaka innen gyönyörködtünk a dombra épült Cortona város fényeiben, melynek hangulatos utcái több toszkán filmben feltűntek már.