Közben járunk a Kiskunságban, a Gödöllői-dombságban, kétszer keresztezzük a Dunát, leküzdjük a Pilis és a Budai-hegység kaptatóit, átszeljük a Csepel-szigetet, szóval van látvány és élmény bőven. Beszámoló egy szép őszi napról

Itt kell lenni a közelben az emlékműnek, de nem látom. Hát persze, hiszen szuroksötét van reggel ötkor, október elején. És csípős hideg – dér csillan a parkoló autók üvegén. Normális ember ilyenkor fordul a másik oldalára, csak én kószálok erre, mint valami nyughatatlan kísértet. Nyomós oka van ennek: egy tervezett jelvényszerző kerékpártúra útvonalának letesztelésére vállalkoztam.

Fővárosunk körülbringázása becsvágyó cél. Ha úgy tűzzük ki a feladatot, hogy végig szigorúan kívül kell maradni a városhatáron, két lehetőségünk adódik: a mindig járható hidak, vagy az esetlegesebb kompok igénybevétele. Az előbbi megoldás nagyon hosszú távot ad: északon a Mária Valéria híd a legközelebbi, Esztergomnál, délen pedig a Kosárfülű híd, Dunaújvárosnál. Kompozni Dunakeszi-Horánynál, illetve Adony-Lórévnél lehetne, ez is messzire eltávolodik, és még ki is szolgáltat a nyitva tartási időnek, meg a várakozásnak.

Csaba barátom, a Pestbuda Kerékpáros Körtúra életre hívója ezért egyszerűbb feladatot tűzött ki: használhatók az M0-s hidak, noha egy-egy rövid szakaszon mindkettőnél bele kell csípni Budapest közigazgatási területébe. A hangsúly nem egy eszményi, érintés nélküli körüljáráson, hanem szép és érdekes helyek felfűzésén lesz. A tervezett útvonal lejárására engem kért meg, így kerültem hajnalban a hivatalos kezdőpontra, Dunaharasztiban a Hősök tere parkba. Rövidek már a nappalok, és inkább az elején legyen sötét, mint a végén! Ez persze azt jelentette, hogy otthonról, a Városligettől négykor indulhattam el, 19,6 km-t pörgetve a Carbonrecumbent fekvőbringa pedálját a tulajdonképpeni rajtig.

Fotózz, pedálozz!

Lévén szó jelvényszerző túráról, a teljesítés igazolásául a kiírás megkívánja jellegpontok lefényképezését, illetve néhol leolvasható szavak feljegyzését. Erre időt kell szánni, hiszen 18 ilyen pont van – ha csak három és fél percet számolok egy-egy helyen a fotós motyó előszedésére és a megfelelő beállítás keresgélésére, irkálásra, az már egy teljes órává áll össze.

Ebből már egyenesen adódott, hogy teljesítménytúrázó stílusban kell abszolválni a terv szerint pontosan 200 kilométert: pihenés nincs, a technikai szüneteken kívül csak a három szendvicset megenni állok meg, az almákat már menet közben ropogtatom el. Erélyes tempót nyomok, vízszintes úton 25-27 km/órával. Így is lerontja az átlagot a sok-sok megállás, többek között vasúti sorompóknál, piros lámpáknál.

Hajnalodik

Az emlékoszlop lefotózása után 4:50-kor indulok neki. Sima ügy, végig Dunaharasztin, majd a Coca-Cola üzem után rövid országút Alsónémediig. A helységekben, ahol van közvilágítás, gyengébbre kapcsolom a fénydiódás Busch & Müller reflektort, országúton erősre. Remekül látok, és respektálják az autósok: messziről tompítanak.

Ócsán kiváló fotós körülmények várnak: díszkivilágításban pompázik a román kori műemlék-templom, és előtte Dr. Békési Pányik Andor emlékműve, csak kattantani kell. Onnan hosszabb a szakasz Üllőig, és közben combom bizsergésén érzem, hogy ez már nem az igazi vénasszonyok nyara: elég hideg van. Dél körül majd melegem is lesz a macskanadrágban...

Gyömrő előtt vörösödik be az ég alja, és a színjáték tovább folytatódik a helység közepén a tónál, ahol pecsenyezsíros kenyeret és termoszból teát reggelizem, s elbeszélgetek két atyafival. Egyikük álló helyzeti üléspróbát vesz a fekvőbringán. Mindjárt hét óra, 36 kilométert tettem meg idáig (most és a továbbiakban csak a túraútvonal távolságadatai szerepelnek, a hazulról a kezdőpontig tartó 20 km nélkül).

Csata Isaszegen

Maglód felé az emelkedőt szinte észre sem venni, utána jó gurulás jön Pécelre – de vigyázat, az általában sima aszfalt rejteget néhány veszélyes kátyút! Pikk-pakk fotózás a kastélynál, írogatás, aztán irány Isaszeg. Kedvenc edzőköröm része ez a szakasz, most éppen útépítők birodalma, poros, felmart felület. Nem baj, hamarosan tükörsima lesz!

A következő pont egy képesfa a falu előtt. Annak állít emléket, hogy a legenda szerint Szűz Mária felébresztette a győztes csata után fáradtan alvó magyar egység parancsnokát, így meghiúsult az osztrákok alattomos orvtámadása. Kajánkodva megpróbáltam elképzelni, hogyan mesélhette el ugyanezt a történetet az osztrák tiszt odahaza, a Gasthaus törzsasztalánál: – „Képzeljétek, már majdnem lecsaptunk az istentelen rebellisekre, mi, a legkatolikusabb uralkodó katonái, abból az országból, ahol 34 város és falu neve kezdődik Maria előtaggal, ahol templomok és kápolnák sokaságát szentelték a Szűznek, erre ő kiket segít meg? Hát a rebelliseket! Csúnyán elporoltak minket, sok halottat hagytunk hátra. Hogy az a..." A folytatást az olvasó fantáziájára bízom.

De félre a tréfát, komolyra fordul a helyzet, engem is csata vár Isaszegen – nem osztrák haddal, hanem magyar köves úttal. A honvédsírokhoz visz fel, Csaba szerint keskeny kerekű országúti bringával végig pedálozható. Na, erről annyit, hogy nem lennék Csaba keskeny kerekű bringája. Az egykori makadámútból csak az alapozás meredező kövei maradtak meg, néhol behintve süppedős homokkal, és durva zúzott kővel. Egy darabig küzdök, de mikor kezd kipörögni az emelkedőn a hátsó kerék profilmentes, nagynyomású gumija, átváltok tolásra. Odafönn szép a hely, de lefelé is csak lépésben merem ereszteni a gépet. 

A falu bolondja

Gödöllő felé a hosszú egyenesben egy másik fekvőbringás jön szembe. Persze ismerős, sőt jó barát: Gábor az, aki a cserháti falujában fura különcnek számít a maga építette járgányával, ezért Falu Bolondja néven szerepel a fórumokon. Arany, csupa-szív ember, nagy örömmel üdvözöltük egymást, el is beszélgettünk pár percig, rúgja meg a kakas az állandó rohanást!

Gödöllőn újabb fotózás a Grassalkovics kastélynál. Milyen nagyvonalú ez a magyar nemzet! Kinek is adta ajándékba a pazar palotát? Hát persze, hogy annak a Ferenc Józsefnek, aki nem sajnálta a többek között Isaszegnél is bőven ontott magyar vért a koronája megőrzéséért. Falu Bolondja biztos nem tett volna ilyen bolondságot.

Enyhe emelkedő, majd gyors lejtőzés Szadán, aztán ugyanez ismétlődik Mogyoródnál, és már itt is a következő stáció, a nagy templom Fóton. Előtte a parkban jól esik a következő szendvics, ezúttal sörrel, hiszen már tíz óra van, és 87 km a megtett táv.

Bringázni tilos!

Dunakeszit akár a közlekedésszervezési hülyeség skanzenjének lehetne nyilvánítani, igaz, Szentendre valószínűleg elvitatná tőle e címet. A főutca elején, ahol kezdődik a kerékpársáv, és ezt KRESZ tábla jelzi, ott áll a kerékpározni tilos tábla is, de nem két napja ám, hanem régóta. Mi most az ellenkező irányban lépünk ki a körforgalomból, Budapest felé. Ott is hármas – traktor, lovaskocsi, kerékpár – tiltótábla, úgyhogy a „szabál" szerint csak tolni szabadna a bringát. Szerencsére nem tudok olyan esetről, hogy ezt bárki, bármikor komolyan vette volna.

A következő körforgalomtól legálisan mehetnék az országúton Megyerig, ahonnan már van kerékpárút, de az én hivatalos nyomvonalam az áruházak felé mutat. Ahol persze megint tilosban járok, míg ki nem kell térni egy kis átvezető útra a 2-es felé. Murvás, gödrös, utálatos, soha többé! Maradok az országútnál, mások pedig tegyenek a saját belátásuk szerint.

Várnak a hegyek

A Megyeri hídról, azaz féltávtól (13:25; 100 km), megcsodálom a Duna vízében tükröződő őszi galériaerdőt, hogy Budakalászon átvágva elkezdem az első komoly kaptatót, át a Kevély lábán, Üröm felé. Több nekilendülése között vannak pihenősebb szakaszai is, de azért megdolgoztatja az embert. Egymás után kerülnek a táskába a ruhadarabok, hiszen délre jár az idő, és kék égből ragyog a Nap.

Ürömön megállok Alexandra Pavlovna kápolnája mellett – Nagy Katalin unokája és I. Pál orosz cár leánya birodalmi érdekekből lett 17 éves korában József nádor felesége, egymásba is szerettek, de a fiatal nő belehalt első gyermekük születésébe. Itt, kedves helyén temették el.

Utána át kell küzdeni magamat a tébolydán, ahol az ürömi út jelzőlámpánál torkollik be a 10-es országútba – bringával persze külön élvezet a baloldalon elsuhanni a dugóban álló kocsisor mellett. Nagyon forgalmas, keskeny, hepehupás szakasz jön, az egész túra legkellemetlenebb része. Szerencsére rövid, hamar megvan.

Az ebédre már a solymári Szarkavárnál kerül sor. Ide is csak feltolni lehet a biciklit, olyan meredek a murvás ösvény. Az aljában zárt sorompó, felirattal: restaurálás miatt csak kísérővel látogatható. Az ilyesmi persze csak arra szolgál, hogy megkülönböztesse a Nyúl Bélát a faszagyerektől – ha egyszer azt tartalmazza a túrakiírás, hogy odafent kell fotózni, akkor odafent fotózunk, ha hétfejű sárkány védi is a várat!

Már Solymáron is van emelkedő, meg még egy kisebb Máriaremeténél, hogy aztán rávethessem magam az útvonal királyszakaszára, a Szépjuhászné kaptatójára. Erdős, árnyas, némileg forgalmas, de karakteres rész, megközelíti a 400 méteres magasságot, ez a túra szintbeli csúcspontja és legnagyobb sportértékű trófeája.

Délutáni robogás

Jócskán visszaesett az átlagsebesség, mostantól lehet javítani rajta. Csak előbb egy megálló: a Himnusz-szobor Budakeszi tetejében (13:25, 129 km). Fényképezés, majd tovább, de óvatosan ám, mert a fő utca aszfaltja gyors száguldásra csábít ugyan, de életveszélyesen hullámos, legalábbis rugózás nélküli biciklivel. Nem szeretnék berepülni a szembejövő autóbusz alá, inkább fékezgetek.

Annál jobban esik a soron következő emelkedőért jutalmazó lejtő Pátynál, ahol szintén nem árt sasszemmel figyelni az utat, de azért rendes tempót merek vállalni. Aztán egy szomorú helyszín: a lepusztult Várady kúria fényképezése során el lehet gondolkodni, hogy miért ment nálunk tönkre annyi minden, amit megkíméltek a háborúk? Vigasz látni a szép pincesort a falu szélén, ahol kedves emberek megtöltik a kulacsomat. Persze megint elkövetem szokásos hibámat: egész nap egy termosz teát, két kulacs vizet és egy sört iszom, ami egyértelműen kevés.

Enyhén dombos út, szép kilátások, finom délutáni meleg – szép az élet! Sóskúton vár a következő fotóznivaló, egy öreg, már nyugállományba helyezett kőhíd, amely mindmáig elkerülte a figyelmemet. A nagy kiterjedésű Érd viszont ezúttal sem lopta be magát a szívembe. Kitérőt kell tenni a minarethez, előbb egy hosszú utcán, amelynek betontábláin vasúti kocsiként kattog-zötyög a bringa, majd egy mellékutcában, amelyet éppen végig felbontottak valami közműépítés miatt. A minaretnél egymást kerülgeti a csuklós busz a forgolódó rakodógéppel, teljes a káosz, porfelhő, zaj, amelyet tovább fokoz, hogy éppen iskoláscsoport látogatja a műemléket: folytonosan ordibálnak egymásnak a lent és a fenn tartózkodók. Gyors fényképezés után menekülésszerűen távozom.

Naná, hogy Érd Nagytétény felé kivezető útján is tilos kerékpározni, de ha szó szerint vesszük a KRESZ-t, csak az első sarokig, mert megismételve nincs a tábla. Odáig elvben tolni kellene, és a gyakorlatban is megteheti, aki éppen akarja, bemutatva egy kis áldozatot az ostobaság oltárán. Nagytétény sima ügy, az új aluljárós csomópont remekül vezet át a szintén megújult vasút és a 6-os egérút túloldalára, ahol ugyan semmi sem jelzi, hogy az aszfaltból átmenetileg murvára váltó utcácskát kell követni az M0-s híd kerékpárútja felé, de azért aki ügyes, megtalálja.

Rövid megmerülés Halásztelek előtt a délutáni forgalomban, de már lehet is balra kanyarodni, rövid megállással az adótoronynál, amely szintén belekerül a fotóalbumba. Almát harapdálva nyomom a pedált a príma kerékpárúton, azért igyekszem, hogy sikerüljön 12 óra alatt megtenni a nagy kört. Ehhez szükségeltetik egy kis furfang is: az útvonal-javaslat felkanyarodik az M0-hoz, hogy annak a hídján vezessen át a Ráckevei-Dunán, de ez egyrészt kerülő, másrészt van benne sóderes szakasz. Én jobbat tudok: azt a kis hidat, amelyen a ráckevei HÉV közlekedik. Végig aszfalton egykettőre odaérek, majd át a keskeny járdán, és már csak a befutó van hátra Dunaharasztiban a Hősök terére. Sikerült: pontosan 16:50-re érek oda, 190,4 km után. Teljes kör, fél nap, elégedett vagyok vele.

Már csak a levezetés maradt, hazafelé az a majdnem 20 km. Pesten tombol a csúcsforgalom, a Boráros tértől a Bálnáig az autósorok között húzok el, érdemes lett volna számolni, hány kocsit, hány ezer lóerőt és hány százmillió forintot előztem meg. Hat előtt belépek otthon a kapun – ez jó mulatság, férfimunka volt!

A túra adatai:

• Időpont: 2013. október 8., napkelte 06:53, napnyugta 18:06.
• GPS fedélzeti számítógép szerint: teljes megtett út 230,3 km, ebből a Pestbuda kör 190,8 km, mozgási idő 11 óra 34 perc, átlagsebesség 19,9 km/óra, csúcssebesség 51,8 km/óra, állásidő 2 óra 27 perc
• Kerékpár: Carbonrecumbent Road Runner Low, Schwalbe Kojak profilmentes gumik

A Pest Buda Kerékpáros Körtúra honlapja katt IDE!