Mit mesélek el? Hogyan kell pikk-pakk lebonyolítani egy nagyszerű túrát? Vagy hogyan hajtsuk ki magunkat veszélyesen a végletekig? Mindkettőt. Meg azt, hogy mennyivel jobb erődök között biciklizni, mint erődben háborúzni.

Két méter vastag falú acélbeton bunker lőrései bámulnak vakon a világba. Elképzelni sem lehet, milyen pokol lehetett a védők élete és halála, amikor nehéz gránátokkal szétlőtték az erődöt. Most mennyország a Lavarone fennsík, lőszerszállító öszvérkordék helyett bringakerekek járják az egykori hadiutakat. Alig néhány évtizede, hogy a téboly uralkodott errefelé, azok a szegény ördögök is mennyivel szívesebben túráztak volna katonásdi helyett a hegyekben – milyen szerencsések vagyunk mi!

Manóval (alias András) már ötödik éve jártuk 1998-ban az Alpokat, összeszokott párosként nagy rutinnal szerveztük és bonyolítottuk le túráinkat. Leginkább a régi katonai létesítményekhez szerettünk járni, mert hová telepítenek egy erődöt? Uralkodó pontra, ahonnan jól lehet lőni, tehát szép a kilátás is. Az építkezést pedig útépítéssel kezdték, hogy felhordhassák az anyagot, később meg a 900 kilós gránátokat. Az utak tehát mérsékelten emelkednek, és olyan tervezési bravúrral, kiváló minőségben készültek, hogy mind a mai napig remekül bringázhatók. Külön bónusz a kazamaták felderítése és a történelmi háttér megismerése.

Ezúttal nagyot haraptunk: műsorra tűztük a Lavarone fennsíkot, a talán legszomorúbb mementót, a Pasubio hegyet, majd Cuneo környékét, és végül a Liguri-Alpokat, egészen lenn, a Földközi-tengernél. Csak egy bő hetünk volt az egészre, augusztus 20.-át is belevéve, de annyi baj legyen, megy ez nekünk!

Váltott kocsikkal

Mivel indul útnak két autós újságíró? Természetesen a globális márka nagyterű tesztkocsijával. A két első kivételével kiszedtük az üléseket, bőven maradt hely a bringáknak és táskáknak. Ezzel aztán urasan fogunk utazni! Na, ehelyett Fehérvárnál dadogni kezdett a motor, a hétvégi zárás előtt már csak hümmögtek rá a veszprémi szervizben, a Somló hegy környékén pedig végleg elhalt egy henger. Azért elvergődtünk egy vendégfogadóig, szállást vettünk, és felhívtuk az importőrt, hogy hol találja a lerobbant járgányát.

Másnap délelőtt a két családi autóval lejöttek a feleségek, a Ladával hazamentek, a Suzuki Swiftet meg otthagyták nekünk. Valahogy abba is bezsúfoltunk mindent, és dél körül nekivágtunk az észak-olaszországi Val d'Astico felé a 800 kilométernek. Persze későn értünk oda, és hiába reménykedtünk, hogy szombat este kapunk szállást Lavaronében, mindenhonnan elhajtottak. Annyi baj legyen, a helység határán kívül leállítottuk az út mellett a kocsit, hátradöntöttük az üléstámlákat, és elszenderedtünk. Mit mondjak, volt már kényelmesebb és pihentetőbb éjszakánk, noha például a sziklafal párkányán didergő hegymászók irigyelhettek volna.

Vár állott, most kőhalom...

Némileg elnyűtten vágtunk neki másnap reggel a Passo di Vezzena hágóból (1404 m) a Hétközség-fennsík (Altipiano dei Sette Communi) jól biciklizhető murvás útjainak. Néptelen a vidék, erdők, rétek között kanyargunk, néha elmarad egy havasi gazdaság, amelynek kicsit odébb Alp volna a neve, errefelé viszont Malga. Most éppen a Malga Mandrielle esik útba, kapni nem lehet ott semmit, hajtunk is tovább, hogy észak, majd kelet felől megkerüljük a Monte Verena (2015 m) csúcsát, egyelőre sűrű fenyvesben. Az elmúlt napok stressze után csodásan simulnak ki az idegeink, élvezzük a napsütést.

Az igazi attrakció azonban még csak most következik: az erdőből kibukkanva lélegzetelállító panoráma tárul fel, és előttünk ott áll a csúcserőd! Az olaszok építették 1910 és 14 között, innen lőtték a világháború első ágyúsortüzét a szomszédos osztrák erődítményekre, 1915. május 24.-én, reggel 4 órakor. Később elfoglalták és végig meg is tartották az osztrákok, de mi jutott a kezükbe? Romhalmaz. És mit tartottak meg? Semmit, ez a vidék éppúgy kicsúszott a Habsburgok markából, mint az egész birodalmuk.

Az erőd még pusztulásában is hátborzongató. Méteres vastagságú acélbeton falak és födémek, ügyes rejtés és álcázás – félelmetesen hatékony emberpusztító létesítmény az egész. Nincs egyedül, csak ezen a hegyen még két kisebb erőd és egy kőépítésű laktanya omladozik.

A változatosság kedvéért a fennsík déli oldalán haladunk visszafelé. Jellegében hasonlít egy kicsit a vidék a Bükk-fennsíkhoz, azaz gyönyörű. Négy óra alatt megtett ötven kilométer volt a mai túra, és utána szállást kaptunk az Albergo Monteroverében (1255 m), így végre volt meleg étel és puha ágy.

Ágyúdörgés helyett égzengés

Hétfőn az első feladat felkapaszkodni a Cima Vezzena (1908 m) sziklacsúcsára. Zergének való mutatvány lenne az erődhöz, pontosabban csak megfigyelőponthoz („a Fennsík Szeme") vezető út nélkül, de így sem éppen könnyű, mert nagyon durva kövek borítják, küszködni kell minden egyes méterért. A jutalom azonban nem marad el: odaföntről, az egykori Forte Spitz Verle maradványaitól szédítő lepillantás adódik 1400 méterrel alacsonyabbra, a Brenta folyó völgyére. Onnan kanyarog fel egy ma már aszfaltozott út a fennsíkra, a Kaiserjägerweg, azaz Császárvadász út. Ez egy elitalakulat volt, persze embervadászatra.

Csak ámulunk: hogy tudták így szétlőni a kor legmodernebb módszereivel épített, vastag acélbeton építményt? A válasz egyszerű: sehogy. Persze kapott bőven a háború alatt is, de igazán utána lett az enyészeté: a környék lakossága bányászta ki belőle az értékes I-gerendákat. Mennyivel olcsóbb lett volna eleve nekik ajándékozni...

Leereszkedve a felmenet rázós útján hosszú vándorlás következik keleti irányban az Ortiga-fennsík karsztos „kőtengere" felé. Ott nincsenek erődök, de szörnyű csaták azért voltak, és ilyenekre készülve remek úthálózatot építettek ki. Oda küldeném tanulmányi kirándulásra az egykettőre tönkremenő magyar kerékpárutak tervezőit, építőit: a mai napig alig nő fű a makadám burkolaton, peckesen állnak a kifaragott kő kerékvetők, csobog a víz az öszvéritató kővályúba, ahol kulacsot töltünk. Van olyan szakasz is, ahol a vízszintes rétegződésű sziklahegyből alakították ki a sima utat – csodás!

Átélünk valamit abból, amit az itt szenvedő bakák: nehéztüzérségi lövések dörrennek a felhőkből, csapkod az istennyila. Behúzódni nincs hová, de szerencsére csak kevés eső zúdul a nyakunkba. Nem is hiányzik több, hiszen kétezer méter körüli magasságban járunk (a legmagasabb elért pont 2055 méteres), didergünk kissé. Hét óra alatt 77 kilométert karikáztunk, fáradtan érünk vissza a szállásra.

A felrobbantott hegy

Pasubio... a háború értelmetlenségének jelképe. Kedd reggel autóval indultunk, Roveretón át a nem messzi Passo Pian delle Fugazze hágó felé (1162 m). Fölötte emelkedik a Pasubio hegycsoport, ahol egymástól 150 méternyire szorultak állóháborúba az osztrák-magyar és az olasz csapatok. Az császáriak a Dente Austriaco magaslaton (2127 m) vájták be magukat a sziklába, a taliánok a Dente Italianón (2220 m). Mindkét sereg felvezető utakat épített, egyetlen szempontnak megfelelve: ne tudja belőni az ellenség. Az egyik olasz útvonal, a Strada delli Galerie 52 alagútban vezet, de bravúros hadmérnöki munka a többi is, helyenként szédítő mélység feletti párkányokon. Sokak számára lettek egyirányúak ezek az utak: több mint 13 ezren, köztük nagy számban magyarok vesztek oda egy egészen rövid frontszakaszon.

Amikor mindkét fél belátta, hogy a pergőtűz kisipari módszerével nem győzheti le ellenfelét, megpróbálták aláaknázni egymást. Tudtak a másik tervéről, versenyben fúrták az alagutakat. Holtverseny lett – a szó mindenféle értelmében. Az olaszok készültek el hamarabb, de valamiért késlekedtek, és épp ekkor robbantottak fel alattuk az osztrákok másfél tonna dinamitot. A Dente Italiano csúcsa megsemmisült, hétszáz katonával együtt, de a támadók mégsem tudták elfoglalni a területet, mert a védők friss csapatokat hoztak fel az alagutakon át. Folytatódhatott az öldöklés.

Most békés roham következik, a mienk. A Strada degli Eroi, a Hősök Útja vár ránk, eleinte széles ívű kanyarokkal, enyhe emelkedővel, de mélyen süllyedős talajon, majd húzósabban, rövid alagutakkal tarkítva. Végül felérünk a tetőre, ahol emlékmű, kápolna és sok relikvia állít emléket azoknak, akiken az ilyesmi már mit sem segít. Megrendítő állni az olasz orom törmelékén és átpillantani az osztrák kiemelkedésre: ezért a focipályányi területért kellett elpusztulnia városnyi embernek?

Lefelé, keleti irányban, látványos úton van részünk vérpezsdítő robogásban – egy-egy kanyarból volna hová lerepülni. Korlát persze sehol, egyik hajtű követi a másokat, hamar leadunk bő ezer méternyi szintet. Aztán betorkollunk egy aszfaltos országútba, amely visszavisz a kocsihoz. Ez csak 36 kilométeres túra volt, de élménydús, és korántsem könnyű.

Megint autózás jön, és mivel a hágóban, ahol a Suzukit hagytuk, vendéglő sincs, úgy ahogy voltunk beültünk, lenyomni 500 kilométert, átszelve a Po-síkságot, a Cuneo közelében található Dronero helységig. Talán mondani sem kell, hogy sötétre értünk oda, és szállást már sehol sem kaptunk. Sebaj, még egy éjszaka az autóülésen, ennyit igazán ki lehet bírni!

Gerinctúra

A Vaira és a Maraita folyók Cuneo felé lefutó völgyét hosszú hegygerinc választja el, amelynek körülbelül 30 kilométerén nyúlik el az egykori katonai makadámút. Mivel hol az egyik, hol a másik oldalban vezet a hegytaraj mellett, mindkét irányban megkapó kilátások nyílnak róla. Harcok nem dúltak errefelé, látványos erődök nincsenek, csak kis őrhelyek és megfigyelőpontok omlatag romjai, viszont ínyenceknek való túraként számoltak be róla a hozzáférhető leírások. Ezt pécéztük ki szerdára.

A völgyből először, fele-útig aszfalton, fel kell kapaszkodni jó 900 méternyi szintet. Rögtön indulás után óriási vigalom: versenybringával megelőzött egy olasz fickó, amolyan kis termetű nyápic alak, aki úgy próbált nagyobbnak látszani, hogy jól felhúzta a nyergét, és vastagított talpú cipőt használt. Hátulról tisztára olyan volt mint a Gyalogkakukk! Sírva, vinnyogva röhögtünk.

A gerincút megfelelt várakozásunknak! Nagyszabású hegyi táj, olyasmi, mintha az Alacsony-Tátra főgerincén járnánk, de jó úton, végig pedálozható, és persze kellő mértékben liftezik fel-le. A helybeliek inkább motorral és főképp terepjárókkal furikáztak rajta, bringásokkal nem is találkoztunk. A három jelesebb magaslati pont, amit elértünk, a Colle Rasticas (2176 m), a Colle di Sampeyre (2284 m) és a Colle Bicocca (2285 m) voltak.

A túra egyik fénypontja a villámgyors leereszkedés a Vallone di Elva vad sziklaszakadékának jó aszfaltútján – ha jól érzékeltem a vállam fölött hátrasandítva, irigykedve néztek utánunk a szirti sasok! Befejezésül még 35 kilométernyi enyhe lejtő vissza a kiinduló pontra, így összesen 102 km jött ki, pontosan hét óra menetidővel. A nap záróakkordjaként még szobát is kaptunk egy kis szállóban, megint kinyújtóztathattuk tagjainkat.

Átjutás és alvás bizonytalan

Utolsó célunk a Liguri-határgerinc volt, azaz a francia-olasz államhatár alsó szakasza, a Földközi-tengertől nem messze – nagyjából San Remo fölött. Először azonban el kell érni annak a beszálló pontját, tehát csütörtök hajnalban megint szolgálatba állt a Suzuki, és elvitt a Colle di Tenda alagút francia oldalára, hogy ott hűségesen várjon ránk, holnap estig.

Szinte pihenőnapi feladat a Roya völgyében legurulni a tengerpartra, nem is lenne semmi különös, ha a Michelin térkép ki nem írja Saorge városkához, hogy „áthaladni lehetetlen". Az ilyesmi persze azonnal felkelti az ember kíváncsiságát, úgyhogy le is térünk a főútról. És csakugyan: a meredek hegyoldalba fecskefészekként tapasztott településnek még a főutcája is olyan keskeny, hogy nyilvánvalóan málhás csacsira méretezték, nem autókra. Így aztán megmaradt a hely csendes, idilli jellege, régies hangulata. Nagyon jót sétáltunk, még egy sörre is sor került, üdítő változatosságként a tegnapi gerinctúra után, ahol forrásvizet is alig találni.

Következő frissítésként csobbanhattunk volna egyet Ventimigliánál a tengerben, de a kavicsos part, a borongós idő és a fürdőnadrág hiánya miatt inkább hátat fordítottunk neki, hogy mielőbb elérjük mai menetcélunkat, Pignát (280 m), ahol éjszakázni akartunk. Van is néhány kis szállodája, de mind tele. Lassan alkonyodik. Mit tegyünk? Hát mit is tehetnénk? Megyünk tovább felfelé, a tervezett útvonalon, aztán ha végleg ránk sötétedik, legfeljebb elüldögélünk hajnalig. Amíg meleg nappalról az aszfalt, talán még szunyókálni is lehet rajta.

Ezt megbeszélve nyomulunk, már majdnem sötétben (Ma: 90 km, 4,5 óra), amikor meglátunk egy kis utacskát, szálloda-táblával. Ódon, 16. századi kastélyhoz vezetett, neve Palazzo del Maggiore, a völgy fényeire nagyszerű kilátást nyújtó teraszánál hatalmas cédrusfával. Egy-két motor és autó parkolt mellette. Bekopogunk: van szoba? Igen! És vacsora? Üljenek le hamar, épp tálalunk!

Micsoda hely volt! Széles márványlépcső, teremnyi szoba, régimódi dunyhás ágyak, nyikorgó szekrények. Tündéri háziak, barátságos vendégek. Mondtuk, hogy most fizetünk, mert hajnali sötétben tovább mennénk, erre a férfi, aki arcvonásai és finom modora alapján akár a kastélyt birtokló nemesi család sarja is lehetett, megígérte, hogy kitesz egy termosz kávét és kekszet. Ehelyett, mikor zokniban leóvakodtunk, már ott várt minket, és megreggeliztetett. Történnek még csodák!

Hadiút a végtelenbe

Lehet tippelni: milyen céllal épült makadámút a kopár hegycsúcsok között, bármiféle józan gazdasági hasznosíthatóság nélkül? Talált: katonai út volt ez is. Schengen korában pedig a terepbringások egyik becsvágyó célja, grandiózus vállalkozás végigjárni, messze a lakott helyek fölött kanyarog, magára van utalva az ember, bármit kapni csak lent a falukban lehetne, jelentős szintvesztés árán. Nincsenek benne nagyon meredek szakaszok, viszont roppantul megnehezíti, hogy jelentős részében igencsak megromlott már, krumpli méretű, laza kövek borítják. Aki nekivág, legyen biztos magában, és reméljen jó időjárást.

Kastélyunktól (610 m) előbb országúton kaptatunk föl a Colle Langan hágóba (1127 m), ahol virrad. Aszfaltozott mellékút ágazik ki balra, majd a Colle Melosa (1540 m) után vége a luxusnak, onnan már csak kövek csikorognak a kerék alatt. Mindig szép a látvány, megyünk fel-le, néhol tolni kell az enduro motorok által feldúlt úton, másutt könnyebb, kanyargunk és oldalt váltunk a gerincen – nem akar vége lenni, mintha helyben járnánk. Vannak szép számmal kétezres pontok: a Passo di Tanarello (2042 m), a Monte Saccarello (2200 m), az út a Cima di Pertega oldalában (kb. 2280 m), a Colle di Lago dei Signori (2111 m) és a Colle della Boaria (2102 m).

Még egy emelkedő, még egy lejtő, újabb, szépen kiépített kanyarok – szaladnak az órák, és csak lassan vándorol alattunk az út. Alig pihenünk, inkább iparkodunk. Hatalmas hegykatlanon vágunk át, egyszer olasz-, egyszer francia földön járunk. Alkonyodik, amikor végre elérjük a Colle di Tenda hágót (1371 m), amely alatt alagútban vezet át az országút és a vasút is. Mi a régi murvás út 46 hajtűkanyarján szlalomozunk le, pompás mélyrepüléssel. Félhomályban fékezünk a Suzuki mellett, minden tagomban reszketve kászálódom le a bringáról. 92 kilométert mentünk a mai napon, 8 óra 43 perc alatt. Begyakorolt mozdulatokkal pakoljuk el a bicikliket.

Rémálom

Azzal a lendülettel nekiindulunk hazafelé, csak vacsorázni állunk meg egy közeli étteremnél. 1230 kilométer a táv, 13 órát mond rá az útvonaltervező – mármint ma, utólag, mert akkoriban nem létezett még navigátor, nem volt GPS a bringán, és nem használtunk Internetet, bár mobiltelefonunk már volt. Eszünkbe sem jutott, hogy szállást keressünk, irány hazafelé! Tájékozódni csak az út elején kellett, ott mindketten figyeltünk, az autópályán meg már sima az ügy, lehet váltott vezetéssel menni, egyikünk mindig alhat.

Persze az is küzdött az álmossággal, aki éppen a volánnál ült. Egyszer azon vettem észre magam, hogy nemcsak elszunnyadtam egy pillanatra, ami megesett olykor, hanem mélyen alszom! Rémült ordítással, halálfélelemben, szívdobogva riadtam fel – Manó csodálkozva nézett rám a vezetőülésből. Csak álmodtam, hogy én vagyok a sofőr...

Nagyszerűen sikerült, eredményes túra után értünk haza szombaton, ezt a maximalista túraszervezést és botladozás nélküli végrehajtást nemigen tudnánk felülmúlni! Vagy inkább arra kellene felhozni elriasztó példaként, hogy nem szabad túlhajtani magát az embernek, mert akkor már a szerencsén múlik az élete? Hiszen majdnem 3000 kilométernyi autózás és öt túranap, bő 30 óra alatt teljesített 538 bringás kilométer és tíz „kétezres" magaslat megmászása során kétszer aludtunk a kocsiban és egy teljes éjszakát utazással töltöttünk, ami azért némileg túl van a józan határon.

Itthon boldogan csaptunk egymás tenyerébe Manóval. A túlélt veszély legyen minél nagyobb! Igaz, azért élek még, mert ezerszer volt több a szerencsém, mint az eszem, de hát bátraké a szerencse, nem igaz?

Adatok:

• Időpont: 1998. VIII. 16. – VIII. 21.
• Résztvevők: Kovács „Manó" András István és Karlovitz „Pupu" Kristóf
• Kerékpárok: Manó: Balance merevfarú, Manitou teleszkóppal, Pupu: Mali Team merevfarú, Marzocchi Bomber teleszkóppal
• Információs anyagok: a német Bike folyóirat korabeli számainak túraleírásai.
• Térképek: Kompass Trento-Lévico Lavarone 1:50.000, Kompass Rovereto Monte Pasubio 1:50.000, Istituto Geografico Centrale Valli Maira Grana Stura 1:50.000, Istituto Geografico Centrale Alpi Maritime e Liguri 1:50.000, Studio Cartografico Italiano La Provincia di Cuneo e le Alpi Maritime 1:100.000, Marco Polo Olaszország 4. lap 1:200.000 és különféle autótérképek

Megjegyzés: a fotók papírképként készültek, ezeket otthoni szkennerrel digitalizáltam, minőségükért elnézést kérek.