o: Meséld el a legnagyobb kalandot, ami az út során megtörtént?

P Z:
A legnagyobb kalandunk a Utah állambeli Cisco faluhoz kötődik, még a sivatagi szakaszunk elejéről. Sajnos egy apró figyelmetlenség miatt elfogyott a vizünk, melynek akár végzetes következményei is lehettek volna. Délután még Grand Junction hatalmas bevásárlóközpontjából indultunk kajával és vízzel felrakodva. Majdnem hetven kilométert jöttünk megállás nélkül a 38 fokos szembeszélben. Reménykedve, bizakodva. Ez volt az utolsó esélyünk. Cisco. Az első kör Utah állam térképén, mely – mint gyorsan kiderült – mára szellemvárossá lett. Elhagyott, rozsdás lakókocsik, romba dőlt faházak meredeznek a hatalmas völgyben, a kietlen pusztában. Körülöttük egy-két személyes tárgy, autóroncs. Egy távoli élet kósza emlékképei. Olajbányászok éltek hajdanán ebben a világvégi kis falucskában, de mára már mindenki elöltözött. Csak ez az ijesztő romhalmaz emlékeztet arra, hogy volt itt élet hajdanán.

Este kilenc óra van. A Nap alig félórája távozott a nyugati égbolt kopár hegyvonulatai mögé. A szél se rezzen, ahogy megállunk. Szinte „üvölt" a csönd a kietlen tájékon. Ez a félhomály még félelmetesebbé teszi ezt az Isten háta mögötti helyet. Mi nem hiszünk a szellemekben, így nem is félünk tőlük. Sokkal nagyobb félelmeink vannak néhány lebegő kósza rémalaknál. Aggodalmaink komoly összefüggésbe hozhatók azzal a fejenként fél-egy liter folyadékkal, ami még nálunk maradt ezután a – minden szempontból – kegyetlen nap után. Moab, a következő város innen ugyanis még majdnem 80 kilométerre van. Arra, hogy víz nélkül elérjük, semmi esélyünk sincsen. Még éjszaka sem.

– Eddig is mindig volt valami! – szoktuk mondani – S ezután is lesz!

De nem volt. Colorado állam utolsó koszos kis falucskája után eltűnt az emberi élet minden nyoma. Hosszasan emelkedett az út a végtelen pusztában. Sem autó, sem ember nem járt erre. A széles látóhatárt minden irányban vöröses sziklás, kopár hegységrendszerek zárták le, előttük puszta, ameddig a szem ellát. Végtelen, kihalt, kopár pusztaság.

Egy fehérre meszelt rogyadozó oszlop jelezte az államhatárt. Beléptünk egy új államba, s ezzel együtt egy új, számunkra teljesen ismeretlen, idegen világba. Egy világba, melyet nem kerékpáros túrázók számára terveztek.

Kellemetlen, dombos terep következett az Amerikában szokatlanul rossz minőségű, falatnyi úton. Fel-le, fel-le. Felfelé reményteli küzdés, lefelé száguldás és kiábrándulás. Mindig ugyanaz. Öt liter folyadékkal indultunk, de ez a kemény, ráadásul végig szembeszeles terep és a forróság gyorsan kiszívott belőlünk minden nedvességet. Az út során először éreztem, hogy már nem tudom húzni a csapatot. Tomit küldtem előre, s ő ennek készségesen eleget is tett. Hiszen ettől vagyunk egy csapat, hogy segítünk egymásnak!

Este 6 óra környékén már jócskán 120 kilométer felett jártunk. Elértük az autópályát, s ezzel együtt új reményt kaptunk.

– Talán egy benzinkút, vagy valami útszéli kis fogadó! Valaminek kell már végre lennie, a fenébe is! – fakadtunk ki.

De semmi. Csak a végtelen kétszer két sávos csík nyugat felé, rajta egy-két kósza autóval, kamionnal.

Ahogy itinerünk jelezte, a második kijáratnál búcsút intettünk a „motorway"-nek. Különben sem lett volna értelme tovább autópályázni, s ráadásul már erősen sötétedett. 150 kilométer. Víz sehol!

Tomival abban maradtunk, hogy nincs értelme megállni, éjszakázni. Haladjuk az esti hűvösben, amíg csak tudunk. Amíg újra biztonságba nem leszünk. Feri, mint sok mindenben, persze ebben sem értett velünk egyet. Neki elég volt mára! De a véleménye nem különösen érdekelt bennünket.

A Nap egy fátyolszerű zivatarfelhő mögé készült lenyugodni. Mi még mindig róttuk a kilométereket. Fel-le, fel-le. Falatnyi út, zéró forgalommal, a magyarországi kis falvakba vezető helyi utak szélességével és minőségével. Út mentén tábla: „Next services, 54 miles". No, ettől sem lettünk nyugodtabbak!

– Ott lesz a falu, a következő domb után – bíztat rendre Tomi, de ahogy átbukunk nincsen más, csak az egyenes a végtelen pusztasággal, s egy újabb kaptatóval.

Sok választásunk azonban nincsen. Menekülünk. Előre, ahogy ebben a „sportágban" szokás. Mindig előre!

Ez a nap is véget ért. Sejtelmes félhomály borul ránk, amint megérkezünk erre a kicsiny, elhagyatott helyre. S nem akarjuk elhinni azt, amit látunk. Szemünk látja, agyunk tudja, érti, de mégsem képes felfogni. Reményünk, ami táplált, hajtott minket előre, ami segített leküzdeni az éhséget, s az egyre kínzóbbá váló szomjúságot, szertefoszlik. Fáradt testünk még erősebben küldi a vészjósló jeleket. Tudatunk még tiszta, s bőséges tapasztalati kelléktárjából kutatja a lehetséges megoldást. A kiutat. Egy szikrányi lehetőséget arra, hogy valahogy kilábaljunk ebből az aggasztó, buta kelepcéből, amelybe kerültünk.

De közben pontosan tudjuk. Hibáztam, hibáztunk: már nincs tovább hová menekülni!

o: És hogyan sikerült megúsznotok ezt a nem mindennapi esetet?

P.Z:

Ez az út kalandjairól készülő könyvből majd kiderül!

o: Ha jól tudom az út egy részét társakkal, egy részét egyedül tekerted végig. Milyen volt egyedül tekerni? Illetve mennyire volt nehéz alkalmazkodni a társaidhoz?

P Z:

Az út első két hetét feleségemmel, Klaudiával tettem meg. Őhozzá nem nehéz alkalmazkodni, pláne, hogy az év túlnyomó többségét egymás társaságában töltjük. Chicago és Denver között 1700 kilométeren keresztül tekertem egyedül. Már a túra előtt, és alatt is próbáltam lelkileg felkészülni, erre a szakaszra, sokszor eljátszottam a gondolattal, de mégis, amint kihajtottam a Chicago Ohare reptér termináljáról, az valami egészen más érzés volt. Tudtam, hogy kemény lesz, hiszen napi 140 kilométerek várnak rám 12 napon keresztül végig a nagy-nagy pusztaságban, de lelkileg is hosszú, magányos időszak következik összezárva magammal, gondolataimmal.

A pusztaság esővel és kemény szembeszéllel indított, de már az első nap 150 km-t magam mögött hagytam. Jött még egy hosszú nap, s láss csodát, a szél megfordult. De egyre dombosabb lett a terep, küzdöttem velük, és jól elfáradtam. A Missouri folyót elérve átléptem Nebraskába, ami jóval kietlenebb vidék volt. Ahogy mondták még Iowában: "Élvezd ki Iowát, itt minden 20 km-en van egy falu, Nebraskában, már csak minden 50-en". Ipari területek, hatalmas silók, egyre több tragacs, traktor, kombájn az utakon. A hosszú meneteket egyre nehezebben viseltem, vártam már a Sziklás-hegység hágóit. De erőt adott, hogy közeledett Denver, ahol ismét csapatban folytatódhat a túra.

Több mint 1 hónapot tekertünk hármasban Nagy Tamás és Cseke Feri barátommal. Tomival már 7 éve összeszokott párost alkotunk. Szinte ismerjük egymás gondolatait is, sokszor szavak nélkül kommunikálunk. Ő – ahogy számítani lehetett rá – a kezdeti nehézségek után hamar felvette a túra ritmusát. Tetszett neki Amerika. Az új, idegen világ. A sivatag éppúgy, mint a csillogó nagyvárosok, vagy a természeti csodák. Otthonára lelt bennük. Élvezte a túrát, annak minden pillanatát szépségeivel és nehézségeivel együtt. Feri eddigi útjainak sajnos más volt az íve. Ő fentebbről kezdte, hatalmas lelkesedéssel, akarással, bizonyítási vággyal, ahogy mindig is szokta. De az ő lendülete napról-napra egyre csak fogyott. Sok volt már neki a sivatagból, a küzdelemből, a szenvedésből, a defektekből. Túl hamar utolérte a lelki fáradás, így a túra utolsó két hetét már nem igazán tudta élvezni a bringázást. Legalábbis nem ez látszott rajta.

o: Mi volt a legkellemetlenebb élményed az út során?

P Z:

Nem voltam igazán egyszer sem magam alatt. Persze ettől még voltak nehezebb pillanatok, sokszor gyötört a fáradtság, az éhség, a szomjúság, de hát ettől túra a túra. Így legalább érzi az ember, hogy él!

Néha az elégtelen és felettébb drága élelmiszerbeszerzés hozott kellemetlen helyzetbe minket. Ilyen volt például az indiánok-földje is, a Navahó Nemzetség. Enni pedig kell, másképpen nem megy a bringa! Egyik reggel nagyon kész volt a gyomrom reggeli után . Tűrte-tűrte a szutyok kaját, de az „indián koszt" betette a kaput. Elég volt neki! Hosszú kilométereken keresztül keményen küzdöttem, hogy bent maradjon a reggeli, ugyanis nem volt több étel nálam. S ekkor beláttam, most már betelt a pohár. Nincs több tartalék! El is pusztítottunk vacsorára két hatalmas grillcsirkét.

o: Mit szóltak az amerikaiak, ha kiderült, hogy keresztül tekersz az országukon?

P Z.

Az amerikaiak végig nagyon kedvesek voltak velünk. Nagyon közvetlen egy nép, nem véletlenül mondják Amerikára, hogy „szabad ország". Szinte mindenhol jóbarátként tekintettek ránk, s ismeretlenül is úgy fogadtak, mintha egy régi cimborájuk érkezett volna látogatóba.

Jó példa erre az a találkozás is, amikor éppen a Mount Whitney lábához tekertünk fel a meredek országúton. Közben végig magunk előtt láttuk a hatalmas hegyvonulatot, annak legmagasabb csúcsával, mely innen lentről messzinek és elérhetetlennek tűnt. Ahogy gyűrtük a lassú, keserves kilométereket felfelé egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy szembejövő autós lassít, megáll az út közepén, vezetője, egy napszemüveges, fiatal, rendszám alapján kaliforniai srác letekeri az ablakot. Az utastérből áradó hangos, ütemes zene elhalkul.

– Hát titeket meg honnan szalajtottak?

Két vidám szempárat fedeztem fel az utastérben. Az imént említett fiatal gyereket és szemrevaló barátnőjét. Csak úgy áradt belőlük az itteniekre jellemző közvetlenség és lazaság. Ha nem az út közepén parkoltunk volna, annak teljes szélességét elfoglalva, talán még ki is pattantak volna, hogy kezet rázzanak velünk.

– New York Cityből – ment az immár szokásos, válasz. Mindig mögé teszem a várost, ugyanis még az első napokban sokan visszakérdeztek. New York önmagában nekik ugyanis az államot jelentette.

– Awesome! – csillant fel a fiatalok szeme – Nini, milyen lelkes bringások!

Tomi még egy rövid félmondattal ecsetelte, milyen kemény szakaszon vagyunk túl, hisz átjöttünk a Halál-völgyén. De erre csak vidáman bólogattak.

– És hová mentek? – jött az újabb kérdés.

– San Franciscoba – válaszoltunk.

– De az nem erre van, ez egy zsákutca, egy parkolóban végződik az út!

– Tudjuk, de úgy gondoltuk, ha erre járunk, akkor nem hagyjuk ki a Mount Whitney csúcsot sem!

– Mount Whitney? – hüledeztek – Az nagyon magas ám! Mi csak a parkolóig mentünk fel. Onnan már egész szépen látszik. Ugye ti is csak addig mentek!

– Bringával igen! Aztán holnap tovább gyalog a csúcsra!

Na itt fogyott el a türelmük. A srác egy hatalmas „fucking nuts" felkiáltás közepette sebességbe rakta verdáját és amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan elhajtottak. Se puszi, se pá. Még egy viszlát sem! Ez Kalifornia!

Napokig próbáltuk megfejteni a srác utolsó üzenetét, mert a „nut" szóról nekünk csak a mogyoró jutott eszünkbe. A mászás után az első könyvtár adta meg a választ, miszerint ez a szleng jelentése szabad fordításban: „kiba**ott baromság!". Egy vidám kaliforniai srác rövid, tömör véleménye utunkról.

o: Milyen érzés volt megérkezni?

P Z.

A megérkezés nem volt annyira méltóságteljes, amennyire számítani lehetett, ugyanis túránk egyik leghidegebb napja köszöntött ránk. Szitált az eső és hideg szél fújt San Francisco meredek utcáin. A mi sivataghoz szokott szervezetünk pedig nem tudott mit kezdeni vele. Egyszerűen vacogtunk, mint a vadászkutya. San Francisco ettől persze még csodálatos volt a Golden Gate híddal. Hihetetlen volt, hogy ott lehettünk! Ugyanakkor 65 napnyi kerekezés, és 7200 kilométer után már felébredt bennem a vágy egy kis európai levegő iránt.

o: Mennyivel végeztél előbb, vagy később mint a tervezett nap, és mi ennek az oka?

P Z:

Majdnem nappal korábban érkeztünk San Franciscoba a tervezettnél. A város előtt aludtunk, másnap reggel már csak be kellett tekerni. Ennek az oka, hogy az utolsó szakaszon kicsit rövidebbek voltak a napi távok, s különben is elég hideg volt, így már nem tudtunk annyit megállni nézelődni. A városban maradt még egy teljes pihenőnapunk. Itt ünnepeltem a születésnapomat. Csodálatos élmény volt egy ilyen város utcáin kerekezve szülinapozni, s este a Golden Gate lábánál aludni.

o:  Megismételnéd ez a túrát újra? Mi az amit máshogy csinálnál?

P Z:

Soha nem szoktam túrát ismételni. Túl sok szép hely van a világon, mely mind felfedezésre vár! Valójában nem éreztem egyik döntésünket sem elhibázottnak, de a szakértő túrázók szerint Amerikát nyugatról keletre érdemes bejárni, mert így kedvezőbb a szélirány. Ha engem kérdeznek én legtöbbször déli szelet kaptam, s így a nagyobb látványosságok az út második felére estek, mely lélektanilag nem elhanyagolható szempont!

o: Ha jól tudom írsz egy könyvet az élményeidről. Mesélj erről kicsit nekünk.

P Z:

Igen, készül a könyv, már jópár hónapja írjuk közösen a feleségemmel. Nem a túranapló-jelleg fog dominálni, hanem az átélt élményekre és a túra során kialakult érzésekre helyezzük a hangsúlyt, így mindenki számára átélhető és kézzel fogható élményeket kívánunk nyújtani. Azt szeretnénk elérni, hogy barátaink, ismerőseink és a kerékpározást szerető és a túrázással, világjárással szimpatizáló emberek egy olyan olvasmányos, pergő ritmusú könyvet lapozhassanak, melyből csak úgy árad a kalandvágy, a pozitív életszemlélet és persze a kerékpártúrázás végtelen szeretete.

Az április környékén megjelenő könyv már előjegyezhető oldalunkon, megkönnyítve ezzel a példányszám kalkulációt, s elkerülve azt, hogy egyesek lemaradjanak róla.

 

o: Hová tervezed a következő túrát?

P Z:

Az Atlanti-óceán partvidékére Belgiumtól egészen Portugáliáig. De ez már egy következő történet.