4. nap A három folyó városában

Ismét derült szép napra ébredünk. A közeli Aschach-ban reggelizünk, a szokásos 1 literes fejadag tejből eddig minden nap szükséges volt. Ma sincs másképp! Meleg nap lesz a mai is! Emellé csípős kolbászt eszünk még a bőséges hazai készletből, majd ismét ráállunk a „Radweg"-re. Elhaladunk egy újabb erőmű mellett. Az Aschach-erőmű azonban nemcsak egy a sok közül. A legnagyobb osztrák erőmű 16 méterrel emeli meg a Duna vízszintjét, így a felette lévő Duna-hurok, mely régen nehezen hajózható, kanyargós-örvényes szakasz volt, így biztonságos lett. Maga a „hurok" egyébként nem nagy látványosság. Csupán egy szűk és kanyargós útvonal a sok közül. Számunkra egy egyhangú, monoton, kiszámíthatatlan szakaszként maradt meg. A szűkület után az országúton folytatjuk utunkat. Itt kell szembenéznünk a túra első dombjaival. A sok egyenes sík szakasz után határozottan jól esik.

A következő megállónk Engelhartszell, mely trappista apátságáról híres. Megnézzük a templomot és a főterét is. A falu után kisvártatva ismét egy vízierőmű, mely a hajósoknak korábban sok fej(és hajó)-törést okozó Jochensteini sziklára épült. Mintegy 10 méterrel emeli meg a Duna szintjét. Az út Passauig valamivel rövidebb, ha az erőmű gátján átkelünk a balpartra. A gát felénél még a határt jelző tábla is ki van téve. Ez már német terület. Sok változás azonban nincs: bicikliút itt is van. Megtaláljuk azt a buszmegállót, amelyben Pungival szálltunk meg egy egész napos ronda, esős szakasz után, majd Erlau után egy Lidl-ből vásárolunk ebédet. Érdekesség, hogy Németországban – legalábbis ennél az áruházláncnál – a nem visszaváltható üvegek után is kell betétdíjat fizetni, melyet visszahozás után egy automata leprésel és az üveg ára a következő alkalommal levásárolható. Kisebb eső érkezik, így egy buszmegállóban ebédelünk. Kaja után nem pihizünk, hiszen már itt van előttünk Passau városa.
A 180 m széles Inn, a 125 m széles Duna és a mintegy 30 m széles Ilz folyó találkozásánál fekszik a „három folyó városa". Belvárosát a Duna és az Inn zárja össze. Az itt található dóm a világ legnagyobb orgonájával büszkélkedhet. Jellegzetes épülete még a városháza és a várrendszer alsó- és felsővárral. A belvárosi utcákon sokhelyütt jelölve van a nagyobb árvizek szintje, így a 2006-os tavaszi és a 2002-es nyári is. Itt aztán jól bírják a házak! Sokat bolyongunk a hangulatos óvárosban, kisétálunk egészen az Inn torkolatáig, amely akár lehetne a Duna torkolata is. A két folyó közötti színkülönbség, melyet a város előtt hosszasan ecseteltem Vámkának, most nem látszik. Csupán egy információs táblán, mely bemutatja a 3 folyó útját. Passauban – a csöpörgő eső ellenére – is nagy az élet. Végigsétálunk a sétálóutcákon, s átkelve az Innen elhagyjuk a várost.

Az Inn-Radweg kalandosabb, dimbes-dombos, néhol burkolat nélküli úton halad a lassú folyású folyó mentén, melynek szélessége ellenére nincs hajóforgalma. Egy apró tábla jelzi csupán, hogy visszatértünk Ausztriába. A következő városunk Schärding, főtere hangulatos városkapuval és egyedi házakkal, melyek hasonló stílusban épültek, mint az amsterdam-i lakóházak. Egy negyedórát ücsörgünk, majd megyünk tovább. A következő település főtere is nagyon hasonló stílusban épült, szinte olyan, mintha egymást másolták volna. Úgy látszik itt ez a „menő"! Itt vásárolok vacsorára valót, majd visszatérünk az Inn-Radwegre mely egyre elhanyagoltabb köves, földes szakaszokkal, csupán csak lépésben lehet haladni rajta. Az Inn-folyó ezen a szakaszon mocsárvidékké változik. Széles, lomha, lápos medre alkalmatlan a fürdésre. Egy mellékágnál állunk meg, melynek tiszta folyóvize van. Itt azonban egy bögölyhad támad meg minket, s szabályos üldözős jelenet kezdődik.

Mindkettőnk után kb. 50-50 vérszívó állat iramodik, s bár leszállni nem tudnak, tartják a tempót. Az Inn egyik mellékfolyóján találunk fürdőhelyet. Első kiszemelt táborhelyünk emberi tartózkodásra alkalmatlan. Egy újabb bögölyhadat kapunk a nyakunkba. Ismét gyorsulnunk kell, így tudjuk csak leszakítani az undorító rovarokat. Hamarosan azonban megtaláljuk, amit kerestünk. Egy útmenti bozótosban király táborhelyre lelünk. Tejbedarát főzünk vacsorára, s még asztalunk, padunk is van, amelyen elfogyaszthatjuk. Nyugodt, csendes esténk van, alig használják a kerékpárutat, de ők sem látnak minket, csak mi látjuk őket. Csak ez a sok szúnyog ne lenne! Este ma is rádiót hallgatunk. Okos döntés volt Vámkától, hogy elhozta ezt a masinát. Minden este zenét és híreket hallgatunk, amíg el nem álmosodunk.

• Wilhering – Aschach – Duna-hurok – Engelhartszell – Jochenstein – Passau – Schärding - Frauenstein
• Táv: 130,26 km
• Estig megtett összesített túratáv: 474,8 km.

5. nap Innkreis – egy szakasz, amin jobb túl lenni

Reggeli 7 órás kelés után ismét felkerekedtünk, s betekerünk Braunau városába. Ez a romantikus bajor-osztrák város Adolf Hitler szülővárosa. Természetesen ezt itt semmi nem hirdeti, mi is csak az útikönyvből tudjuk, s eszünk ágában sincs, hogy egy ilyen ember szülőházát keresgéljük. Találunk helyette inkább egy jó boltot, s egy padot, ahol megreggelizhetünk. Süt a nap, de árnyékban azért még hűvös van. Csinálunk pár fényképet a város hangulatos főteréről, amely egy vásárnak ad helyet, majd irány Salzburg.

Egy darabig a forgalmas országúton haladunk, a táblákat követve csak az tűnik fel, hogy milyen közel is van a székhely. Vámka morog folyamatosan, hogy miért nem a kerékpárúton haladunk az eddigi gyakorlathoz hasonlóan. A következő faluban – Neukirchenben – aztán megállunk térképészkedni, s rá kell, hogy döbbenjünk, hogy az országút egy jókora rövidítéssel elhagyta a folyóvölgyet, amelyben eredetileg az utunkat terveztük. Azt javaslom, hogy ha már eljöttünk erre felé, tegyünk meg még egy 10-est az országúton, s aztán tovább tartva a déli irányt térjünk vissza a Salzach-folyó mellé, így jókora kerülőt megspórolunk, sőt még rövidítünk is az eredetileg tervezett útvonalon. Vámka viszont nem akar a főúton haladni. „Azért jöttünk, hogy biciklizzünk" – mondja, s inkább nyugat felé menne, jókora kerülővel a legrövidebb úton vissza akar térni az eredeti útvonalra, a Salzach-Radwegre. Nem örülök neki, de (sajnos) elfogadom a javaslatát. Az út eleje még csak-csak jó: néptelen mellékút hatalmas búzamezők mellett hátszéllel, melyet erdők követnek így cikk-cakkozunk át az Inn és a Salzach által határolt Innkreis nevű vidéken. Hosszú kanyargás után leérünk a kerékpárútra, ami azonban meglepően igénytelen és rossz. Hatalmas betontáblákból van összeillesztve valami hajóvontatóútféleség iszonyat rossz minőségben, csomaggal kerékpározásra szinte alkalmatlan. „Ezért rohadtul nem érte meg kerülni!". Nagy hiba volt erre jönni. De most már nincs mese. Visszatérünk az országútra, s jókora kerülővel sok-sok mérgelődés árán érjük el Salzburg városát. Délután 2 óra, több mint 100 km-t tettünk meg ebéd nélkül. Ráadásul ebből 30-at teljesen feleslegesen! Ez a felettébb bosszantó!

A Hauptbahnhof előtt ebédelünk egy parkban. Az egyébként sem jó hangulatot tetézi, hogy egy komoly vágást fedezek fel a hátsó gumimon, bizonyára a szutyok Inn, vagy Salzach-menti kerékpárúton vágta meg valami. A szövet azonban nem sérült csak a futófelület, így van remény arra, hogy nem nyílik tovább.

3 óra tájban nekilátunk a városnézésnek. Salzburg az Ünnepi Játékok Városa, a Salzkammergut központja. Óvárosa a Salzach-folyó bal partján helyezkedik el, egyedi hangulata van. Itt található a városháza, a dóm, valamint Mozart szülőháza, akinek „golyóit" itt is borsos áron értékesítik. Természetesen hatalmas élet van a szűk utcácskákban. Az óváros után megmásszuk Hochensalzburg várát, mely Mönchsberg-hegyen (542 m) a város fölé magasodik. A belépőjegy borsos, meg hát – a délelőtti kerekezésből adódóan – nincs is rá időnk, így csak gyönyörködünk egyet felülről a salzburg-i panorámában, s a 123 m hosszú Neutor alagút külön kerékpáros járatán keresztül elhagyjuk az óvárost. Még Salzburgban egy Billában megejtjük a szombat délutáni nagybevásárlást. A város reptere alatt alagúton halad át utunk, dübörögve szállnak fel-le a fejünk felett a repcsik. A Saalach-folyó völgyében, egyre magasabb hegyektől övezve haladunk tovább. S – a túra során először – végre hátszelünk van! Áthaladunk a mindegy 15 km-es német szakaszon, amely mélyen és kikerülhetetlenül benyúlik Ausztriába. A folyóvölgy egyre szűkebb és vadregényesebb lesz. A Steinpass hágónál egy mellékúton, a hegyek között keresünk táborhelyet. Hangulatos alpesi jellegű német falucska található itt, melyet egy hosszabb alagútnak köszönhetően elkerül a főút forgalma. Egy szűk patakvölgyet szemelünk ki, amely mellett csupán egy turistaút vezet fel a hegyre. Amíg készül a Maggi finom falatok, én a bicajommal vagyok elfoglalva. Felcserélem az első és a hátsó gumit, hogy minél kisebb terhelés érje a hibás futófelületet, melyet bőségesen ellátok vulkanizálóanyaggal. Egy Schwalbe-gumi egyébként sem adhatja meg magát ilyen könnyen! Jót fürdünk a hideg patakban, s mivel időnk van még, egy teafőzésébe is belekezdek először a túra során. A hegyek között este nem igazán tudunk rádiózni.

• Frauenstein – Braunau – Neuburg – St. Georgen – Salzburg – Bad Reichenhall – Melding - Steinpass
• Táv: 140,00 km

6. nap  Hegyre fel!

Hűvös a reggel, mint nagy hegyek között ez általában lenni szokott. A Steinpass után visszatérünk Ausztriába. Loferben reggelizünk. Vasárnap lévén nincs bolt ugye, így friss tej helyett nagyon jól jön a tegnap este készített tea. Ez egy hangulatos falucska, mely fontos útelágazásnál épült. Itt lehet letérni Tirol tartomány felé, az ország vékony nyugati csücskébe. Ugyanakkor síparadicsom is egyben. Mi azonban továbbra is a folyóvölgyet követjük dél felé, mely egyre szűkebb, kalandosabb lesz, s egyre magasabb hegyek vesznek körül minket. Balról feltűnnek a Steines Meer 3000 m körüli kietlen vonulatai, s ahogy közeledünk a vízválasztóhoz, lassan kirajzolódik előttünk a várva-várt Hohe-Tauern havas sziluettje is. Vámka még reggeli közben azt ecseteli nekem, hogy azért jó elutazni otthonról, mert az ember rájön olyan dolgokra, amiket különben soha nem gondolna magáról. Ő például most jön rá, hogy nem is szereti úgy igazából a magashegyeket. „Hát ez is jókor jut eszébe" – gondolom magamban, pont a hágó előtt. Nálam nincsenek hasonló problémák, már alig várom a túra „királyszakaszát" a Grossglockner-utat.

A hőmérséklet gyorsan emelkedik, már délelőtt jócskán eléri a 30 fokot. Rövid kaptatóval másszuk meg a jelentéktelen vízválasztó vonulatot, majd enyhe lejtéssel haladunk Zell am See felé. Hamarosan elérjük a tóparti üdülőparadicsomot hatalmas hegyek és zöldellő rétek koszorújában. Állandó nyüzsgés jellemzi, igen sok turistával és rendezvénnyel. A Zeller See 4 km hosszú, másfél km széles, nyáron átlagosan 20-22 fokú víz, legnagyobb mélysége 69 m. Partjáról szép kilátás van a Glockner-csoportra, a Leoganger Steinbergre és a Steinere Meer-re is. Jobbról kerülve a tavat áttekerünk a falun, majd a tó déli csücskében egy füves szabadstrandon telepszünk le. Jól haladunk, nem kell sietnünk sehová. A következő órák fürdéssel, napozással telnek, s csak ebéd után, délután ½ 2-tájékán indulunk neki a hágónak. Pólónkat, fejfedőnket megvizezzük, de a hőség pár perc alatt mindent megszárít. Átkelünk a Salzach-folyón, mellyel már találkoztunk Salzburgnál, majd betekerünk a hegyóriások közé. Indulhat a hágó! 21,5 km és 1820 m szintkülönbségű kemény kaptató vár ránk túránk legmagasabb pontjáig, a 2577 m magas Edelweiss-csúcsig.

Szenvedéseink azonban nem hiábavalóak. Az 1930-1935 között épült Grossglockner Hochalpenstrassét Európa egyik legszebb alpesi hágóútjaként tartják számon. A hágóút jellegzetessége, hogy tulajdonképpen két teteje van. Az első 2428 m magas Fuschertörl. Innen csak röviden lejt az utunk (Fuscher Lacke – 2275 m), majd ismét emelkedik a második hágóig, a 2505 m magas Hochtor alagútig, mintegy 22 km hosszan állandóan 2000 méter feletti magasságban halad. Ez szinte egyedi egész Európában! A jelenlegi út szélessége általában 6 m, legnagyobb lejtése 14%, átlagosan 10-11%. Az út mentén rengeteg parkoló van, ami egyben kilátóhely is. A sziklába vájt út sokhelyütt betonlábakon áll. Kék táblákon jelölik az aktuális tengerszint feletti magasságot (Seehöhe). A forgalom (sajnos) a nyári hónapokban, a borsos útdíj ellenére igen élénk.

De ne rohanjunk ennyire előre! Utunk csodálatosan zöld alpesi rétekkel övezve 757 méteres magasságban lévő Bruck an der Grossglocknerstrasse nevű falucskából indul. Könnyed emelkedéssel érjük el Fusch-t, amely a második, s egyben utolsó település a hágó északi oldalán. „Amíg a patak mellett haladunk addig nem lesz gond" – ismertetem a régi szabályt, de a természet megint kifundált velem. A falu után 9-10%-os emelkedő következik, s lám-lám a vízesésekkel tarkított bömbölő patak még mindig ott tombol mellettünk. Az első pihenő- és egyben kilátóhely 1100 m körüli magasságban található. Itt megvárom a kissé lemaradt Vámkát, fényképezünk, s együtt csodáljuk az egyre jobban kiteljesedett alpesi panorámát, hófoltokkal, rohanó gleccserpatakokkal, vízesésekkel. Meleg van, így úgy gondoljuk, hogy még egyszer megvizezzük a pólónkat. Bár a szembe jövő bicajosok melegítőben vannak, ami azért jelenthet valamit, de felfelé még biztosan melegünk lesz egy darabig. Nekivágunk a kaptatónak, mely egyre jobban eltávolodik a patakvölgytől, s iszonyat kanyarokkal veti be magát a magashegység birodalmába.

A Glocknerstrasse egy ellenőrző vámház mellett vezet tovább. Itt keményen megadóztatják az autósokat és a motorosokat, amiért szennyezik a nemzeti park levegőjét. Mi kerékpárosok ingyen mehetünk tovább. A forgalom az útdíj ellenére nem csillapodik. Elhaladunk a gyönyörű Schleierwasserfall (Fátyolvízesés) szomszédságában (1205 m), majd négy hajtűkanyarral a Piffalpén megyünk át (1392-1522 m), s a kilátás egyre pazarabbá válik. Nagy könnyítést jelent, hogy minden kanyarban ki van írva az aktuális tengerszint feletti magasság és kilométerenként jelzik a hágó távolságát is. 1620 méteren pihenőhely és kút várja a megfáradt vándort. Itt is frissítünk, de a pólónkat már nem vizezzük meg. Eszünk ágában sincs, ugyanis még meg sem száradt, s amúgyis egyre hidegebb van. 1850 m magasságban szálloda épült (Hotel Hochmais), itt elérjük a felső erdőhatárt. Elrobog mellettünk egy magyar rendszámú autós is jól megpakolva csomagokkal, csutkára nyomja hármasban, majd pár kilométerrel odébb felforrt vízzel vesztegel egy pihenőhelyen. Gratulálunk! Öt kanyar után a Hexenküche (Boszorkánykonyha) 2076-2155 m magas, szédítő csipkézetére tekintünk fel. Az út egyre meredekebb, mi pedig egyre jobban fáradunk, így lekényszerülünk a nyeregből. Először csak én tolom a járgányt, mert már nyeregben sem vagyok képes 5 km/h-nál gyorsabban menni, ez tolva is megvan, s ráadásul kevesebb erőfeszítéssel. Vámka „falmászó" fokozatban teker, de alig halad gyorsabban, mint én gyalog. Könnyítést csak a hajtűkanyarok jelentenek, amik viszont szinte emelkedés nélkül vannak kivitelezve. Az út itt papíron átlag 11%-os, azonban többnyire simán eléri a 12-13%-ot, esélyt sem adva a normális haladásra. A kanyarok miatt szédítő mélységben látjuk magunk alatt a megtett utat és sejtjük felettünk a további szakaszt. A 34. km-nél ismét parkolóhelyet találunk a Dr. Franz-Rehl-Haus alatt. Itt már víz nincs, viszont hófoltok akadnak bőven. 2100 méteres magasságban vagyunk. Innen már látszik a cél! Szinte megfoghatónak tűnik felettünk az Edelweiss Spitze kilátótornya, de ez csak a látszat. Majdnem 500 méterre van tőlünk – szintben. Rövid pihenőt kajálással kötjük össze, bár a délután megajoule-ban mérhető energiaveszteségét szinte lehetetlen pótolni. A pihenő alatt már fázunk rendesen. Fél 6 van, a Nap még süt rendesen, ahogy egész nap tette, de 2000 méter felett mindez másképp érzékelhető. Még pár kemény kanyar, többnyire gyalog, és elérjük a 2430 méteren lévő Fuschertörl-t. A főútról letérve az 1,6 km hosszú Edelweiss Strasse vonalát követjük, mely vékonyabb, mint a Glockner út, macskaköves és félelmetesen meredeken vezet fel a csúcsra. Az utolsó kilométer a nagy visszaszámlálás időszaka. A kanyaronként rohamosan növekvő magassági értékek gyorsan közelítik a 2500-at. Mondanom sem kell, hogy ezen az úton egy métert sem tekertünk felfelé. Negyed hétkor aztán véget érnek szenvedéseink. Elérjük a 2577 méteres Edelweiss csúcsot. Bár a Nap már erősen a nyugati égboltról néz fel ránk, a panoráma csodálatos. A kilátó jellegzetességét az adja, hogy tiszta időben 37 háromezres csúcs látható innen. Nekünk azért nem volt ilyen szerencsénk, ugyanis párat, többek között a Glocknert felhő takarja. De észak felé felhőtlen panoráma tárul elénk, látszik a Zell-i tó, ahol még délben strandoltunk, valamint a Steines Meer és a Dachstein vonulata is. Ha nem lennének hegyek, egészen Magyarországig el lehetne innen látni!

Negyedórás nézelődés után felöltözünk és keményen tartva a féken a kezünket, visszagurulunk az útelágazásig. Innen még egy rövid kaptató az első hágó, a 2428 m-es Fuschertörl. Jobbra az út sarkán egy kápolnaszerű emlékművet látunk: az építők, valamint tizenegy szerencsétlenül járt útépítő munkás emlékére emelték. Az építmény már jóval messzebbről jelezte számunkra, hogy itt a hágó teteje. Mivel már 7 óra felé jár az idő, s eléggé elfáradtunk eszünk ágában sincs, hogy megmásszuk a Hochtort. Itt fenn fogunk táborozni! A fizetőkapuk este 9-kor bezárnak lent, így éjszaka nem számítunk nagy forgalomra. Még fentről a hágótól kinézünk egy nyugodtnak tűnő völgyet, melyet rövid, de gyors gurulás során érünk el. Ilyen magasban még soha nem táboroztam! A hegy árnyékában gyorsan hűl a levegő, előkerül a kabát és a sapka is. Én megkísérlek egy gyors fürdést a jéghideg patakban, Vámka ezalatt főzőkockán készíti a Maggit. Kicsit ropogós a tésztája, de pótolni kell az energiát nincs mese. Hiába öltözök fel, a patakban lehűlt lábaimat képtelen vagyok felmelegíteni. Vacsi után usgyí be a sátorba, ott legalább nem fúj a szél. Hosszú, meleg, fárasztó nap volt a mai, mely minden valószínűség szerint egy rövid, de hideg éjszakával fog folytatódni. Rádiózunk egyet, majd teljesen beburkolózunk nyári hálózsákjainkba melyet leheletünkkel próbáljuk felmelegíteni.

• Steinpass – Lofer – Saalfelden – Zell am See – Bruck am Grossglocknerstrasse – Fusch – Edelweiss Spitze – Fuscher Lacke
• Táv: 90,92 km
• Estig megtett összesített túratáv: 705,7 km.

Folyt. köv.