0. nap (2007. augusztus 6.- hétfő) - Gyülekező a déli határvégen

Délután 5 órakor még mindig tombolt az ilyenkor szokásos augusztusi kánikula. Laza tempóval tekerünk ki otthonunktól a szombathelyi vasútállomásra. Anyu Dia felújított bicaját tekeri, én pedig a felmálházott Caprine-omat, aminek a 2004-es olasz túra óta nem volt hasonló nagyobb kalandban része. Az állomásra érve látjuk, ahogy befut Dia nemzetközi gyorsvonata. Elcsodálkozunk, hogy nyáron micsoda hiper-szuper autószállító kocsikkal ellátott szerelvények járnak Prágából Szombathelyen át az Adriai-tenger partjára. „Mi is oda igyekszünk" – fut át agyamon egy kósza gondolat – „csak egy kicsit másképp!". Fél hatkor búcsút intünk Anyunak, s már fent is vagyunk a Pécs felé tartó sebesvonaton. Röpke 20 perces utazás után Vasváron csatlakozik Tomi, akinek az elmúlt napokban az alig egy éves Kelly's gépe egy Balaton kör után teljesen felmondta a szolgálatot, így visszakérte Dokeytól a neki eladott, egy évvel régebbi szintén Kelly's márkájú bicaját. Mindez persze az indulás előtti egy órában derült ki, amikor Tomi megpróbálta házilag kiszedni első kerekéből a nyolcast. A negyedik küllőszakadás után aztán feladta. Milyen szerencse, hogy akadnak segítőkész jóbarátok a városban! No persze egy majd' 1000 km-es túrára sem az utolsó nap délutánján kellene felkészíteni a biciklit!

Az út egyhangúan telik, csupán egy kisebb vihar szalad át a sötétségbe burkolózó somogyi vidéken. Este fél 11 után érkezünk meg Pécsre. Bimby már felszülten vár ránk, s mivel jeleztük neki késésünket, szinte kifekszik a villányi Piroska elé, nehogy véletlenül elindítsák nélkülünk. Ő már jóval korábban, este 7 órakor itt volt, így volt ideje megismerkedni Pécs nevezetességeivel, még utoljára körtelefonos beszélgetést bonyolított minden létező ismerősével. Felpakoljuk a gépeinket a raktérbe, még 40 percnyi unalmas vonatozás áll előttünk. Fél 12 után érkezünk Villány kihalt vasútállomására. A baktert leszámítva sehol egy lélek. Felszereljük a világítást, felveszem a láthatósági mellényemet, majd nekivágunk az éjszakának. Villány városa nem igazán mutatja borvárosi jellegét, a kocsmák már mindenhol zárva tartanak. A mellékút néptelen, így haladunk hatalmas szőlőkordonokkal övezve. Mellettünk jobbra a Villányi-hegység lapos púpja emelkedik ki, felettünk csodálatosan csillagos az ég.

Nagyharsányban, a templom mellett találunk egy közkutat. „Jó lenne itt megfürdeni, más lehetőség úgysem nagyon lesz" – vetem fel az első látásra elég meredek ötletet, de mivel éjfél már elmúlt a többiek is csatlakoznak. Már javában áztatom magam a kék színű kút vízsugarában, mikor három HVCS (helyi vagány csávó) jelenik meg, s alaposan mustra alá vesznek minket. Olaj a tűzre, hogy mikor megkérdezik, honnan valók vagyunk, a rutintalan Bimby rögtön rávágja: „Budapest". Szerencsére időben el tudunk tiplizni, nem keveredik komoly szóváltás a dologból. A falut elhagyva aztán elkezdünk táborhelyet keresni. Nem is kell sokat tekernünk, az egyik mellékút mentén találok alkalmas helyet az éjszakázásra. Mármint ami megmaradt belőle. Ugyanis fél egy felé jár már az idő. Gyorsan feldobjuk sátrainkat a szántás melletti parlagfüves sávban. Elég egy szippantás Tomi, a svájci kirándulás óta (több, mint egy hete), érintetlen sátrába beszagolni, s mindjárt rosszul lesz az ember. Én csak szegény Bimbyt sajnálom, ő nincsen hozzászokva efféle kínzásokhoz. Tomi már Lackó mellett tavaly megtapasztalta az effajta az orrfacsaró körülményeket. Épp ezért mondta, hogy idén ő hozza a sátrát, nehogy így járjon. Hát ez nagyon nem jött össze!

• (Pápa – Szombathely – Vasvár) (Budapest) Pécs – Villány (vonattal)
• Villány – Nagyharsány
• Estig megtett táv: 11,2 km
• Táv: 11,2 km

1. nap (2007. augusztus 7. – kedd.) - Keresztül Szlavónián

A hajnali sátorállítás ellenére már reggel fél 8-kor kelünk. Egyrészt azért, mert az éjjel még biztonságos rejtekhelyünk a világosban már a közeli útról nagyon jól láthatóvá vált, másrészt azért, mert ma komoly napnak nézünk elébe. Már indulás előtt feltűnik, hogy – okulva a jó tapasztalatokból – idén mindenki csini biciklis felsőben és párnázott biciklisnadrágban vág neki a megpróbáltatásoknak. Dia már északon tesztelte a ruháját, a fiúknak még vadonatúj. Csak azt nem értem, miért kellett két számmal nagyobb nadrágot venniük?!

Bemelegítésként áttekerünk Szlavónián, Horvátország északkeleti részén a Drávától, egészen a Száva-folyóig, a bosnyák határig. A határmenti Beremend községben reggelizünk, egy jó ideig azt hiszem – Bimbyt leszámítva – most fogunk utoljára magyar kenyeret enni. Ő ugyanis a budafoki Müller-pékség reklámembereként még legalább 2-3 napig ugyanazt az otthonról hozott kenyerét eszi. Átlépve a határon egy jóval szűkebb utat kapunk, mindenfelé hatalmas gabonatáblák borítják a síkságot. Nagy meglepetésünkre, már pár kilométerrel a határ után, a Dráva-folyó egyik holtága mellett, az út menti bozótos szélén feltűnnek a „Mine" feliratú halálfejes aknaveszélyt jelző táblák. Eddig úgy gondoltuk, ez a veszély majd csak Boszniában fog fenyegetni. Hamarosan átlépjük a Drávát, majd beérünk az első horvát városba – Valpovoba – is. Szűk mellékutakat választottunk, amiket azonban nem olyan könnyű megtalálni. Szerencsére nyelvi nehézségeink nincsenek a valaha Magyarországhoz tartozó városban. Egyhangúan telnek a kilométerek a végtelen síkságban, csupán egy-két kisebb falu hoz változatosságot. Az egyikben megpróbálok egy idős asszonytól vizet kérni, ugyanis – a nagy hőség miatt – készleteink már a végét járják. Nem beszél magyarul, de készségesen segít, feltölti kulacsainkat egy kaniszterből. Úgy látszik itt a csapvíz nem iható?! Kevéssel odébb rövidítés gyanánt egy mellékútra hajtunk, ami egy kilométer múlva földúttá vált. Egy traktoros száll ki a gépéből segíteni nekünk. Nagyon segítőkész emberek lakják ezt a vidéket!

Egy 10 km-es szakaszon egy traktor szélárnyékában haladunk, a kialvatlan Tomi majdnem elalszik két keréken a monoton motorzúgástól, majd egy rövid földutas szakasz következik, mely eléggé megrázó élményként marad meg a társaságban. De még mindig jobb, mint a főúton a kamionok közt tekerni. Gorjani falucskában egy játszótéren ebédelünk és pihizünk egy órácskát. Bimby van legjobban eleresztve horvát kunából, így neki még üdítőre is futja.

Délután haladunk tovább a nagy melegben. Az egyik faluban 3 tank jön velünk szembe – szerencsére tréleren. A háborúnak már vége! Következő nagyobb városunk – Dakovo – egy csodálatos székesegyházzal büszkélkedhet. Innen már a főúton haladunk a mindegy 30 km-re lévő határ felé. Az út mentén égetnek valamit, így sűrű füst gomolyog. Az utolsó horvát faluban – Šamacon – ismét kimondom a „varázsszót": „voda", s a helyiek megint nagyon segítőkészek. Van ivóvizünk estére! Nem lépjük át a határ, hanem még a Száva-folyó horvát oldalán keresünk és találunk egy nagyon jó táborhelyet. Jókat fürdünk a folyóban, napozunk a folyóparton. Estére konzervet melegítünk magunknak és teát főzök. Az első napunk megvan, holnap már egy másik országban fogunk továbbhaladni. Bevallom őszintén, kissé tartok Boszniától, legfőképp azért, mert az útikönyvek piros betűvel hívják fel a figyelmet az aknaveszélyre! A jugoszláv háborúból még nagyon sok akna maradt a földben ezen a vidéken, így nem is ajánlják a turistáknak, hogy elhagyják a műutakat. Ezért úgy terveztem, hogy az itt töltött egy éjszakát majd Szarajevóban, kempingben töltjük.

• Nagyharsány – Beremend – Valpovo – Dakovo – Slavonski Šamac
• Estig megtett táv: 126,8 km
• Táv: 115,7 km

2. nap (2007. augusztus 8. – szerda) - Vonatos nap Boszniában

Reggel 7-kor még párafelhő borítja a Száva felszínét. Visszatekerünk a hídhoz, majd átlépünk Bosznia-Hercegovina földjére. Már a határ után hatalmas kihalt gyárépületek, vagy inkább romok fogadnak, nem túl jó benyomást keltve. Nem véletlen, hiszen ez az ország szívott a legtöbbet a háborúban. A szerbek szinte letarolták az egész vidéket, innen nem könnyű talpra állni. Már a határon találkozunk cirill betűs táblákkal. Mintha egy egészen más kontinensre tévedtünk volna, így alig 100 km-re hazánktól.

A határváros – Bosanski Šamac –is nagyon lepukkant, alig találjuk meg a központját. Bemegyünk egy boltba érdeklődni, hogy hol tudnánk pénzt váltani. Ajánlanak egy lepattant kis bankot, ahol eurónkért kapunk jó kis helyi valutát: konvertibilis márkát. Így már tudunk vásárolni. A „boltos néni" olyan bombanő, mintha egy férfimagazinból lépett volna ki. Csak nézünk, mint a moziban! Mint később megtudtuk, nem szűkölködik ez az ország a szebbik nem kivételesen szemrevaló példányaiból. A bolt is nagyon olcsó volt, így összevásároltunk minden jót, és rendesen bekajáltunk.

Továbbhaladva a Bosna-folyó völgyében erős szembeszél fogad, így nem tudjuk tartani a betervezett átlagot. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elkéssük a vonatunkat Dobojban. A következő városkában Modričaban megkeressük a vasútállomás épületét. Nem egyszerű kommunikálni a helyiekkel, ugyanis senki nem beszél angolul. Az Internetről szerencsére sikerült egy menetrendet levadásznom, így ezzel nincs gondunk. A helyi baktertől hosszas egyeztetés után sikerül megtudnunk, hogy jegyünket a vonaton kell megvennünk, egy hozzávetőleges árat is kaptunk, de a bicikliszállítás ügyében nem tudott segíteni. Azt ajánlotta, hogy vegyünk a kallernek egy sört. Egy órás várakozás alatt van időnk minderre.

Kb. öt perces késéssel befut a 2 kocsis, Dobojig közlekedő személyvonat, hátra feldobáljuk a bicajokat, majd beülünk egy üres fülkébe. Pár perc múlva ott terem a kalauz is. Mindenkinek külön-külön cirill betűs jegyet tölt ki, 23,2 márkába (kb. 3000 Ft) kerül az út az innen 215 km-re lévő fővárosba. Baráti ár ez így, mindenféle kedvezmény nélkül. Ha Pécstől utaztunk volna, ugyanez nemzetközi menetjeggyel 10ezerből sem állt volna meg. A kalauz nagyon korrekt, a sört nem fogadja el, a borravalót is elég nehezen teszi zsebre, de a biciklikért nem kér egy pfenniget sem.

Délután egy körül ér vonatunk az első igazán nagy bosnyák városunk vadonatúj pályaudvarára. Gondolom a régit földig rombolták. „Van két óránk, nézzünk körül" – javaslom. Szocreál stílusú szegényes város, néhol szétlőtt falakkal, közepesen nagy forgalommal. Egy városi parkban ebédelünk és pihengetünk, nézzük, hogyan jönnek-mennek az emberek. A közelben elektromos kisautókat lehet bérelni. Az egyik járgány nem sokkal mellettünk robban le. Mérnökünk, Tomi hamar észreveszi, hogy érintkezési problémák vannak, s – bár kommunikálni nem tud a kedves bosnyák családdal – gyorsan megjavítja a gépet.

Fél háromra már újra a vasúton vagyunk, a kerékpár-szállításról itt sem tudnak bővebb felvilágosítást adni. A bosnyák vonatozásról tudni kell, hogy – mint ahogy az ország is megosztott – úgy 2 külön vasúttársaság kezében vannak a vonalak is. Eddig a Boszniai-Szerb Vasúttársaság vonalain utaztunk, Doboj után nem sokkal van a szakaszhatár, onnan már a Bosznia-Hercegovinai Vasúttársaság vonalán haladhatunk tovább. Fél órás késéssel megérkezik a Zágrábból Bosznián át a horvát tengerpartra tartó, mindössze három kocsis, nemzetközi szerelvény. Az egyik kalauz – ahogy meglát minket a hatalmas csomagokkal felmálházott kerékpárokkal – határozott mozdulattal „nem"-et int. No, most mi lesz? Egész nap csak 3 szerelvény közlekedik ezen a vonalon, az egyik hajnalban, a másik pedig – mely Budapestről jön – csak este 10 óra körül ér Szarajevóba. Hiába kérleljük, nincs kegyelem! A vonat áll egy 10 percet, mozdonyt cserélnek, már mindenki felszállt, mi pedig nem tágítunk a szerelvény mellől! Nagy nehezen megszán minket a kalauz és szívélyesen megengedi, hogy felpakoljuk a bicajokat az egyébként sem zsúfolt vonat utolsó kocsijába. Itt már kell jegyet váltanunk a biciklire. Ez derül ki Dia hosszas, többnyire angol nyelven folytatott eszmecseréjéből, de csupán 6 márkába (750 Ft) kerül. Csodálatos helyeken halad vonatunk a festői Bosna-folyó völgyében, s olyan lassan is, hogy mindezt jól szemrevételezhessük. Közben szépen gyűjtögeti a késést is. Szarajevó előtt 2 megállóval fiatal futballdrukkerek hada lepi el a vonatot, kedvenc csapatuk meccsére igyekeznek a fővárosba. Kitör egy kisebbfajta verekedés is a vonaton. A vonat megáll, kihívják a rendőrséget, újabb fél óra késést begyűjtünk, így este ¼ 8-kor több, mint egy órás késéssel érkezünk meg Szarajevóba.
Nincs sok időnk, a Nap már erősen a horizont felé halad, szállást kell találnunk, lehetőleg minél hamarabb. Az Interneten sikerült egy kis kempinget kiszemelnem, most errefelé vezetem a csapatot.

Ha egy városról elmondható, hogy a különböző kultúrák találkozási helye, akkor Szarajevóra, Bosznia-Hercegovina fővárosára biztosan. A képet a muzulmán dzsámik és a mellettük ágaskodó minaretek uralják, de több helyen látunk magas tornyú katolikus, hagymakupolás pravoszláv templomot, és két zsinagóga is emlékezetet az egykor 15 ezer lelket számláló zsidó közösségre.

A mintegy 400 ezer lakosú város a Bosna-folyóba torkoló Miljacka partján épült ki egy kelet-nyugati irányba húzódó, elkeskenyedő völgykatlanban. A folyóparti úton hatalmas a forgalom, az autósok állat módjára dudálnak és sorolnak át egyik sávból a másikba, így a villamossínen haladunk. Bekeveredünk a zsúfolt belvárosba, ahol hatalmas tömeg fogad. Itt aztán tényleg minden emberfajta megtalálható. Mindenesetre nem egy bizalomgerjesztő hely. Nem könnyű tájékozódni sem, hiszen a hegyre épült külváros sok-sok meredek és szűk sikátor láncolatából áll. Úgy toljuk fel a bicajunkat a dombra. Mikor a helyiektől kérdezzük a keresett utcát, mindenki csak széttárja a karját. Ebben a rengetegben még ők sem igazodnak el! Lepattant házak és szegénység mindenütt. Nem lenne jó, ha itt köszöntene ránk az est! Szerencsére még sötétedés előtt megtaláljuk a kempinget, melynek méretei minden képzeletünket alulmúlják. Sátrazásra csupán egy 10*10 méteres hely van fenntartva. A recepción közlik, hogy nincs már helyük, próbálják a kétszer drágább szobát ajánlani. Addig ügyeskedünk, amíg végül megérkezik a tulaj. Nagyon rugalmas egy fickó a válasza mindenre: „No problem". Így mindjárt van hely mindkét sátrunknak. Főzelékkonzervet eszünk vacsira, Tomi és Bimby egy olasz párral ismerkednek. Este még meghallgathatjuk a legközelebbi minaret tornyából elhelyezett hangfalakon érkező muszlin esti imát, majd nyugovóra térünk.

• Slavonski Šamac – Bosanski Šamac – Modriča (vonattal)
• Doboj (vonattal)
• SZARAJEVÓ
• Táv: 37,6 km
• Estig megtett táv: 164,4 km

Folytatjuk...