Megérkezés
Az időeltolódás miatt szinte egy egész napom rámegy az oda útra. Kicsit besegít azért az Amszterdamban tomboló vihar is, sok gép késik, némelyeket törölnek, de alig két órás késéssel azért megindul az „ üresjárat" az atomkatasztrófa irányába. Nem is bánom a rossz időt, így nem vagyok olyan feltűnő a sok ruhámban. Helyi idő szerint reggel érkezem, ezért jó lenne aludni a hosszú úton, de nekem soha nem megy – ezúttal sem sikerül. Hurrá!!

 

A japánkertek igazi művészi alkotások, ez az embernagyságú halom kavicsokból van összegereblyézve, cement és mész használata nélkül. Napi szinten foglalkoznak vele.

Enyhén elcsigázva tologatom a nagy dobozt a kijárat felé, amely – minden félelmem ellenére – sokkal jobb állapotban van, mint én. A kijárat előtt még egy utolsó ellenőrzés, a vámos hölgy az utazásom céljáról és a bőröndöm tartalmáról érdeklődik. Érzem, hogy kicsit sántít a sztorim, de minek hazudjak, kibököm az igazságot – körbetekerem Japánt. Igazán? Ez a nagy doboz a bicikli? Hol van a többi csomagja? Komolyan nincs? Hol fog aludni? És egyáltalán hogy képzeli ezt az egészet? Nagyon vigyázzon magára és sok szerencsét!

Köszönöm. Rám fér majd, az biztos.

Így is lehet szemetet gyűjteni. Környezetbarát megoldás, külön dicséretet érdemel a bringás,
aki rekordmennyiségű pakkot cipel.

Most már csak Yamamotót kell megkeresnem, a Narita Airport Hostel gazdáját, aki megígérte, hogy kijön a reptérre és biciklistől együtt a szállóra visz. Tulajdonképpen ő keres meg engem, mivel sokkal egyszerűbb kiszúrni egy európait, hosszú hajjal és bazi nagy dobozzal. Kicsit meglepődöm a Suzuki Alto láttán, de Yamamoto-san kiszerelte a hátsó üléssort, így már simán becsusszan a túlméretes kofferem.

Egy népművészeti múzeumból nem hiányozhatnak a szamurájok sem.

Yama igazi japó, leszámítva azt a nem elhanyagolható tényt, hogy jól beszél angolul. Nagyon udvarias, segítőkész, minden érdekli és felajánlja, hogy segít bevásárolni a hiányzó dolgokat, ráadásul megmutatja a városból kivezető legegyszerűbb utat. Kifejezetten örülök, hogy Naritára jön a gép, így nem kell küzdenem a tokiói forgalommal. Törölközőt kapok tőle, le is húzhatom a bevásárló listámról, de bővül szúnyog- és egyéb vérszívók elleni „dezodorokkal", valamint egy mentolos illatú krémmel, amely Yama szerint csodálatos nyugtató lehet a riasztószereket ravaszul kijátszó rovarok csípésére. Túlzásnak érzem ezt a rovarosdit, de később újra bebizonyosodik, hogy mennyire hasznos odafigyelni a helyiek véleményére, tanácsára.

Japánban nem ritkák az anime szereplőkről készült szobrok, plakátok.

Néhány üveg sör és szaké társaságában érkezünk vissza a szállóra. Kizárólag a megérkezésre koccintunk, mivel reggel korán indulok Oaraiba, ahonnan 18.30-kor indul a komp Hokkaidóra. Ismeretlen utakon, forró nyári időben, cuccokkal felpakolva kell kb. 120 km-t megtennem a kikötőig – nem szeretném lekésni az indulást. Yama szeret beszélni és rengeteg hasznos infót oszt meg velem az országról, szokásokról, hagyományokról, emberekről, állatokról, medvékről.

Kanpai, Zoltán-san! Egészségedre, Yama-san!

Totoro 'életnagyságú' szobra.

Elmondja, hogy a márciusi katasztrófa óta szinte teljesen leállt az idegenforgalom, de a kormány meg fogja téríteni a kárát, és egyébként is... Úristen, mi ez? Ülök a székemen, de olyan mintha mozogna minden. A szék, a szoba, az egész épület, a föld... Jézusom, ez földrengés????!!!! Tudtam. Mindenki megmondta. Megérdemled, hülyegyerek. Miért nem hallgatsz az okosabbakra? Nyugi Zoltán-san, ez nem komoly – mondja Yama –, ez csak utórengés. Ilyenkor??? Júliusban?? Nem túlságosan utó ez a március 11-hez képest??

Nem vagyok igazán nyugodt akkor sem, amikor Yama bekapcsolja a tv-t és megmutatja, hogy ilyenkor egy futó felirat formájában azonnal megjelenik az információ a közszolgálati csatornákon. Megy is szépen a szöveg valami film közben, miszerint jelentéktelen 4.8-as utórengést tapasztalhatunk Tokió körzetében, aggodalomra semmi ok, várhatóan nem tart sokáig.

Vajon Yubaba vagy Zeniba alakját mintázza a hatalmas szobor?

Talán 5 perc az egész, de gondolom, továbbra is feszültnek tűnhetek, ezért Yama újra kitölti a kupicákat.

Márciusban ő is félt, kiszaladt a házból és az ablakon át próbálta tartani a zsír új, nagyképernyős tv-t, nehogy leessen az állványról. Két évig Új-Zélandon élt, ezért tud jól angolul. Találkozott medvével is Hokkaidón, ahogy az országúton cammogott át.

Király vagy Yama, szeretlek. Kanpai!

Éjfél körül, kicsit szédelegve indulok a tatamim felé. Nesze neked korai kelés, meg kipihent indulás. Persze, hogy elfelejtek ébresztőt állítani, de legalább megúsztam egy földrengést.

Egy bejárat csupán, de Japán minden finomsága, szépsége, bája benne van.

Indulás Naritából
Nem sikerül a korai indulás, 8 óra körül ébredek. Kicsit érzem ugyan a tegnapi poharak súlyát a fejemben, de nincs időm ezzel foglalkozni. Kapkodva pakolom össze a pannier táskákat, beágyazok, és irány a konyha, ahol a tegnapról megmaradt ételt és italt is belepréselem a táskáimba. Yama – kicsit meggyűrten a tegnap estétől – kávét főz. Reggelivel is kínál, de nem akarom húzni az időt, minél előbb el szeretnék indulni. Minden táska felkerül a biciklire, remélem, nem hagyok itt semmit.

Nem nullázom le az odométert, 3950 km-ről indulok Naritából.

Szájonárá Yama, viszlát 3 hónap múlva!
Meglepően simán kijutok a városból, nem tévedek el sehol, csak az a majd 40 °C ne érződne ötvennek. A kijelölt bicikliúton megyek, sajnos nem olyan jó minőségű, mint a közút, a padkákat pedig határozottan nem a telepakolt kerékpárosoknak alakították ki. Az út két oldalán burjánzik a növényzet, néhol szinte egy bicikli sem fér el az eredetileg két sávos aszfaltcsíkon. Egy ilyen szűkítőnél sajnos a hátsó táskám felső része beleakad a növényzetbe, az visszarántja, és az egyik csat mellett felhasad a külső vászon.

Jól kezdődik, nagyjából 20 km kellett a táskám leamortizálásához. Nézegetem, mit csinálhatnék, nem jut eszembe egyszerűbb és gyorsabb, mint a jól bevált kötél. Mondtam már, hogy kötél mindig legyen az embernél? Igazam is volt. Most már tényleg szorít az idő, gyors kötözés a nyeregcsőhöz és a csomagtartóhoz. Legalább kétszázzal kell tekernem, hogy elérjem a mai kompot, nem is lúzerkedek tovább a biciklis ösvényen, irány az országút.

Szerencsére a szél is támogat az út nagy részén, és lazán, kapkodás nélkül gurulok be Oarai város kikötőjébe, ahol a hosszú kocsisort megelőzve, a motorosokkal együtt fogok majd hajóra szállni. Hokkaidó népszerű úti cél a motorosok körében is, sokan jönnek a zsúfolt nagyvárosokból megtapasztalni a szabadság érzetét, a vad, háborítatlan tájat, a végtelennek tűnő teret, amely a civilizált országokban már szinte sehol sem tapasztalható.

Békésen szeljük a Csendes-óceán habjait, bezzeg aki március 11-én utazott erre...

Az út nagyjából 18 óráig tart Oarai és Tomakomai között, a kompon mindenki pénztárcája szerint tud pihenni, szórakozni. Mondanom sem kell, én „economy" jeggyel utazom, kizárólag azért, hogy szokjam a kiképzést, a földön alvást. Meg aztán van az a 3000 jenes limit... Alig várom, hogy megpillantsam Hokkaidó partjait, magamba szívjam friss, tiszta levegőjét, álmaimban ezerszer elképzelt földjére lépjek, pontosabban guruljak.

Megérkezés Hokkaidó szigetére
A bevonulás persze nem így történik a valóságban, sűrű ködben, kigúvadt szemmel próbálom befókuszálni a szárazföldet, de csak a hatalmas hajótest koppanása jelzi, hogy megérkeztünk.

Yokoso Hokkaido! Isten hozott Hokkaidón!

Partraszállás Hokkaidón

Nem ilyen partraszállást reméltem, de voltak nálam szerencsétlenebbek is a történelemben. Mondták ugyan, hogy Hokkaidón elviselhetőbb a klíma, nincs az a ragadós, forró nyár, de ekkora kontrasztra nem számítottam a tegnapi hőség után.

Esőben, ködben indul a „szent föld" meghódítása, bár nem bánnám, ha egyáltalán kitalálnék a városból. Van egy kijelölt biciklis út egészen a gyönyörű Shikotsu tóig, ahol 3 kempingből választhatok. Nem tölt el nagy örömmel, hogy rendszeresen „Vigyázz medve!" táblákat állítottak fel a gyönyörű erdők között kanyargó úton. Az egyetlen biciklis, akivel találkozom, természetesen szemből jön, esélyem sincs hozzácsapódni.

Nem szeretem, hogy folyton figyelmeztetnek a veszélyre.

A tóhoz érve megkönnyebbülve kezdem keresni a kempinget, de ebben az időben ott sem vár tömeg. Japánban hamar sötétedik, ráadásul nem használják a nyári időszámítást sem, este 7 körül már sötétben kuporgok egy épület terasza alatt, egy automata társaságában. Nincs kedvem az esőben sátrat állítani a nyílt, homokos parton. Kihúzom valahogy a földön, a matracomon, csak medve ne jöjjön.

Első éjszakám egy automata és a fényvisszaverő csíkok társaságában.

Reggelre sokkal jobb idő kerekedik, kialvatlanságom ellenére is boldogan indulok útnak, azonban hamarosan kiderül, 1 liter víz nem elég egy kemény hegyi szakasz meghódításához. Sírva, nevetve üdvözlöm az első kis falut, ahol megmenekülök a kiszáradástól.

Sapporo - kulináris kalandozás
Sapporo felé veszem az irányt, ahol a couchsurfing oldalnak hála vendégül lát egy helyi egyetemista srác, Tomoaki. Tomo nagyon örül, mert tudja gyakorolni az angol nyelvet, de meggyőződésem, hogy én sokkal nagyobb hasznát veszem az általa kínált fürdőnek és ágynak. Annyira összebarátkozunk, hogy még egy napot maradok, megismerkedem kicsit Hokkaidó fővárosával, az egyetlen igazi metropolisszal a szigeten. Tomo szereti a hasát, nagyon érdekli a magyar konyha, és fontosnak tartja, hogy megkóstoltassa velem a leghíresebb helyi ételeket.

Klasszikus sintó szentély, előtérben a toriival.

A legfinomabb, egyben legcsípősebb helyi specialitás a sokat sejtető Dzsingisz Kán névre hallgat. Legalább annyira erős és karakteres, mint a rettegett vezér lehetett fénykorában, kötelező kipróbálni, ha valaki arra jár. Megtudom, hogy a legjobb szusi reggel kerül terítékre, ilyenkor a legfrissebb a hal. Fontos, hogy az aktuális szezon szerint, mindig helyi alapanyagokból készüljenek az ételek. A négy évszak fontos szerepet játszik az élet minden területén. Gasztronómiából eddig is ötöst adtam volna a japánoknak, de Tomo kalauzolásával még egy extra csillagot is kiérdemeltek.

Nem csak eszünk, iszunk is. Sapporóban kezdődött a japán sörfőzés, a város neve sokak számára egyet jelent a híres sörrel. Nem hagyhatom ki a múzeumot, ahol természetesen kóstolóval zárul a látogatás. Így azért egészen más, mint az út menti automatákból. Estére aztán szerzek egy varrókészletet a szakadt hátsó táskám összefércelésére, és egy gumipókot is, amely a kötözésnél sokkal praktikusabb rögzítést biztosít a továbbiakban.

Sapporo Sör Múzeum – a híres vörös csillaggal.

Varrás közben sörözünk, beszélgetünk kicsit.
– Sapporo környékén élnek medvék?
– Persze, sokszor lehet látni az ürüléküket akár a külvárosban is.
– Jól van akkor, örülök, hogy megkérdeztem.

Irány észak
Hajnalban indulok tovább, nincs nagy forgalom és könnyen kitalálok a városból. Sapporót elhagyva vár rám az ország leghosszabb egyenese, hozzávetőleg 40 km. Asahikawa a következő állomás, de az éjszakát a város előtt található ingyenes kempingben töltöm. Tökegyedül. Félelmetesek az ilyen elhagyatott helyek, csak a fák, az erdő, az állatok...

Alig várom a reggelt, mivel a medvék este aktívabbak, én viszont egyre kialvatlanabb leszek, ha ez így megy tovább.

Csak menj egyenesen úgy 40 kilométert, aztán fordulj keletre.

A sátram olyan kicsi, hogy a kapszulahotelekben is extra felárral adnák ki, klausztrofóbiásoknak szigorúan tilos és életveszélyes. 950 grammos könnyűtúrázó, mi? Felverni egy pillanat műve, de bekászálódni percekig tart. Medvetámadás esetén jobban járnék, ha kivágnám magam a ponyvából, mivel a sátor szakszerű elhagyása kizárólag egy speciális, csúszó-vonagló, kitolatásos eljárással kivitelezhető.

Remélem, ekkorára azért nem nőnek a valóságban.

Asahikawa egy nagyon vonzó város a természetet kedvelők számára, ideális bázis a Daisetsuzan Nemzeti Park „bejáratánál". Itt vesz nagy levegőt, aki elindul az ország legészakibb városába, Wakkanaiba, de innen indul az út a gyönyörű Sounkyo szurdokhoz is.

Tomo tanácsára kihagyom a klasszikus északi hurkot, amelyre nagyjából egy hetet kellene áldozni, és a szurdok felé tekerek tovább. Lélegzetelállító a táj, egyre magasabbra és magasabbra jutok, folyamatos hegymenetben haladok órák óta.

Szerpentin a világ végén.

Sounkyo Onsen híres gyógyfürdőiről, de számos turista érkezik a közeli csúcsok meghódítására. Festői környezetben lehet itt pihenni, túrázni, gyógyfürdőzni, egy tapodtat sem megyek tovább. Muszáj egy nyugodt éjszakát eltöltenem, a turistaszállón végre emberek társaságában vagyok, majd egy fantasztikus fürdőzéssel koronázom a napot. Az előrejelzés szerint kimondottan szép napok jönnek, hol van már az a ködös, esős Hokkaidó, amely oly barátságtalanul fogadott? Reggeli, felpakolás, tankolás a helyi boltból, aztán irány Bihoro.

Erdők, folyók, hegyek, végtelen terek, ez kelet-Hokkaidó

Vége az 2. résznek, folytatása következik. További képek és kapcsolat a szerzővel, Horváth Zoltánnal a Fotozoo facebook oldalán.