4. nap (2014.08.14. csütörtök, 93,8 km, 2106m szint)

A korai ébredés ellenére már hét ágra sütött a nap, a tó felett misztikus köd jelezte, hogy a levegő jóval a víz hőmérséklete alá hűlt le, a levegő alacsony hőmérsékletét a sátorban is éreztük.

Mivel fa alatt állt a sátor, így szerencsére nem lett nedves, ezzel időt takarítottunk meg, mert nem kellett szárítgatni. A gyors csomagolás után negyed kilenc felé pattantunk kerékpárra és indultunk neki a 2014-es bringatúra király etapjának. A terv szóban elmondva végtelenül egyszerű volt, a szállástól kb. 38 km és mintegy 450 m szintemelkedés után kezdődő Col de la Bonette (2802 m) hágót kell leküzdeni, amit a franciák nemes egyszerűséggel a legmagasabban fekvő hágóútnak neveznek Európában. Aztán a túloldalon már csak le kell gurulni, addig ameddig az idő engedi. Még szerencse, hogy nem valami bonyolult átláthatatlan dologra vállalkoztunk, a szállás 800m-en volt a cél 2802m-en, tehát nettó 2.000 m szint, 40kg-os bringákkal, de hát teher alatt nő a pálma.

 

Indulás után az egyre szűkülő L'Ubay szurdokban haladtunk, rögtön egy korom sötét valamikori vasúti alagútban vakoskodtunk. Amikor éppen nem alagútban jártunk, akkor az ég csodálatos kéken pompázott, a nap igen élesen sütött, de a levegő nem nagyon akart melegedni.Az út jó minőségű, de a hullámvasutat meghazudtoló vonalvezetésű volt, fel-le lifteztünk, ami nem nagyon hiányzott a nagy hegy előtt.

Barcelonette (kis Barcelona) előtt leltünk egy Aldit, ahol a szokásos bevásárlást megejtettük. A forgalom kezdett idegesítő mértéket ölteni, bent a városban valami ünnepi kirakodó vásár miatt gyakorlatilag nem lehetett mozdulni, pedig érdemes lett volna a belvárost megnézni, mert nagyon jól nézett ki.

A várost elhagyva a Parpallion gerinc 2500-3000 m magasságú csipkés vonulataiban gyönyörködhettünk. Úgy nézett ki, mint egy pattintott kőből készített dárdahegy, csak oltári nagyban, vagy ahogy a hangyák látnák.

Egy idő után meguntuk a nagy forgalmat, meg már majdnem 11 óra lett, így megálltunk a folyó partján reggelizni egy nyomokban feketefenyőket tartalmazó parknál. A víz zsibbasztóan hideg volt, de itóka hűtésére pont megfelelt. Cobranco ugyan elgondolkozott egy csobbanáson, de aztán győzött a józan ész.

Kaja után kisvártatva, 12 óra körül értük el Jausiers-en belül a Bonette-re induló útelágazást és vágtunk bele a nagy menetelésbe, ezt nem lehet klasszikus hágómászásnak nevezni, mert azt reggel lett volna célszerű megejteni, de mi csak délre értünk ide. A hágóút eleinte 6-7 % meredekséggel indított, nem tűnt túl nehéznek, de nem akartuk elkapkodni, óvatosan mentünk, nehogy a végére elfogyjunk. Nem csak a napi szintemelkedés – valahol 2100 m körül alakult – hanem a hágó tetejének magassága is erősen befolyásolja a nehézséget, mivel 2000 m felett már érezhetően csökken az oxigén mennyisége. Menet közben volt időm gondolatban elkalandozni is a látvány befogadása mellett, ami 2000 m alatt nem volt különleges, talán csak a növényzet mennyisége.

Eleinte együtt tekerünk, majd kicsit szétszóródunk, mindenkinek /jelen esetben kettőnknek/ megvan a maga tempója, de azért látótávolságon belül maradunk. Miközben hihetetlen számú kerékpárossal találkoztam, tudjuk a Bonette a kerékpárosok mekkája, bringás körökben van az a mondás, hogy aki valamit is ad magára, annak az életben egyszer el /helyesbítek fel/ kell ide jönnie.

Szóval bringásból volt dögivel, de sajnos motorosokból még több. Én nem vagyok olyan megengedő a motorosokkal, mint – újabban – Cobranco, nem az zavar, hogy megelőznek, hanem továbbra is a zaj és a bűz, amit kibocsátanak. Az út kitartóan 9% feletti meredekséggel haladt az ég felé, már a 2000 m feletti magasságot is elhagytam, de a zöld növényzet még mindig kitartott, sőt még fenyők is elő-előfordultak, hát hiába, már eléggé délen vagyunk.

Egy kanyarból kibukkanva – az Isoard után már megint – fotósokkal találkoztam, akik minden bringáról készítenek távolról közelről 3-4 fotót, majd amikor odaér az alany, akkor a kezébe nyomnak egy kis kártyát, amin rajta van a cég neve és elérhetősége, ahonnan meg lehet rendelni az elkészült műveket. Itthon megnéztem, olyan 20-30 Euro a tarifa, persze mérettől és attól függően tud nőni, hogy nyomtatva kéri-e valaki, vagy csak elektronikusan. Ahogy néztem, ez nem lehet túl nagy üzlet – vagy csak jól palástolják -, mert eléggé ütött-kopott autókkal járnak a hegyre dolgozni.

Hiába hangzik jól, hogy már túl vagyok 2000 m-en, de még volt hátra 800 m, - ami annyi, mintha Gyöngyösről kellene Magyarország tetejére, a Kékesre felmenni, - vagyis már a felét letudtam a teljes emelkedésnek.

Olyan, 2100 m magasságtól már ritkulni kezdett a növényzet, főleg a fák tünedeztek el, a sziklás talaj egyre többször bukkant ki a zöld fűből, de a táj még mindig teljesen élvezhető volt.

Egy sötét vizű tó (Lac des Eissaupres) tükrében visszatükröződő hegyek és a környező csúcsok látványában gyönyörködtem 2300 m körüli magasságban és azzal vigasztaltam magam, hogy már csak 500 m van hátra. Na nem azért mert meguntam a látványt, vagy végletesen elcsigázottá váltam volna, hanem csak a szokásos számolgatás, hiszen 150-200 m szintenként megálltam, ittam, fényképeztem gyönyörködtem, aztán 1 perc múlva indultam is tovább.

A tó után egy balos ívű kb. 1 km hosszú elnyújtott kanyar vezette be a Restefond erődig (2550 m) tartó látványos szerpentines útszakaszt.

Az erődöt a két világháború között építették a franciák a lehetséges olasz támadások kivédésére, a Maginot vonal meghosszabbításaként. A gazdasági válság miatt óriásira növekedett munkanélküliség felszívására is alkalmas hatalmas építkezésekbe kezdtek akkor a frankok, bár így utólag azt gondolom, jobb lett volna valami termelő beruházás, bár ők nyilván jobban látták ezt, hiszen az olaszok és a németek részéről is tapintható volt a fenyegetés. Aztán a II. világháborúban nem volt túl nagy szerepe ennek az erődítménynek, nem a harcokban vált leharcolttá, mint ahogyan láttam, hanem az idő vasfoga fájt rá. Úgy egyébként volt még lépten-nyomon mindenféle lőállás, meg bunkerbejárat, leroggyant harci infrastruktúra, csakhogy ne unatkozzunk.

A növényzet már-már megszűnt az út mellett, a hegy pedig... Remélem, a hegy szelleme nem fog megsértődni, ha azt mondom elég sivár a lakhelye, sokkal jobban emlékeztet egy nagy meddőhányóra, mint bármi másra. A Hold-béli tájra emiatt a kies, és a kietlen jelző is pontosan ráillik, milyen érdekes a magyar nyelv, hiszen a kies szó fosztóképzős alakja is ugyan azt jelenti.

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj" és ha fentről nézzük, akkor a hágóút egy ráját formáz, aminek mi a farka jobb oldala felől közelítünk a feje irányába. A franciák – mint „normális" nacionalista társaság – mindenben szeretnek nagyot mondani főleg, ha az adott dolog az övék. Így jártak el a Lac de Serre Poncon tó és a Bonette esetében is, ez utóbbit - nemes egyszerűséggel - a „legmagasabb út Európában" büszke címmel tüntették ki. Azért egy kis furfangot bevetettek, mert a normál tranzithágó része 2700 m körül megy át, ami nem a legmagasabb, emiatt mint egy nyakkendővel körbetekerték a hegyet, így érve el a 2802 m-es magasságot. Önmagában ez sem lenne a legmagasabb, de tranzithágónak már az. Így már megfelelnek a módosított dakota mondásnak, ami szerint „ nem elég nagyot mondani, furfangosnak is kell lenni a megmagyarázás során"

Mi nem elégedtünk meg a „kicsi" 2700 m-es magassággal, hanem megnéztük a rája fejét is, mondhatjuk rája hágtunk.

A hágón nagy tömeg fogadott, főleg elégedett motorosok tolongtak a rája-tojás alakú kődarabra helyezett fekete kőtábla előtt, hogy minél többször megörökíthessék az óriási fizikai teljesítményüket jelenlétüket. Valahogy csak sikerült nekünk is közel férkőzni hozzá és elkészültek az elmaradhatatlan fényképek.

Cobranco úgy gondolta, ha már itt vagyunk, akkor Ő felmegy a 2860 m magas csúcsra is, ahol egy kilátó pontot építettek ki a franciák. Én lent maradtam, nehogy egy lopós elvigye a bringákat.

A sok nézelődés, száj-tátás után fél hat felé kezdtük meg az ereszkedést, a Nizza felé vezető oldalon, ahol egy rövid szakaszon 16 % meredekséget mértem, igencsak kellett húzni a fékeket, nehogy hiper-űr sebességet érjek el. Szóval lehetett száguldani, Cobranco többször is dalra fakadt, illetve jelen esetben "sanzonra", helyesbítek "francia sanzonra", bár nem tudom van-e más "sanzon". Mindegy, nekem van olyan szerencsém, hogy ezeket a rögtönzött zöngeményeket ott nem hallom élőben a menetszél miatt, akit érdekel a filmben meghallgathatja, de erősen nem ajánlom :). Eleinte az tűnt fel, hogy az út mellett 2-3 m magas vastag facölöpök álltak 40-50 m távolságban, utalva arra, hogy bizony télen ezekre kell hagyatkoznia a hómaró sofőrjének.

Biztosan voltak a felfelé vezető oldalon is, /persze, hogy voltak, még fényképet is csináltam/, de ott valahogy nem tudatosodott bennem. A gurulás a felső részen különösen látványos volt, ami a felhőtlen ég és a vízszintesen hátulról sütő napnak lehet betudni, mely a velünk szemben lévő hegyeket nagy kontraszttal világította meg.

Többször megálltunk álmélkodni, gyönyörködni, vagy csak érdekességet megtekinteni, mint amilyen a Camp des Fourches (2270 m) katonai barakkjai, melyek szintén a Maginot vonalhoz tartoztak.

Itt is az enyészetre hagyták az épületek bontását, illetve azok romjait, de így is hátborzongató volt beleélni magunkat az itt állomásozó valamikori katonák helyzetébe. A romokat elhagyva egészen csodálatos szerpentin kanyarok sorozata jött, egyik a másik után, még a kesztyűnek való szőrös füttyögő /mormota/ is tiszteletét tette. Mielőtt 1650 m körül elértük a folyó-völgyet, még 1900 m magasan áthaladtunk egy településen, melynek házait már 2500 m magasból is láttuk.

A falu után az út minősége romlani kezdett, hullámos, ragyás lett, és sajnos a – szinte bontatlan – kólám nem bírt már kapaszkodni, így egy újabb lónyállal lettem szegényebb, mert lezúgott a folyó völgybe, nevezetesen a Tinée medrébe (bár inkább ez guruljon el, mint a gyógyszerem). Minden évben történik ilyen malőr, - talán nem véletlenül – szinte mindig a frankoknál, talán fel kellene újítani az utakat, vagy nekem kellene jobban odahegeszteni a flakont. (ezen még dolgoznom kell)

A folyó mellett vezető útra már csak néha jutott az esti nap fényéből, miközben tovább bukdácsoltunk a hullámos úton. Néhány kilométer után elértük St. Etienne de Tinée települést, és felcsillant számomra a remény, hogy valami itókát vegyek. A település kellemes látványú, hangulatos helynek tűnt, de sokat nem időzhettünk, mert már kezdett sötétedni. A bolt keresése közben eljutottunk a főtérre – ahova irányítottak minket – és beszereztem 2 ercsiért a fél liter levet. Lányos zavaromban nem zártam jól be a táskát – sehogy se zártam be, a zippet se húztam be – emiatt majdnem elhagytam az életmentő kesztyűmet, de egy lelkes hölgy odaadta Cobranconak, így mentve meg engem a következő szakaszok fagyhalálától. Innen is köszönöm! A települést elhagyva belefutottunk egy 10%-os emelkedőbe – szerencsére csak 20 m szint volt -, ami nem nagyon hiányzott már. Igaz egy útmenti vízesés kicsit feldobta a hangulatot.

Aztán megtaláltuk a bringautat fél nyolc felé és azon haladva abban reménykedtünk, hogy a kiszélesedő völgyön találni fogunk sátorhelyet. Egy két sanszos hely megtekintése után, melyeket Cobranco lektorált, a folyó árterében található fákkal körülvett területre szavaztunk és negyed kilenckor nekiláttunk sátrat állítani és vacsorát készíteni. Megint a forró levesre esett a választás, mivel a nullát csapdosta a hőmérő higanyszála, talán még nem alulról, bár ebben nem vagyok biztos. Az időleges mederben nagy gömbölyűre kopott kövek szolgáltak asztal és székként, így téve komfortosabbá a vadont. Volt egy hangulata az egésznek, egy tábortűz még dobott volna rajta, de észrevétlenek akartunk lenni.10 körül bevackoltunk a sátorba,a fárasztó nap élményei kavarogtak a fejemben, aláfestő zeneként a patak csobogása, mint egy esti mese álomba ringatott.

5. nap (2014.08.15. péntek 90km, 1392m szint)
Reggel igen csípős időre ébredtünk, - a Tinée partján - nem nagyon akaródzott a jó meleg hálózsákból kibújni. Nagyon kíváncsi voltam mennyi lehet a hőmérséklet, ezért bekapcsoltam a GPS-t, ami +1 fokot mutatott bent a sátorban.

Ilyen alacsony reggeli hőmérsékletre azért nem gondoltunk, mivel már eléggé délen voltunk, augusztus közepén, bár közel 1000 m magasan, derült ég alatt. Cobranco szerint éjszaka valamilyen borzasztó vadállat morgott és csikorgatta a fogát a fejénél kint a sátornál. Ezt nem értettem, én úgy szocializálódtam, hogy ha valamit csinálok, akkor azt szívvel lélekkel. Így vagyok az alvással is, ha alszom, akkor nem hallgatózom, ha hallgatózom, akkor nem alszom, emiatt én ezekről az eseményekről nem is értesültem, mint ahogy azokról sem, amikor Cobranco az éjszaka leple alatt fegyveres felkeléseket hajt végre, a neszek okozóinak felkutatására és megbüntetésére.

A tiszta ég miatt minden kint maradt cuccunk csurom víz lett, persze a sátor külső borítása is, amit jó lett volna megszárítani, de mély völgy miatt – amiben voltunk – nem tudtuk megvárni a napocska jótékony szárító hatását és egy gyors pakolás után útnak indultunk.

Nem esett igazán jól az első néhány kilométer, mert gurulással indítottunk és igencsak borzongtuk, de egy idő után a nap melege már érezhető volt. A mai napra is igen érdekes útvonalat választott Cobranco, mindenféle szurdokokat, megdöbbentő színeket vetített előre.

Isola településen, - ahonnan Olaszországba lehet átmenni a Lombarde hágón 2352 m magasan – megtaláltuk az egyetlen szatócsboltot, ahol 10 perces sorban állás után sikerült némi élelmiszert is vennünk. Nagyon családias kis bolt volt, a tűzpiros ruhába öltözött, - már menyecskének csak jó indulattal nevezhető kedves eladó hölgy – minden helybélivel jól elbeszélgetett, akik mindenféle érdekes növényeket vettek, valószínűleg a kecskének, vagy egyéb jószágnak. (Nem mindegyik tűnt emberi fogyasztásra alkalmasnak, meg nem is ismertük mindet fel.) Két lehetőség állott előttünk bevásárlásra, itt Isolán és a következő településen – Saint-Sauveur-sur-Tinée (azt sem tudom, hogyan kell ezt a betűhalmazt kiejteni, szerencsére nekem nem is kell)-, ami a térkép szerint még jelentéktelenebbnek nézett ki.

A bevásárlás után vágtattunk lefelé a folyóvölgyön a kellemetlen ellenszélben, amikor találtunk egy jó napos – nem épített – étkező helyet, ahol a sátrat is sikerült kiteríteni és megszárítani. Innen tovább indulva kb. 8 km után értük el az előbb említett – kimondhatatlan nevű – települést, ahol elhagytuk a folyóvölgyet, a kalandok, és szép látvány kedvéért, pedig ha egyenesen megyünk tovább, akkor estére Nizzában lehettünk volna, de nem a gyors haladás, hanem az élvezet - már amennyiben a mászás élvezet - volt a cél.

A Tinée kanyarulatánál kiszélesedett völgyben igen sűrűn egymás mellett álló – helyenként freskókként festett - házak alkották a látványos települést, ami ekkor még nem osztotta meg minden titkát, de ahogy egyre feljebb és feljebb kapaszkodtunk a kezdetben 8-9% meredek emelkedőn, egyre több részlet vált láthatóvá.

Ahogy a várost elhagyva elindultunk a meredek, de látványos úton, nem tudott nem feltűnni a kőzet szokatlan színe, ami erős lilás-pirosas színben pompázott. A kőzet szerkezete is megér egy két szót, mert ez sem a megszokott Alpok formájú volt, hanem palaszerű fényes, lapokra oszló. A völgy jobb oldalát, ahol kapaszkodtunk felfelé, - az egyre égetőbb napsütésben, - ilyen piros színű, a bal oldalát eleinte sima mészkőnek kinéző színű és formájú, majd később az az oldal is megpirosodott.

A völgy egyre szűkebbé – szurdokosabbá – vált, a mélyben valahol a folyócska/Vionenné/, aminek hangját néha hallottuk, de nem nagyon láttuk.

A hágóig csak egy település épült az út mellett – Rubion (1350 m) -, amit a mászás kezdete után látni véltünk fölöttünk a hegytetőn, és nem tudtuk elképzelni, hogyan fogunk oda feljutni. Ahogy folytattuk utunkat a látványos alagutakkal szabdalt úton, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az általunk Rubion-nak vélt település valójában Roure (1085 m), és még elég sokat kell mászni, hogy elérjük Rubion-t. Aztán 750-800 m magasságból már tényleg a várt várost vettük észre, de olyan valószerűtlen magasságban és helyen, hogy nagyon erős képzelőerőre volt szükség ahhoz, hogy elképzeljük az oda vezető utat.

Aztán két-három nagy visszafordítós kanyar után már ott is voltunk a fantasztikus fekvésű Rubion-nál és persze, ha már ott voltunk, akkor feltekertünk megnézni a települést, ami egy szikla oldalába épült, kelet felé olyan kilátással, hogy annál kívánni sem lehetne jobbat.

A házak olyan állapotban voltak, mintha időgéppel 2-300 évet visszamentünk volna, ütött-kopott falak, itt-ott hiányos vakolat, de összességében lebilincselő látványt nyújtott. Nem lepődtem volna meg túlzottan, ha az utcasarkon egyszer csak befordul egy páncélos lovag lóháton.

Amennyire időnk engedte szétnéztünk, egy meglepően valódinak tűnő zergeszerű állat tartott szemmel a város feletti szikláról, onnan figyelte, ahogy kattogtattuk a fényképezőgépet a szélrózsa minden irányába. Aztán fél három után tovább indultunk a hágó felé, amihez még kb. 300m szintet kellett mászni.

A hágóra fél négy felé értünk fel. Elkészítettük az ilyenkor elmaradhatatlan fotókat a hágót jelző tábláról, meg magunkról.

Kaja után lefelé vettük az irányt, Beuil nevű településnél dél felé fordultunk a Cians szurdok irányába, mely Cobranco szerint Franciaország egyik nagy attrakciója. Ahogy közeledtünk a helyhez, egyre szűkebb lett a völgy, ami Beuil után kicsit kiszélesedett. Aztán hirtelen piros lett minden szikla, a völgy pedig helyenként csak néhány méter keskenyre változott. Itt már értettük, miért tiltották ki a teherautókat, buszokat, egyszerűen nem tudtak volna végig menni még akkor sem, ha szemben csak személyautók közlekednek.

Ennek a kanyonnak a jellegzetessége, hogy a kb. 16 km hosszának a felső részén – ahonnan mi is megyünk lefelé – piros sziklák vannak, míg az alsó részén hétköznapi, fehér mészkősziklák. Itt felül olyan szűk volt a hely, hogy a keskeny út mellett csak a völgy folyója fért meg 3-4 m szélességben.

Az út többször alagútban tűnt el, de mi a régi úton mentünk tovább, ahova autóval nem lehetett behajtani, ez lehetett a valamikori út, de a kőomlások és a szűk hely miatt alagutat építettek a frankok. Ezek a kőtörmelékkel borított, helyenként leszakadt utak jelentették a fő élvezeti forrást, mert itt meg lehetett állni fotózni, videózni, nézelődni.

Egyre csak gurultunk a 6-7%-os lejtőn és nem tudtunk betelni a látvánnyal. A szurdok felső vége valahol 1350 m magasan kezdődik, az alja pedig 350 m körül ér véget, amikor betorkollik a Var folyó völgyébe. Igaza lehetett Cobranconak a nagy attrakciót illetően, tényleg nagy élményt jelentett az út vonalvezetése és a látvány egyaránt, pedig még nem is volt vége. A kanyon felénél, mintha elvágták volna úgy lett vége a piros kőnek és vette át a helyét a fehér mészkő szikla, melyen sokkal dúsabb lett a növényzet,és persze meg is változott, a zord sziklák ellenére teljesen mediterrán lett a hangulat.

Viszonylag nehéz volt úgy haladni, hogy a nyakunkat tekergetve a állandóan felfelé néztünk, megbabonázva a látványtól szinte az idő múlását sem vettük észre (időgép?) és már lent is voltunk a Var folyó széles kelet-nyugat irányú völgyében. Itt jobbra fordultunk, mert a terveink szerint Puget-Théniers városában be szerettünk volna vásárolni és éjszakai szállást kerestünk volna, mert innen indul a Col de Saint Raphael (875m) hágóra az út, de ezt már a késői időpontra tekintettel másnapra halasztottuk.

A város a folyó folyásirányában felfelé kb. 8 km-re terült el a Var völgyében, mi széles nem vészesen nagy forgalmú úton közelítettük meg, amiben kissé hátráltatott a kb. 1% emelkedő és az igen élénk szemből fújó szél. Próbáltunk igyekezni, hogy még elkapjuk a bevásárlóközpontot, annak érdekében, hogy reggel ezt megspóroljuk. Az igyekezetünket siker koronázta, legalábbis abban a tekintetben, hogy negyed nyolc körül meg is érkeztünk, majd kis kérdezősködés után kiderült, hogy ezen a pénteki napon nincs nyitva semmi, mert nemzeti ünnep van. (hogy a rosseb egye meg!) Ekkor megváltozott egy kicsit a program, a vásárlásra szánt időt megpróbáltuk egy érdekes hely felkeresésére felhasználni, ehhez azonban még feljebb kellett tekerni a folyóvölgyön, persze közben erősen sasoltuk az éjszakai tábornak való helyeket.

Puget-Thénierstől kb. 7 km-re van Entrevaux, melynek híres középkori vára áll a Var kanyarulata feletti szirt tetején, alatta maga a város.

Az est közeledtével a hőmérséklet szépen lassan csökkenni kezdett, de a szél nem hagyott alább, mi a tájat fürkészve haladtunk a folyó parton, és megállapítottuk, hogy itt bizony nehéz lesz sátorhelyet találni, mert az ősidőktől lakott völgyet jól kitöltötték a megművelt területük, a hozzá tartozó házakkal együtt. Először egy 120/20kV-os transzformátor állomás melletti földsánc mögött néztünk szét, bár megfelelő lett volna mégis továbbmentünk, hátha lesz jobb. És persze lett is, egy elhagyatott helyen, a bozótos takarásában. Miután kiválasztottuk, megnyugodva tovább mentünk Entrevaux-be. A vár látványa nagyszerű volt, amint letekintett a Var folyóra, és a domboldalra - a folyó bal partjára - épült középkori városra.

Itt is olyan érzésünk volt, mintha visszamentünk volna az időben, a házak úgy néztek ki, mintha a 16.-17. században lennénk.

Szerencsére a szaracén csapatok nem jöttek, mert nagy bajban lettünk volna, ha ilyen nehéz alumínium paripákkal kellett volna előlük menekülni. Már erősen szürkült, amikor visszatértünk a tervezett táborhelyre és sátorverés után jól megvacsoráztunk a susnyásban, mivel Entrevaux-ben nem sikerült étkezésre alkalmas helyet találni a nagy nyüzsgés miatt. Kaja után lefeküdtünk, én szokásomhoz híven most sem hallgatóztam.

 

Írta: Istvánpisti

Videó: Cobranco