6. nap ( 2014. 08.16. szombat, 99,5 km, 1240m szint)

Ismét pompás kék égre és zavartalan napsütésre ébredtünk a gazos időszakos tómederben felvert sátrunkban. Bár a Var folyót követve 50 km alatt el lehetett volna érni Nizzát, de erre a napra továbbra is szurdoknéző programot tervezett Cobranco, aminek az volt az oka, hogy van látnivaló bőven a környéken, nem kell elkapkodni a Nizzába érést, elegendő lesz az estére is, hogy másnap reggel elsők lehessünk a tengerben. Tehát a tervek: a rövid távú a tegnap este felfedezett bolt meglátogatása muníció beszerzési céllal, majd nekiindulni a folyó jobb partján kanyargó szerpentinnek és tovább a érdekes látványok tárháza felé...

Háromnegyed kilenc felé hagytuk el a táborhelyet a picit lejtő (1 %) – most hátszeles – hosszú völgyön, - helyenként 30 km/h-val - haladtunk az áhított bolt felé. Szerencsénkre nyitva volt már, jól bevásároltunk italokból, mert olyan területre visz utunk, ahol – tapasztalatunk szerint – nem nagyon találunk majd étel és ital beszerzési helyet. Cobranco betárazott a nagy puttonyba egy grillcsirkét, ami jól fog jönni ebédidőben. A bevásárlás után elhagytuk Puget-Théniers városát a Var folyón átívelő hídon, amely meglepő módon végig emelkedett 5 %-kal.

A túloldalon megtaláltuk a környék, de lehet hogy az univerzum legrövidebb kerékpárútját, aminek hossza mintegy 12,35 m, már megint valami, amiben a franciák a legek. Jó lenne, ha a magyar illetékesek – minél nagyobb számban – kiutaznának ide és tanulmányoznák a helyzetet, illetve azt, hogyan lehetne az itt tapasztaltakat odahaza hasznosítani (ne legyen már mindenben frank-hon a legakármibb, jusson már nekünk is valami, főleg, ha sok pénz sem kell hozzá)

Az út nagyon jó vonalvezetéssel bírt, a nagy visszafordító kanyarokból egyre jobb és jobb kilátás nyílott a városra és a folyóvölgyre. Egy ilyen visszafordítóban – szokatlanul korán –megreggeliztünk, majd folytattuk a hágó felé a tekerést.

Reggeli után már nem esett annyira jól a mászás – bebizonyosodott, hogy nem célszerű hosszabb szünettel megtörni a hegymenetet -, a nap is egyre jobban ontotta a meleget, nem győztük vedelni a leveket. A hágó elég jellegtelenre sikeredett, de sebaj, megkezdtük az ereszkedést, ami eleinte 6 %-os volt, majd következett egy rövid szakasz, ahol alig lejtett az út ez volt La Penne (tészta!?) település környékén, ahol a táj teljesen olyan volt, mint a Bükk-fennsíkon a Nagymező, és még a magasság is stimmelt. Még egy kis gurulás után 600 m körüli magasságban értük el az egyik – erre a napra rendelt, szent - látványosságot a Riolan szurdokot.

Közben a táj is megváltozott, hirtelen mindent fehér mészkőszikla borított, a növények erősen megritkultak. A kanyon bejáratánál két kis srác (5-6 évesek) szamarakat simogatott, ami nekem nem tűnt jó ötletnek, de később kiderült nem lett semmi baj belőle. Tulajdonképpen nem is a Riolan szurdokot értük el, mert az lent, a szédítő mélységben haladt, a turistaúttal és a folyóval egyetemben, mi e fölött az úton kanyarogtunk, de így is lebilincselő látványt nyújtott.

Addig nézelődtünk, amíg az előbbi szamaras gyerekek utolértek minket a kicsi össztelós montijukkal, meg persze a papa is jött velük. Hát igen, nem lehet elég korán kezdeni a természet szeretetének átadását. Az út fölött szinte függőleges mészkőfalak húzódtak, csak a nyakunkat nyújtogattuk. Viszonylag rövid idő után az Aiglun szurdok oldalába lyukadtunk ki, melynek az alján az L'Esteron folyó, mely majd a Var folyóba fog torkollni, az pedig Nizzánál találkozik a tengerrel. A dél felé – az Aiglun szurdok túloldala felett - lévő hegygerinc felett már ijesztő gomolyfelhők jelentek meg és növekedésnek indultak.

Fél egy felé értük el Sigal települést, ami szintén középkorból itt rekedt falunak nézett ki, valamikor erődszerű lehetett. Közel érve, nagyon hangulatos kis városka benyomását keltette, a főtéren lévő közkútból sikerült jó hideg vizet vételezni, amikor megjelent egy idősebb hölgy, és kézzel lábbal mutogatva egy kulcsot lóbált felénk. Először azt hittük, hogy a királylányt kellene kiszabadítani a vad (és/vagy) hétfejű sárkány karmából, de addig mutogatott a település felett álló óratoronyra, hogy megértettük, ide szeretné adni a kulcsot, hogy fel tudjunk menni megnézni a panorámát.

Nagyon kedves volt tőle, ha olvassa ezt a beszámolót, akkor nagy köszönet neki, ha valami oknál fogva nem fogja olvasni, akkor is... Felmentünk kb. 1222 lépcsőn, bezárt vasrácsokat nyitottunk ki és végül a szemünk elé tárult Sigal és a környező hegyek, szurdokok látványa.

Sajnos nem időzhettünk sokáig, mert időközben megszületett a terv, le fogunk menni az Aiglun szurdokba, bár nem esik útba, és ugyanarra kell visszajönnünk, de innen fentről úgy tűnt meg fogja érni a látvány miatt.

Indulás után néhány km-t gurultunk, majd élesen jobbra lekanyarodtunk a kanyonba vivő útra. Az, eleinte jelentősen lejtett, kb. 200 m szintet vesztettünk, közben elhaladtunk a Riolan szurdok alsó kiinduló pontján, a felső részét még délelőtt érintettük. A nagy gurulás után persze újra másztunk, miközben az egyre növekvő felhők alá vezetett utunk. A látvány tényleg egészen jó volt, bár egy kicsit rontotta a hangulatot az időnként szemetelő eső. A kanyon névadó településén – Aiglun-on – már nem mentünk túl, mert sürgetett az idő, azonban ez nem riasztott el minket, a reggel vásárolt grillcsirke elfogyasztásától. Egyébként valamiféle falunap volt,a lakosok egytől-egyig a helyi/egyetlen/ vendéglőben dorbézoltak, gondoltuk valamilyen ürüggyel oda kellene pofátlankodni,hátha behívnak.

Sajnos nem jött össze,ez itt nem a Balkán. Sebaj,marad bringatáska,ott lapul a grillcsiri. Az ebéd fantasztikusan jól esett, az eseménytelenségről egy nagy szőrős macska gondoskodott, amikor egy óvatlan pillanatban majdnem megmacskásította az én fél csirkémet. Még szerencse, hogy fél szememet rajta tartottam a pipin, így ő éhen maradt, én viszont jól laktam, gondolom a macsek fordítva gondolta. Kaja után lendületesen legurultunk 200 m szintet, majd újra visszamásztunk 200 m-t és máris elértük a Roquesteron település irányába vezető utat, melyet néhány órával ezelőtt hagytunk el a kanyon felfedezése miatt.

A szurdok jobboldalt lélegzetelállító kilátással kísérte utunkat,a vízesések folyamatosan ostorozták a feneketlen mélységet.

Itt megint szemerkélő esőben gurultunk, a felhők össze-vissza gomolyogtak felettünk, nem volt túl rózsás a kilátás időjárás ügyben, bár a tenger irányában szép kék ég látszott és az irányunk innentől abba az irányba tendált. A főútra kihajtva rögtön jelentős sebességet értünk el a kellemes lejtőn, néhány km múlva értük el Roquesteron-t, amit kettéosztott az L'Esteron folyó.

A város érdekes történelemmel rendelkezik, mert a két fele – amik a folyó két partján helyezkednek el azok, – egy időben két külön országhoz tartoztak és látványban is különböztek. A város után a folyóvölgy egy kicsit kiszélesedett, mindkét oldalán vezetett út, mi a bal partit választottuk.

Az út föl-le liftezett, na nem túl meredeken, de a 3-4% emelkedő, a szokásos – tenger felől fújó – szembeszéllel és a dunsztos, párás levegővel már ez volt a vágyak netovábbja.

Aztán lejtő, majd megint emelkedő egymás után sorban. A folyó meg szép lassan kikerült a látótávolságból, mélyebbre és távolabbra az úttól. A táj látványos maradt, de már inkább szerettünk volna Nizza közelében lenni, mert az időjárás is rosszabbodni kezdett, a felhők egybefüggően beborították az eget, csak egy keskeny sáv maradt továbbra is kék, a tenger felett. Egyszer csak láthatóvá vált, hova is vezet utunk, szemben egy település trónolt a hegy fokán, a GPS szerint ott kell áthaladnunk, majd jön a gurulás, le a tengerszintre.

Ez a település Gilette volt, ami a környezőekhez hasonlóan középkori érzetet árasztott, sehol egy új, vagy felújított ingatlan, csak az ódon hatás. Aztán amikor átgurultunk rajta, akkor ért a meglepetés a "fantasztikus a négyzeten" kilátással. Alattunk, mint terepasztalt szemléltük a Var folyó völgyét, ahogyan belecsatlakozik az L'Esteron völgye. Amikor kigyönyörködtük magunkat, akkor jött a felismerés a teljesen beépült völgy láttán, hol lesz nekünk itt vadkemping szállásunk.

Valószínűbbnek tűnt, hogy Pákó hamarabb fogja hibátlanul kimondani, hogy „árvíz-tűrő tükör-fúrógép", mint, hogy itt legyen egy sátorhelynyi placc. (Ebben a kifejezésben az összes magyar ékezetes magánhangzó megtalálható, amik tudjuk nem barátai eme emberszabású „kelebnek".)

Rászántuk magunkat a gurulásra, ami nem volt olyan kemény, mint ahogy számoltuk, 6-7%-os jó vonalvezetésű, látványos úton, nézelődve vesztettünk 320 m szintet. Az út a Var völgyébe csatlakozott be, ahol mi jobbra fordulva Nizza felé vettük az irányt.

Az előzetes tervek szerint itt balra mentünk volna (Vesubie szurdok), még egy kanyont útba ejtve, de már kora délután letettünk róla, mert az időbe nem fért volna bele. Most látszott, hogy jó döntést hoztunk, mert az ominózus szurdok felett éppen ömlött az eső és azzal fenyegetett, hogy mi is rövid időn belül zuhanyozni fogunk. Találtunk egy kerékpárutat, amin elindultunk dél, dél-nyugat irányban, hátha közelebbről mégsem olyan rossz a helyzet, mint fentről. A Var jobb partján 10 km keresztül csak ipari zóna volt, de olyan sűrűn tele raktárakkal, üzemekkel, hogy az hihetetlen, mintha a Ruhr vidéken lettünk volna.

A lehangoló nézelődés közben az eső is cseperegni kezdett, a vacsoraidő is eljött, így megálltunk 19 óra körül, egy elhagyatott raktár teherautó rakodó rámpáján, ami felett tető volt és az egyre jobban szakadó esőben komótosan elfogyasztottuk a vacsorát. Időnk volt nyugodtan enni, mert a nagy esőben nem akartunk indulni és bíztunk benne, hogy eláll, vagy legalább csendesedni fog.

Amit ide most leírok, azt csak azok fogják tudni akik elolvassák, mert a videóban erről nincs kép, se utalás. Már meg is emésztettük az egyre hidegebbé váló időben a bevitt élelmet, de az eső csak nem állt el, így kényszerből 21 óra körül elindultunk és próbáltunk alvó helyet keresni. Mentünk, mentünk, de semmi, házak, körbekerített veteményesek végeláthatatlan sora, egy két esélyes helyre bementünk a térdig érő vizes fűbe, de nem találtunk alkalmas helyet.

A helyzet nagyon elkeserítővé vált, voltak olyan szakaszok, amiken oda-vissza többször is végigmentünk, tanakodtunk, de nem és nem. Az eső pedig vigasztalanul esett, mi mentünk lestünk, forgattuk a fejünket, mígnem egyszer csak bent voltunk Nizza bérházakkal zsúfolt elővárosában. Na itt elkeseredtünk, visszafordultunk és csak mentünk, mentünk, lestünk, lestünk. Míg egy településen a tuja sövényen találtunk egy rést, ahol nem volt se kerítés se semmi, így betoltuk a bringákat 23:10-kor, valakinek a földjére.

Két kertes ház is volt a közelben, ezért a sövény mellé egy nagy fa alá, takarásba tettük a sátrat és azon morfondíroztunk, mi lesz, ha holnap is ilyen vacak idő lesz, amikor a tengerparton szeretnénk a napfényben sütkérezni, aztán az átélt izgalmaktól fáradtan nagyon hirtelen elaludtunk, mert reggel igen korai kelést terveztünk.

A következő két nap történései "Bringával a Riviérán" címmel külön fejezetben lesz olvasható!

Írta: Istvánpisti

Videó: Cobranco