7 nap ( 2015. 08.27. csütörtök, 97 km, 1 822 m szint)
Reggel korán – fél hét felé - kiugrottunk a hálózsákból, bár nem esett jól a csípős hidegben az öltözködés és főleg a sátorból kimenni, de az érdekes túraterv izgalommal töltött el bennünket és arra ösztönzött, hogy hirtelenül induljunk el.

A hirtelen indulás 7:22-kor következett be, a campingben még mindenki az igazak álmát aludta és gondolom várták, hogy a hőmérséklet elérje a 10 fokot. A kijáratnál megnéztük az időjárás jelentést, ami igen kellemes meleg időjárást mondott, amire szükségünk is volt, mert jó magasra készültünk a nagy 4.000-es hegyek tövéhez. A túraterv a következő volt: Camping (630m)-Grosse Scheidegg (1.968m)- Grindenwald (1.050m)- Lauterbrunnen (800m)- itt egy kis külön programot terveztünk – Interlaken (550m) – Brinzersee (540m)-majd a tó mellett haza.

Tehát, indulás után rögtön a szokásos 4 kanyaros szerpentinre tértünk rá (Meiringen irányába) és néhány száz méter után már nem is fáztunk. Kb. 2 km múlva a – benzinkút után – balra kanyarodtunk egy szigorúan emelkedő keskeny útra, melyen haladva kell 18 km alatt legyűrni az 1 350 m szintet. Az út a kanyar után rögtön 10% körüli meredekséggel próbált elriasztani minket, de mi nem hagytuk magunkat. Az állhatatosságunkért szép kilátásban részesültünk, a kelő nap fényében fürödve megtekintettük a Meiringentől északra fekvő hegygerinceket.

A város még párában és árnyékban volt, így nem sok látszott belőle. Az út egyre keményebb lett eleinte 12-13%, majd 13-14%-ot verdeste a meredekség „mutatója". Olyan 960 m magasságban – a Reichenbach-fall felett – balra elkanyarodott az út az Aare völgyétől és az eddig kultúrált táj egy kissé vadabbá vált.

Az említett vízesés lejárójánál megálltam egy kis puszedlire, meg szusszanni és az út feletti ház kertjéből valami hihetetlen madár-rikoltások hallatszottak, de a tettest nem lehetett látni. Mivel ornitológiai ismereteim is hézagosak így örök homályba vész az állat neve, hacsak valaki, aki a videót is nézi, hallgatja meg nem fejti rejtvényt. Most sajnálom igazán, hogy Sherlock – a szuper nyomozó – pont itt lehelte ki nemes lelkét, pedig, ha valaki, akkor Ő biztosan kinyomozná.

Továbbindulva, igen meredek, éles visszafordítók vártak bennünket, az út egy szűk szurdokban futott, mellettünk jobbra a Reichenbach vízesést tápláló gleccserpatak zúgott lefelé kékes színben játszva, a mederben szerteszét szórt nagy köveken fehér tajtékot vetve. A szűk völgyben a hűtőfolyadék jelentősen csökkentette hőérzetünket, bár eddig sem tűnt kánikulának, mert a napot a fölénk magasodó, csipkés gerincű hegyek takarták el. Egy kanyarból kiérve nyitott tér tárult a szemünk elé, így szemügyre vehettük a baloldalon sorakozó hegycsúcsokat, és a Wellhorn (3 191 m) alatt elterülő monumentális gleccser kékes színű, réteges, cakkos szélű, jégtengerét, mely a keresztségben a Rosenlaui gleccser nevet érdemelte ki. Itt meg is álltunk fényképezni, szájat tátani és már tudtuk, honnan származik az a víztömeg, ami mellett eddig haladtunk.

A szurdokot elhagyva, egy jópofa enyhén emelkedő, szélesebb völgybe értünk, ahol nem győztük a tehénlepényeket kerülgetni az úton, persze az elhagyott pottyanatok gazdái a környező, üdezöld mezőn kolompoltak legelészés közben. Itt az előbb bőgve rohanó patak is megszelídült, - amiről Franz Schubert, a Pisztráng című műve jutott eszembe -, és szépen halkan zúgva áramlott Sherlock halálának színhelye felé. A patak túloldalán méregzöld sorfalat álltak szálfa-egyenesfenyők. A völgy már nyomokban napfényt is tartalmazott, de nem azon az oldalon ahol mi haladtunk, ezért csak sóvárgó pillantások jutottak nekünk osztályrészül, de az oly vágyott infravörös sugarak jótékony hatását, magunkon nem sikerült tesztelni. A völgyben nem túl elegáns faházak sorakoztak, valószínűleg a marhatartással összefüggő létesítmények lehettek, de ha nem tudtam volna, hogy melyik országban vagyok, akkor valószínűleg, Svájc csak sokadikra jutott volna eszembe. Ahogy újra keskenyedni kezdett a völgy, egyre hidegebb lett, mert nem csak a patak hűtötte a levegőt, hanem a balra, fölöttünk lévő gleccserről ömlött le ránk a hideg. Én elég fázós vagyok, kicsit borzongtam is, de a tekerés elegendő hőt fejlesztett, emiatt nem álltam meg felvenni a nadrágot, vagy a vastagabb felsőt. Cobranco viszont ezen elcsodálkozott és mondta, hogy Ő bizony nagyon fázik, sőt már éjszaka is minden ruhát magára szedett. Én ekkor ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, hiszen készítette a snitteket, folyamatosan beszélt, mondta az adatokat, érdekességeket – így utólag tudva a későbbi történéseket. -, pedig kellett volna. Amíg ezen lamentáltunk egy idős bringás megelőzött minket egy szénbiciklin, valamelyik profi bringás csapat divatos mezébe öltözve. Egy rövid – nem kevésbé hideg szakasz leküzdése után – megérkeztünk Svájc legkisebb városába, ahol 4 ház és egy szálloda adta az épített környezetet.

A hotel tényleg impozáns látványt nyújtott, na de ennek a kedvéért város?, hát nem tudom hova tették a Svájciak a híres józanságukat. Bár tovább gondolva, lehet nem is józanok, hanem részegesek, hiszen egy nem létező embert is képesek voltak díszpolgárrá fogadni, meg gőzmozdonyokkal mennek fel égbe, ahova normális ember, legfeljebb léghajóval. Egy kicsit össze is zavarodtam ettől, zavaromból az rántott ki, hogy a hotel teraszán megláttam az öreg bringást, éppen villás reggelizett, intettünk neki, majd mentünk tovább. Meredek emelkedőn hagytuk Rosenlaui települést, és ekkor megpillantottuk a napfényben fürdő - újra kiszélesedő – völgyet.

Rögtön megindult a nyálelválasztásom, mert rögtön kilogikáztam, hogy csak olyan helyen tudunk reggelizni, ahol nincs fogvacogtató hideg. Cobranco azonban lehűtötte lelkesedésemet, mert a napsütés csak szükséges, de nem elégséges feltétel a táplálkozáshoz, - legalábbis az Ő koordináta rendszerében- tudni illik nem volt hova leülni, emiatt tovább mentünk., pedig ideje lett volna enni, mert már 9:30 volt.

Aztán a szerencsénk úgy hozta, hogy kevesebb, mint egy km után megálltunk egy baloldali – murvás – bekötő útnál, ahol a napos oldalon egy méretes fenyőfa törzse volt a földre fektetve, mint természetes pad, azonban Cobranconak ez sem felelt meg és megindult a pingvinezés, hezitálás nézelődés a környéken. Végül talált egy padokat, asztalokat tartalmazó, szépen nyírt gyepes részt, ahol el tudta képzelni a reggelizést. Csak két apró probléma volt, a nap csak egy embernek megfelelő helyet melegített, és körbe volt kerítve, emiatt én nem nagyon voltam kapható a magánlak-sértésre. Ezt Cobranco úgy interpretálta, hogy Istvánpisti „olyan fosós fajta".

Én másképpen fogalmaznék, csak azért, hogy magamat egy kicsit jobb színben tüntessem fel, tehát inkább azt mondanám: megpróbálok úgy viselkedni, mint amit mástól elvárnék hasonló esetben, ha az enyém lenne a bekerített reggeliző hely. (Én sem szeretném, ha valamelyik szombat reggelre arra mennék ki a kertbe, hogy valakik ott reggeliznek.) Ezt életszemléletnek is lehet hívni és nagyon örülnék, ha ez a „hülyeség" terjedne. Talán jobb lehetne a világ, vagy ha nem is, akkor legalább jobban érezhetnénk benne magunkat, ha önkontrolt gyakorolnánk. Mire gondolok?, ha valaki megtehet valami, mert jogszabály nem tiltja, akkor még nem feltétlen kell megtennie, végig lehet gondolni, hogy az aktuális tettel, sérti-e más emberek érdekeit, pl. csendhez, nyugalomhoz, jó levegőhöz „mittudomén" mihez való jogát. Érdemes kipróbálni, nem könnyű, eddzi a lelket, valamint jókedvet ád, önismeretre nevel (valahogy úgy, mint ahogyan Hobó énekli a Vadászat c. albumán). Na ennyit a hülye ömlengésről, vissza a túrához.

Az okvetetlenkedésem után maradt a fenyőfa törzsén elköltött reggeli, ami nagyon kellemes volt, mert a nap az már nagyon jól melegített. Közben a bringás öregúr is elhúzott, mi pedig indultunk utána. Rövid tekerés után balról benyomakodott a képünkbe a Wetterhorn (3.694m) szinte függőleges északi fala, mely kb. 1 400 m.

A látvány után találtunk néhány parkolót, túra kiinduló-pontot és az elmaradhatatlan Postbus végállomást, olyan 1 450 m magasságban, tehát már csak kb. 500 m szint volt hátra a hágóig.. Az épületre a Wetterhorn szó volt írva, gondolom az alá viheti a busz az utasokat. Az út se szó se beszéd hirtelen 16-17% meredek lett, kétoldalt villanypásztorokkal, éppen azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha jön a busz, hisz az út pont olyan széles, mint a sárga közlekedési eszköz, így nekünk csak a buszelütés és áramütés között lehet választani. Mikor idáig eljutottam a gondolatok forgatása közben, jobbra nyílt egy lehajtó, ahol gyorsan meg is álltam és megvártam Cobrancot.

Legelő, alaktalan sziklák, fenyvesek mélyzöldje váltogatta egymást, míg a háttérben a szürke, zord, szinte az égig érő, fenséges sziklák uralták látóhatárt. Többször is megálltam lihegni, fényképezni, csodálkozni, és Cobrancot bevárni.

Azt gondoltam, hogy a nagyon meredeken a filmezés és beszéd miatt marad le, de nem tűnt úgy ekkor még, hogy baj lenne. Olyan 1 550 m-en is bevártam, váltottunk néhány szót, fényképeztünk, de jött egy bringás, kis csomaggal, úgy gondoltam ráállok – ha bírok - és elmegyek vele, legyen egy kis üldözéses csapatverseny, hiszen már csak 400 m szint volt hátra a hágóig. Nagyon szeretem az ilyen verseny helyzeteket, - főleg, ha nem vagyok gyengébb – a tekerés hevében nem is gondoltam arra, mi lehet Cobrancoval, gondoltam, majd a hágón úgyis megvárom, volt már ilyen máskor is, van neki dolga a videóval, lehet, hogy akkut is kellett cserélnie. Az előttem haladó bringás eleinte néha hátranézett, később erre nem volt semmi szüksége, ha meg akart bizonyosodni arról, hogy az őrült vénember megvan-e még, mert kb. 5 m távolságból követtem, a lihegésemet biztosan hallotta. Egy-egy visszafordítós kanyarban, a kormányra akasztott fényképezőgépet elővettem és kattintottam, később már megálltam, nem akartam stresszelni a fickót, de így is mindig visszaértem rá.

Már azon gondolkoztam, hogy meg kellene előzni, de megelőzött, mármint gondolatban, vagy gondolatolvasó volt és megállt, így szépen elgurultam mellette. A hivatkozott visszafordítókban próbáltam Cobranco sziluettjét megkeresni, de nem sikerült, amit betudtam a szétszórt, fenyőfa-csoportok takarásának. Végül a látványtól extázisban tekerve értem fel a hágóra és támasztottam le a kerékpárt a néhány házat számláló kis térség egyik házának sarkánál, 1 963 m magasan a GPS szerint.

Innen még gyalog fel lehetett menni egy 10-15m magas – murvás úton megközelíthető – kilátó-pontra, ahonnan remek kilátás nyílt a későbbi haladási irányukba, nyugat felé.

Szavakkal, szinte kifejezhetetlen, pazar látványban volt részem, forogtam jobbra-balra, agyam nem tudta befogadni azt, amit szemem közvetített felé, nem értettem, hogy lehet a táj annyira lebilincselő, olyan, mint amire mindig is vágytam – tudat alatt -, hogy láthassam.

A környező hegyek mindegyikét már legalább kétszer lefotóztam, közben megérkezett az a srác is, akit követtem, sőt már azóta eltelt 15 perc is, de Cobranconak se híre se hamva. Nem értettem hova lehetett, hiszen előző nap - a Grimselre menet - pariban voltunk, sőt néha nekem esett nehezemre, tartani a tempót, a nehéz biciklivel most meg nem jön.

Itthon a fényképeket és a GPS adatokat összevetettem és az jött ki, hogy 10:55 körül kezdődött számomra a verseny 1 550 m-en és 11:25-re értem fel 1 963 m magasra, ez 30 perc, 413 m szint (fizikához affinitással rendelkezőknek: ez kb. 156 W átlagteljesítményt jelent, hogy legyenek (por)száraz számok is a leírásban [14kg bicikli, +10 kg súly +66 kg önsúly=90kg P=m.g.h/t=90x10x312/(30x60)]).

Cobranco még mindig sehol, mint Palik László – elhíresült - mondásában „hová lett Damon Hill. Végül csak feltűnt a háttérben, de igen lassan vánszorgott felfelé és végül 11:46-ra ért fel. Ahogy lementem hozzá a kakasüllőről, rögtön láttam, hogy valami baj van, annyira elcsigázottnak, fáradtnak tűnt.

Mikor megállt, azt mondta, „Pisti, végem van", de ezt olyan hangszínben, mintha a Rosenlaui gleccsert elszopogatta volna napközben. Ezt a mondatot senki nem szereti hallani a társa szájából, amikor ennyire egymásra utaltak vagyunk 1 200 km-re otthonunktól. Elmondása alapján, már éjszaka sem érezte jól magát, valószínűleg hőemelkedése lehetett, reggel pedig fájt a feje és bevett egy fél Quarelint. Mikor idáig jutott a történések taglalásában, megfogtam a homlokát és éreztem, hogy magasabb a hőmérséklete, mint kellene. Rögtön - Sherlock késői reinkarnációjaként – kiagyaltam, hogy a reggeli Quarelin – ami nem csak fájdalom, de lázcsillapító, és tartalmaz még koffeint is- lehúzta a hőemelkedését, de a hatása csak eddig tartott.

Na most mi lesz, hiszen a leglátványosabb részek még csak most jönnének? Tanakodtunk, közben kiderült, hogy van még 1 szem gyógyszere, így azt döntötte, hogy megyünk tovább, majd meglátjuk mi lesz, úgyis gurulni fogunk, ott nem kell erőlködni. Nekem rengeteg gyógyszerem van, persze a sátorban, a helyszínen semmi, ez jó lecke volt, máskor legalább a legszükségesebb gyógyszereket magunkkal kell vinni. A döntés után megcsináltuk, megcsináltattuk a kötelező képeket, de hágótábla nem lévén, a ragasztás elmaradt, majd elindultunk lefelé. Azért nem tudom ilyen röviden le a látnivalókat, hiszen láttuk a híres Eiger (3 970 m) északi falát, a Jungfrau-t (4 158 m), und so weiter.

Az út, itt is borzasztóan keskeny volt, és a busz lentről feljön, emiatt a kellő óvatosság ajánlott. Amíg fent vártam, addig szemügyre vettem az útra festett 4 részes képregényt, mely a következőket tartalmazta: 1. megy a bringás lefelé és azt gondolja, 2. , hogy ez egy autópálya, 2. jön a busz, 4. kórház. Nagyon szemléletes, biztosan van valóságalapja, előtörténete. Ennek figyelembe vételével kezdtünk ereszkedni lefelé, Grindenwald (1 050 m) irányába. Gurulás közben, néhány kanyar után szembe fordult az út a monumentális hegyekkel, amik látványa nagyszerű volt, közben az ég továbbra is felhőtlen Cobranco-kék színben pompázott, ahogy a király-etaphoz illik.

Nem akartunk a főúton menni, ezért egy jelzett kerékpárúton poroszkáltunk a völgyben felfelé, mert Cobranco egyre rosszabb állapotban volt, amin az sem segített, hogy egy idő után a bringaút vacak murvás ösvénnyé silányodott és még meredekké is vált.

Kis pihenő után meg persze egy hirtelen előkerült híd segítségével visszamentünk a főútra és már csak egy meredekebb emelkedőt kellett leküzdenünk a cél eléréséhez.

Na, de minek mentünk mi Lauterbrunnen-ba, merül fel a kérdés, és itt térek rá a napi leírás elején emlegetett Sonderprogramm terv részleteire. Terveink szerint Lauterbrunnen-ből (800m) seilbahn-nal fel szerettünk volna menni a Mürren-i platóra Grütsalp (1 491 m), majd onnan tovább vonattal Mürren-be (1 633 m), ahonnan a völgy szemben lévő oldalán sorakozó nagy 4.000m körüli csúcsokat szerettük volna megcsodálni, majd egy – talán murvás – úton leereszkedtünk volna a Lauterbrunnental-ba.

Sajnos Cobranco olyan vacakul volt, hogy fel sem merült a lehetősége, egyrészt az időigénye, másrészt a láza miatt. A seilbahn bejáratánál leültünk egy padra, ahol meghánytuk-vetettük a lehetőségeket és végül azt láttuk jónak, hogy egy rövid 1-2 km-es túrát teszünk a völgyön felfelé, majd hazafelé vesszük az irányt. Cobranco itt bevette a reggelről maradt Quarelin felét és elindultunk a városkában (vagy falu?) felfelé.

A leghíresebb látványosság – a borzasztó nagy környező hegyeken kívül – a Staubachfall vízesés, ami a legmagasabb szabadon eső vízesés európában (296m). Amikor ott jártunk, akkor szinte le sem ért a földre, mert elporladt és nagy része elpárolgott a jó meleg időben.

A nézelődés után kezdetét vette a 2015-ös év túlélő-túrája, - legalábbis Cobranco számára -, hisz még 51 km-re voltunk a campingtől. Indulás után (800m) végig gurultunk a Lauterbrunnental-on és egészen Interlaken-ig (550m), ami a Thunsee és a Brinzersee között helyezkedik el. Az előzetes tervek szerint a következő napon újra visszajöttünk volna - a síkon - a tavakhoz és a szokásos fürdős lebzselős napot töltöttünk volna el, de már tudtuk, hogy ebből nem lesz semmi. Ahogy kezdett hatni a lázcsillapító, Cobranco úgy felélénkült és úgy döntött, hogy nem csak végighajtunk a tó mellett, hanem amit lehet megmutat a videóban, kompenzálandó a kieső következő napot. Interlakent elérve, a szép kék égboltra rácsúszott egy kis fátyolfelhő, de a hőmérséklet nem csökkent számottevően. A városban gondban voltunk, melyik oldalán menjünk tónak, de egy helyi bringástól szerzett információk alapján az északi partot választottuk.

A Brinzersee-t északról (2 000 m körüli) és délről (2 500 m körüli) magas hegyek keretezik. A tavak és a kettő között átvezető folyó (gyakorlatilag az Aare) pompás türkiz színben pompázott. A 14km hosszú tó mellett fel-le vezetett az út, ami Cobranconak nem esett túl jól, de állta a sarat. A tó hosszának felét sem tettük meg, amikor Cobranco bevette a maradék fél szem gyógyszert, és nagyon bíztunk benne, hogy hatása hazáig kitart.

Brienzbe érve, talán a leghíresebb dolog, amit említeni érdemes a Rothornbahn, ami 566 m-ről megy fel a 2 244 m magasan lévő Rothorn-ra (magasság különbség : 1 678 m, az út hossza 7,6 km). Az érdekességet az adja, hogy ez a vonal nem villamosított, emiatt többféle mozdony is üzemben van. Van gőzmozdony, ami szénnel megy, van olyan gőzmozdony, ami dieselolajjal, és van dieselmozdony is. A szenes gőzmozdony 300kg szenet és 2.000 liter vizet használ el, ezen a 7,6 km-es hosszon. A dízelolajjal működő gőzös 150 liter olajat és szintén 2.000 liter vizet fogyaszt, a dieselmozdony csak 66 liter olajat használ el, itt is tetten érhető a hatásfok különbség a gőz és a diesel között.

A svájciak kicsit szentimentálisak, vagy csak meg akarnak felelni az igényeknek és üzemben tartják a – szerintem – sokkal látványosabb gőzösöket. A jegy árán is látszik ez, hisz 57 pénzt kell fizetni egy útért, ami közel 18.000Ft.

Brienz egy müemlékfalu,tele több száz éves rönkházakkal,volt egy hangulata. A települést elhagyva már csak a szinte sík Aare völgyét kellett leküzdeni, de még ez is kb 20km tekerést jelentett. Érdekes látványt nyújtott a biliárdasztalszerű üde zöld völgy, amit nyilván a múltban töltött fel az Aare, nem véletlen, hogy ide tervezték a svájci légierő, repterét, ahonnan a felszálló gépek zaját minden nap hallottuk, függetlenül attól, hogy az Engstlensee-hez, vagy a Grimselpass-ra mentünk. Az ad aktualitást ennek taglalására, hogy meguntuk a főút forgalmát és letértünk a jelölt bringaútra, ami – nem kis megrökönyödésünkre – áthaladt a be nem kerített katonai reptér kifutóján. Szinte magunkhoz sem tértünk az ámulatból, amikor kb. 2 km múlva újra átment a bringaút, de már, a teljes reptéren keresztbe.

Nem vacakoltak sokat a biztosító berendezésekkel, egy olyan villogó volt kint, mint nálunk a vasúti átjáróknál, azon kívül, meg sárga vezető vonalak mutatták merre kell menni. Tulajdonképpen igazuk van, mert aki nem vesz észre egy utánégetőt használó, bömbölő turbinákkal felszálló szuperszonikus vadászgépet, annak úgyis mindegy. Az útra fel volt festve néhány piktogram, hogy világos legyen kik mehetnek itt át, a teljesség igénye nélkül: kerékpárosok, általános gyalogosok, gyermekes anyák, gyerekkel, gyerekes apák, gyerekkel, öregek, gyerek nélkül, öregek gyerekkel, vagy unokával, marhapásztor marhával, repülős „G" ruhában, „G" ruha nélkül, UFO-k,...Pataky Attila. A diverzáns és a kém rajzjelét nem fedeztük fel, ebből kikövetkeztettük, hogy őket nem látják szívesen.

Innen majdnem nyílegyenes úton jutottunk el Meiringenbe, miközben azt latolgattuk, vajon mit hoz a jövő, mennyi időt vehet igénybe a gyógyulás, hogyan fogunk eljutni a kocsihoz eljutunk-e egyáltalán a kocsihoz. Felmerült az is, hogy én megpróbálok egy nap alatt, csupasz bringával a kocsihoz elmenni és visszajövök. Ez nem lett volna túl egyszerű, mert az autó 150-200km távolságban van, függően az útvonaltól, így nehezen érhettem volna el egy nap alatt, mert néhány hágó is van út közben, arról nem is beszélve, hogy csak egy sátrunk van. Ebből is látszik, milyen sok dolognak kell rendben lenni egy sikeres túrához (egészség, időjárás, technika, szabadság...), ilyen eset szerencsére eddig nem adódott, szerencsétlenségünkre erre nem is nagyon lehet felkészülni.

Közben átkeltünk az Aareschlucht gerincen és épségben megérkeztünk 97km után a sátorhoz.

Gyorsan elkészítettük a gyógyító porlevest, majd telefonos segítséget kértünk a feleségemtől, aki kikérdezte Cobrancot, majd a magammal vitt gyógyszertárból rendelt egy kis antibiotikumot, amiből összesen 6 szem készlettel rendelkeztünk, ebből kellett napi 2x1-et bevennie.

Abban állapodtunk meg, hogy Cobranco a következő napot pihenéssel tölti és várja a gyógyszer - remélt - jótékony hatását, míg én a felszabadult napon nem a tervezett tavi kört, illetve nyolcast csinálom meg, hanem – a nekem nagyon tetsző - előző napi Grimselt még egyszer.

Este nem túl nyugodtan, a jövőt fürkészve, de Cobranco mihamarabbi gyógyulásában bizakodva feküdtünk le és merültünk álomba.

Itt egy kis adalék a videó 6. részéhez. Miután elhelyezkedtünk a campingben, - rossz idő lévén – próbáltuk az időt múlatni, mondhatni siettetni és egy kis lom bemutatónak ejtettük szerét. A feladatom az volt, hogy mielőtt a sátorba berámolnám a holmimat, jól pakoljam szét, Cobranco pedig megörökíti az utókor számára, hogy mi mindent voltam képes magammal hurcolni. A szándék az időtöltésen kívül az is volt, hogy egy hevenyészett bemutatóval ötletet adjunk a kezdő túrázóknak, igaz a honlapon valahol megtalálható egy lista féleség. Nem feltétlenül kell mindent vinni, mint amit mi vittünk, de ez a videós bemutató valamivel szórakoztatóbb, mint egy tételes lista, legalábbis szerintem.

A szét és összepakolás után jött a vacsora, fürdés és az eső monoton dobolásának hallgatása a sátorban, ami közben csak reménykedni tudtunk, hogy másnapra javul valamit az idő.

Forrás: cobranco.hu