Kicsit hűvös és esős idő van Szentendrén. A Skanzen mögött a szokásos helyemen álltam le a kocsival, és mivel már nem esett serényen pakoltuk ki a bringáinkat, miközben több autó országúti bringával a tetején elhúzott mellettünk. A mai célunk Dobogókő meghódítása lesz terepen. Budapest környékén rengeteg hegyet megmásztam már bringával, de Dobogókőt terepen még nem hódítottam meg. Na jó ez nem teljesen igaz, a Duna Maratonok alatt voltam ott, de az nem ugyan az, hiszen akkor az csak egy villanás volt, útban Visegrád felé. Ez most egész más, hiszen nincs maraton, csak a csúcs, amelyet két bringás meg akar hódítani.

A forráshoz vezető aszfalt út

Az első kilométerek kellően bemelegítettek, hogy a Lajos-forráshoz vezető kaptatót izmaim ruganyosan vegyék, bár éreztem, hogy voltam már jobb formában. Szerencsére már nem esik, de kicsit még hűvös van, ami nem baj, mert felfelé hamar kimelegszik az ember.

Ha itt járok mindig mindig csodálkozom a hatalmas autós forgalmon. Emberek képesek ennyit autózni, hogy egy forrásból több 10 liter vizet haza vigyenek. (Ahol, majd a felét tuti kiöntik.) Ez van. Mindenesetre nagyon várom már, hogy a téli fagyok nehezebben megközelíthetővé tegyék ezt a helyet, eltüntetve a koca turistát, benzingőzével és szemetével. De ez még a távoli jövő, mivel az út -bár szűk- kitűnő egészségnek örvend.

Itt még tisztán és üdén

A Lajosforrás neve egyes hagyományok szerint Nagy Lajos király nevét őrzi, mivel szeretett vadászni ezen a környéken. Nekünk is jól esik itt megpihenni, ha nem foglalja el a helyet a vízgyűjtők népes hada. Most szerencsénk volt kevés a vízgyűjtő, a sok autó valamilyen rendezvény miatt van itt.

A forrástól tovább mászunk a hegyre, immáron ismeretlen terepen. Köves, sziklás emelkedőn haladunk el egy jobb napokat látott turistaszálló mellett, majd végre beérünk az erdőbe. Egy kétnyomos turista úton haladunk, amely sárga jelölést kapott. A Lom-hegyi-nyereg mögé bukva, ahol el kezd lejteni az út, hatalmas mennyiségű sár ragadt fel a bringára. Ráadásul igen csúszós volt, még szerencse, hogy lefelé tartottunk rajta.

Forrás víz

Hamarosan egy csoport turistába botlottunk, akik meghűlve nézték, amint hatalmas önbizalommal haladtunk lefelé. Többük csodálkozása csodálatba ment át és „Gyerünk srácok!" és hasonló szavakkal biztattak minket. A lejtő alján szerencsére változott a talaj, eltűnt ez a mély ragadós sár, és könnyedén tudtuk folytatni az utunkat.

Azaz, hogy előtte megálltunk, kifújtuk magunkat. És megtárgyaltuk a gyalogos turisták esetét. Ugyan mit is kereshettek ezen a saras úton. Szegények fölfelé sokkal jobban megizzadhattak, mint mi lefelé.

Itt már nem olyan tisztán

Utunk további részén már nem ragadt ennyire. Hullámozva haladtunk az őszi erdőben a Fagyos katonáig, ahol is elértük a Pilisszentkereszt és Dömör-kapu között húzódó erdészeti aszfalt utat.

Kicsi pihenő után nekivágtunk az utolsó emelkedőknek. A Hosszú-hegy oldalában a sárga jelzés vitt fel minket Dobogókőre. A csúcson a látvány kicsit borús és párás volt, így sajnos a fényképek nem lettek túl hivalkodóak. Találkoztunk itt két montis túrázóval, akik patyolattiszta géppel pózoltak mellettünk. Kölcsönös csipkelődések közepette jó barátságban váltunk el tőlük, akik bizony még nagy utat tűztek ki maguk elé a mai napra.

Dobogőkő, kilátás a Dunára

Dobogókőre aszfalton is fel lehet jutni

Visszafelé a Fagyos katonáig az ide vezető utat követtük. Onnan viszont az aszfalton száguldottunk le Dömör-kapu irányába. (Nem volt kedvünk azt a csúszós saras utat bevállalni a visszaúton.) Inkább csináltunk néhány fotót a Dömör-kapu vízeséseiről, hogy családtagjaink is képet kapjanak a hely szépségéről.

Dömör-kapu

Innen már csak pár kilométer volt az út az autóig, ahol is befejeztük ezt a szép félnapos kerékpártúrát. Akkor még nem tudtam, hogy szeretett bringám utolsó útja volt ez. Otthon, takarítás közben vettem észre, hogy a himba karja eltörött. Most rokkant nyugdíjasként várja a feltámadást...