6 nap ( 2016. 07.22. péntek, 50 km, 750m szint)

Reggel, mikor felkeltünk – negyed nyolc felé - az ég már helyenként kék volt, szinte semmi nem utalt az éjszakai viharra, csak a környezet nedvessége. A hőmérséklet egészen jó volt, megszűnt az előző napi fojtogató pára.

Az összepakolást megint a vizes sátor akadályozta, várnunk kellett a száradással, emiatt csak 9:30-kor indultunk neki a második tavas napnak. Ahogy a kerékpárokat levarázsoltuk a közútra, már összezáródott a felhőzet és dél felől sötétedni kezdet, persze nekünk pont arra volt dolgunk.

Szinte egybefüggő kis települések láncolatán haladtunk át, helyenként alagutak színesítették a díszletet, amiket, - ha lehetett – megkerültünk, hogy többet láthassunk tájból. Mikor Como már látótávolságba került, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet megúszni a következő esőt, olyan ronda fekete felhők úsztak velünk szemben. Sajnos a sejtés pillanatok alatt valósággá vált és sűrű égi áldás(?) közepette behajtottunk a következő alagútba. Mire eljutottunk a túlsó végére, már ki sem akaródzott menni a hideg széllel kísért zuhanyba. Egy idő után az alagút közepéig visszagurultunk és kb. 2 órát töltöttünk tétlen a hideg nedves lukban.

Valamivel 12:00 után indultunk tovább óvatosan, a csurom vizes aszfalton, élénk forgalomban. A várost negyed óra elteltével értük el és a tóparthoz legközelebb eső úton korzóztunk, miközben az időjárás valamelyest javult, és már nem esett. A kikötő érdekes látványt nyújtott, a háttérben nagy hegyekkel, melyeket derék magasságban pára keretezett, ami nekem a kedvenc látványaim közé tartozik, de itt inkább verőfényes napsütés lett volna optimális. Közben bevásároltunk és 13:00 körül megindítottuk az áttörés hadműveletet, amit 25 perc alatt sikeresen végrehajtva elhagytuk a nagyváros nyüzsgését és végre megint nyugodtan lehetett nézelődni.

Itt az ideje a napi terv ismertetésének, hiszen ennek egy része már tény és nem terv. Tehát Argegno-t (210 m) kell elérnünk, a városnál a Telo völgyén felmenni majdnem a svájci határig és vackolás. E felé a végkifejlet felé haladtunk, de a kedvünket elrontotta a szomorú időjárás, sűrűn fürkésztük az eget, hátha valami pozitív változás kezdetét érzékeljük, de semmi, csak a ronda felhők, a szürke ötven árnyalatában.

Azért, sok szépet láttunk útközben, pompás sikátorokat, haragos tavat, tarajos hullámokkal, hegyeket borító párát. Carate Urio településen találtunk egy 3 csillagos étkezőhelyet, amit azon mód birtokba vettünk, bár a bringát és a kutyát tiltották, de mi szerencsére nem vittünk kutyát magunkkal (levontam a következtetést, jövőre sem viszünk kutyát, ne korlátozzon minket az étkező helyek megválasztásában). Szépen kipakoltunk és a túlpartban gyönyörködve haraptunk az elemózsiából egyet. Sajnos a második harapás már nem sikerült, mert teliszájjal káromkodtunk, és idegbeteg módon kapkodtuk össze a cókmókot, mert az eső megint rákezdett. Ekkor már nem teljesen pozitív kontextusban emlegettem az időjárás felelőst és szegény Ghizit. Bringára pattantunk és a városka fősikátorából nyíló – a tópartra vezető – boltíves része alá vettük be magunkat, ahol kicsit feszülten megettük az eső látta ebédet.

Az ebédszünet kicsit hosszúra nyúlt, mert az esőcsináló sokáig szórakozott, de végül 15:00 körül tovább indultunk és mintegy 1,5 km után elértük a George Clooney villájának otthont adó Laglio (202 m) települést. A világfi nem nagyon akart beengedni minket, mikor eső elől menekültünk, emiatt kénytelenek voltunk meghúzni magunkat egy dupla garázs eresze alatt, miközben záporszerűen ömleni kezdett az eső. Itt már éreztem, hogy nem erre a részre fogok gondolni, mikor valaki érdeklődik majd a legkellemesebb bringás élményeim felől. Ez az esőszünet csak 20 percig tartott és már 15:45-kor tovább is indulhattunk Argegno felé, ami már csak 5 km-re volt. Ahogy Argegno felé közeledtünk egy kissé javulni kezdett az idő, sőt méterről-méterre jobb és jobb lett.

Egy érdekesség a Como-i tóról, a felszíne 200 m tengerszint feletti magasságban van, viszont a legnagyobb mélysége 410 m, tehát a tengerszint alatt 210 m-rel van a legmélyebb pontja és ez a pont, éppen itt, Argegno közelében helyezkedik el.

A városba beérve már a nap is sütött, ami az egész napos szívást tekintve kisebb csodának számított, de az út olyan vizes volt, mintha az Amazonasban „vizibicijkiztünk” volna. A hegyre vezető szerpentin első kanyarja előtt éppen baleseti helyszínelés zajlott, ami kissé hátráltatta a hegymászás megkezdését, de ami késett az nem múlott. Ekkor már úgy tűzött a nap, hogy a guta majdnem megütött leginkább a hő(guta). Néhány kanyar után pazar kilátás nyílott, magára a településre felülről és természetesen a tóra, valamint a háttérben pipáló hegyekre.

Az út az első 3 km-en 7-8 %-os volt, majd 6 %-osra szelídült, miközben a Telo bal oldalán kapaszkodott a hegy oldalában feljebb és feljebb. A tótól szinte végig lakott települések voltak, és mindnek a nevében benne volt az Intelvi szó, sőt a napi hágó a Passo d’Intelvi képében sejlett fel előttünk. A hágót 19:00 körül értük el, innen a svájci határ már csak 3,5 km volt, de a táborhely miatt nem akartunk este átmenni, mert úgy ítéltük meg, hogy az olaszok lazábban veszik ezt, ha felfedeznek. Közben a hőmérséklet is esni kezdett, hiszen közel 900 m magasságban voltunk, és az ég persze teljesen felhőtlenné vált. Mi meg bejártuk a környéket táborhelyet keresve, de csak egy pompás vacsorázó helyet találtunk, igaz olyat, hogy keresve sem találhattunk volna jobbat. A kis fa korlátokkal körbekerített területen a közeli falu [Lanzo D’Intelvi (907 m)] piknikező területe volt, két asztallal, padokkal és egy kis kőből készül hússütővel, amit sajnos nem tudtunk igénybe venni, mert se hús, se fűtőanyag nem volt nálunk, amiből levontam a következtetést, jövőre azokat is hozni kell (valami jó kis őzgerincet, meg száraz fát). Mire az előkészületekkel végeztünk (megterítettünk, a víz már melegedett) az eső ismét rákezdett, pedig pár perccel azelőtt, még felhő sem volt. Én már nagyon fáztam, mindent magamra vettem, még a „gyerekcsináló” sapkámat is és alig vártam, hogy a leves megfőjön, hátha segít valamit.

Ha jövő nyáron is lenne Alpok túra (má’ mé’ ne lenne?) , akkor valószínűleg télikabátot is fogok hozni, meg fűthető kesztyűt és zoknit, akkumulátor van elég, legfeljebb nagyobb napelemes töltő kell, vagy agydinamó. Vacsora után szépen elindultunk visszafelé a jó kis emelkedőn, hogy a csurom vizes erdőben szálláshelyet találjunk. Az emelkedőnek megvolt az, az előnye, hogy termeltünk egy kis hőt és már könnyebb volt elviselni a hideget. Nem egészen 1 km után Cobranco bevette magát az erdőbe, mint Rumcájsz és kis idő múlva már mentünk is az általa kinézett helyre, ahol már erősen sötétben gondosan állítottuk fel a sátrat, számítva újabb éjszakai esőkre. A sátorban mindent bezacskóztunk és már aludtunk is, de még előtte elméláztam újfent a „szenten” aki nem sok vizet zavart, illetve csak azt zavart, mégpedig ránk. Csak remélni tudtam, hogy fennhatósága nem terjed ki Svájcra.