7. nap Táv: 88,4 km
A forró toszkán dombvidék után a túra hetedik napján újra megközelítjük ma az ország vízválasztójaként funkcionáló Appeninek büszke vonulatát. Bár magasabb vidékeit ezen a túrán nem érintettük, így is egy majdnem ezer méteres hágó vár ránk, hogy átkeljünk a túloldalára. Ám előtte még érintettük Arezzo városát. Firenze és Siena mellett nem igazán rúg labdába ez a közepes méretű városka, de nekünk akkor is nagyon tetszett. A srácok bejárták az amfiteátrumát, majd közösen megcsodáltuk a város leghíresebb szülöttjének Arezzoi Guidonak a szobrát. Ő volt az, aki kitalálta a kottázást. Természetesen a sétálóutca és a hangulatos, ám meglehetősen zsúfolt főtér sem maradhatott ki.
Délután már egy néptelen kis falu melletti parkos részen sziesztáztunk. Elromlott az eddig kifogástalan idő, beborult az ég, s megjelentek a viharfelhők. Egy kisebb hágó várt még ránk, mielőtt megérkezhettünk volna Sansrepolcro városába, mely már közvetlenül az Appenninek fővonulata alatti síkságon fekszik. Csapkodtak a villámok körülöttünk, de az égi áldás nagy része csodával határos módon elkerült minket. Bevásárlás után az esti órákra maradt a hágómászás. A vihar után újra csodálatosan tiszta lett az ég, s a hibátlan, forgalmatlan úton vígan kapaszkodtak fel a bringák.
A hágón találtunk egy pici tavat, s – bár kerítéssel körbe volt kerítve – nem zavart minket, jót fürödtünk benne. Innen már csak arra kellett ügyelnünk, hogy ne guruljunk le túlságosan, még valahol a hegyek között találjunk táborhelyet magunknak. Ez szerencsésen sikerült is.
8. nap Táv: 98,9 km
Bár tegnap délután már átkeltünk az Appenninek főgerincén, a hegység a mai nap még nem engedett szabadon minket. Leérkezve alacsonyabb magasságba hullámos lett a táj, falvak is ritkán akadtak utunkba, jó hosszú szakaszt kellett megtennünk, míg végre megreggelizhettünk. Kisvártatva ott emelkedett előttünk San Marino, a hegytetőre épült ország.
Csabi napról napra jobb formában van. Tegnap még biztonságosan, inkább lassabban jött fel a hágóra, ma kilőtt, s Petinek már csak közvetlenül a vár alatt sikerült megállítania. Kellemesen meleg, szeles idő fogadott minket hatszáz-hétszáz méter között fent, San Marinoban. Megcsodáltuk kis ország nevezetességeit. Amíg az autósok a lenti nagyobb parkolóban tudtak megállni, s felvonóval jöhettek fel, mi egészen a középkori hangulatú városfalak közé tekerhettünk a bringákkal. Hamar megtaláltuk a kormányzati palotát (Palazzo Publico). Itt ülésezik a világ legkisebb köztársaságának parlamentje. Ezután a Titano-hegy három jellegzetes tornyát vettük célba, melyek közvetlenül a fővárost északkeleti irányból határoló sziklafal ormaira épültek. A legmagasabb és talán legszebb a 16. századi Cesta erőd tornya a második védőfal mellé épült egy egykori római erőd romjaira. A Titano-hegy legmagasabb pontján található (750 m), ahonnan igen látványos panoráma nyílik. Egykor az erődőrség székhelye volt és pár börtöncellával rendelkezett, ma az Ókori Fegyverek Múzeumának ad otthont.
Miután kigyönyörködtük magunkat a kilátásban megkezdtük a gurulást az Adriai-tenger partján található Rimini üdülőváros irányába. Nem maradhatott ki a strandolás sem a végtelenségig elnyúló napernyős strandok egyikében, bár a vízminőség cseppet sem volt ínyünkre. Valami tengeri moszat elszaporodott, s furcsa, ragadós réteget képzett bőrünkön, melyet a parti tusolók segítségével is csak hosszú vakarás után sikerült eltávolítani.
Este rendhagyó vacsora volt, a fiúk kérésére gyorsétterembe mentünk, majd a Marecchia-folyó kavicsos medrében találtunk éjszakai táborhelyet.
9. nap Táv: 35,9 km
Tegnap véget ért túránk első szakasza, elhagytuk az Appenninek vonulatait, előttünk a Pó-síkság végtelen alföldje. A következő 260 kilométeres szakaszt ezért úgy terveztük, hogy "átugorjuk", magyarul átvonatozunk rajta egészen Ravennáig.
Reggel rögtön az állomásra hajtottunk, s megvettük vonatjegyünket. Regionale járművekkel terveztük az utazást, mely némiképp olcsóbb, több helyen megáll, ugyanakkor stabilan 140-160 km/h sebességgel halad. Az első vonat bő egy óra alatt elröppentett minket Bolognába. Megcsodáltuk a város hatalmas bazilikáját, macskaköves, hangulatos utcácskáit, tereit és ferde tornyait.
Dél körül újra vonaton voltunk, irány Verona. A Pó-síkság északi részén, az Adige-folyó egyik éles kanyarulata mentén elterülő város már igazi észak-olasz hangulatot áraszt, melyben keveredik az igényesség és a tradíció. Már többször elautóztam a város mellett, de még soha nem jártam a belvárosában előtte. Nagyon tetszettek a városkapuk, az óváros nyüzsgése és szűk sikátorai, az impozáns főtér, s természetesen a város legfelkapottabb látványossága, Júlia erkélye is.
Délután még átkeltünk a Pietra-hídon a mentol színű folyó túlpartjára, hogy a San Pietro kastély dombjáról felülről is megcsodáljuk Verona tornyait és piros háztetőit.
A késő délutáni órákban várt ránk egy harmadik rövid vonatozás, de csak azért, hogy ne kelljen kitekerni a városból. Domegliara után már újból visszatértünk a hagyományos kerékpártúrázó szerepkörbe. Rögtön szembesültünk az észak-olasz úthálózat sűrű forgalmával és zsúfoltságával, mely szöges ellentétben áll az ország belsejének nyugalmával. De nem volt mit tenni, várt ránk a Garda-tó, s egy rövid hágó megmászása után gyorsan le is gurultunk a partjára. Amennyire nem sikerült jól a tegnapi adriai fürdés, éppoly kellemes volt megmártózni Olaszország legnagyobb tavának kristálytiszta, kellemes hőmérsékletű vizében. Én egy rövid futással nyugtáztam a napot, felszaladtam a Garda fölé magasodó sziklára, s találtam is egy jó táborhelyet, így már erre sem volt gondunk, elég volt naplemente után elindulni a partról.
10. nap Táv: 99,1 km
Szokatlanul felhős reggelre ébredtünk, mely az elmúlt hetek szikrázó napsütése, és kánikulai hőmérséklete után meglepően hatott. De ne felejtsük el, most már az Alpokban vagyunk, itt ritkán szokott egy hétnél tovább esőmentes jó idő lenni. Az egyre jobban elvékonyodó tó zsúfolt partvidékén haladtunk északi irányba. Malcesine után találtunk egy szimpatikus úszódokkot, így folytatódhatott a tegnap délutáni strandolás. Közben egyre melegebb lett és a Nap is újra kisütött. Riva del Gardában ebédeltünk, majd gyorsan magunk mögött hagytuk a zsúfolt üdülővárost, s kerékpárúton tértünk vissza az Adige-folyó völgyébe. Már-már osztrák színvonalú volt a kerékpáros úthálózat, így végig mellőztük a forgalmat egészen Trentó városáig. Itt sem jártunk még korábban, így megcsodáltunk Olaszország egyik legélhetőbb városának rendezett óvárosát, majd északra kitekerve egy mellékfolyó mentén találtunk viszonylag nyugodt táborhelyet. Este még egy kisebb vihar is megkínált minket, de az egész napos kánikula után határozottan jól esett egy kis csapadék.
11. nap Táv: 100,44 km
Trentó után megkezdődött két napos alpesi átkelésünk Peti és Csabi első kétezres hágóival. Az Adige itt még kellemes, alig kétszáz méteres magasságon csordogál, s tudtuk, nem lesz könnyű feljutni a Passo Valles hágóig, mely innen még 82 kilométerre emelkedik felettünk. Két út határolta a nyugati mellékfolyót, mi a kevésbé forgalmasat választottuk (SP76). Albianoban reggeliztünk, majd folyamatosan haladva a déli órákra értük el Predazzot, s egyben az ezer méteres magasságot. Egy rövid sziesztát be tudtuk iktatni, ám délutánra viharfelhők gyülekeztek és lecsapott ránk a zivatar. Próbáltunk egy kicsit kivárni fedezékben, de komoly eső helyett inkább csak a szél tombolt, s időnk is vészesen fogyott. Tudtuk, hogy nyári hálózsákjainkkal nem szeretnénk nagy magasságban éjszakázni, még sötétedés előtt jó lenne visszagurulni nagyjából erre a magasságra.
Predazzo után sem csitult a vihar, ráadásul Dia váltó bowdene is elszakadt, nem volt könnyű ilyen körülmények között kicserélni. De már nem volt visszaút, kapaszkodtunk fel a hágóba. Megszűnt a forgalom körülöttünk, csak mi négyen tapostuk a pedálokat a szitáló, hideg esőben és nagyon vártuk már, hogy végre újra ereszkedhessünk. A Valles-hágó nem adta magát könnyen, de este 6 óra körül végre elértük a tetejét.
Iszonyat meredeken lejtett az út, s vizes volt az aszfalt, így csak óvatosan engedtük a gépeket, s teljesen átfagytunk, mire újból lakott településre értünk. Az eső végre elállt, így táborhely keresés helyett a gyors átöltözés mellett döntöttünk, majd száraz ruhában az erdőben futó kavicsos kerékpárút mentén próbálkoztunk sikerrel.
12. nap Táv: 74,82 km
A Dolomitok-átkelés második napján szép napos, ám meglehetősen hűvös reggel köszöntött ránk. Egy rövidke gurulással kezdtünk, ezer méterről nyolcszázra, majd ismét a hegyek felé fordítottuk a gépeket. Alleghe csodálatos, ám meglehetősen forgalmas hegyi üdülőfaluban reggeliztünk, majd Caprile után kiléptünk a völgyből nekivágtunk a Falzarego-hágóhoz vezető 21 kilométeres és 1100 méter szintet tartalmazó, csodálatos útvonalnak. Errefelé már többször megfordultam autóval, mikor a Dolomitok sziklatornyait ostromoltuk, de ma végre eljött az idő, hogy a bringám nyergében is feljussak rá. A fiúk igencsak megtáltosodtak az elmúlt hetek sok-sok szintet tartalmazó útvonalán, így a forró Appenninek után az Alpok hűvösében meglehetősen nagy lendülettel ugrottak neki a túra legmagasabb hágójának. Én az elején a botlolás miatt eleve lemaradtam, majd könnyed tempóban meg-megállva haladtam, de az utolsó szakaszra összekaptam magam, s utánuk iramodtam. Nem sokkal Plan de Falzarego falucska előtt értem be őket 1900 méteren, innen már együtt haladtunk tovább. Tekintettel a jó időre javasoltam, hogy menjünk fel a hágó felett található első világháborús alagútrendszerbe. A fiúk kis unszolás után igent mondtak. Felkaptattunk a sziklába vájt sok-sok lépcsőn egészen a 2835 méteres Kis-Lagazuoi-csúcsig, közben megcsodáltuk a Toffana és a Marmolada óriásait.
A kellemesen rövid, de velős gyalogtúra után a hágótól ismét bringáink nyergében folytattuk az utat immár lefelé. Ahogy várható volt Cortina városában most is hatalmas forgalmi dugó alakult ki. Csodás hegyvidéki város ez, ám szörnyű lehet itt élni a télen-nyáron ostromló turistaáradat közepette. Bevásároltunk, majd végigsétáltunk a kisváros főutcáján (nekem eddig autós turistaként nem nagyon adatott meg, hogy leparkoljak és körbenézzek a városban, a boltba is úgy szoktunk menni, hogy kiraktam az utasokat, s amíg bevásároltak, addig mentem egy kört.
Cortinából kiérve egy elhagyott vasútvonal nyomvonalára épült kavicsos kerékpárúton indultunk tovább. Még egy kis hágó várt ránk (Passo Cimabanche, 1529 m), de a vasútvonal 2-3%-os emelkedésénél ezt alig vettük észre. A szokásos Dolomitok „alaptáborunk” környékén táboroztunk le a folyóparton 1400 méteres magasságban. Ez volt a túránk legmagasabban fekvő táborhelye. Hűvös, tiszta éjszaka várt ránk.
13. nap Táv: 131,15 km
Túránk utolsó napján már nem vártak ránk nagy hegyek. Beereszkedtünk a Dráva-folyó forgalmas völgyébe, majd a Dolomitok impozáns csúcsait elhagyva szelídebb magaslatok között folytattunk utunkat keleti irányba a folyóvölgyben.
A bringaút végig jól kiépített és jól követhető volt. Lienz városában ebédeltünk. Délután kaptunk egy-két dimbes-dombos szakaszt, s néhol földútra váltott a bringaút, ám ez minket nem különösebben zavart. Délután ötre sikerült abszolválnunk a mai leghosszabb, 131 kilométeres szakaszt. Möllbrückében, a vasútállomás bringatárolójába zártuk le a gépeket, ugyanis még nem tértünk haza, innen egy új kaland vette kezdetét a Magas-Tauern csúcsai közt. De ez már egy másik történet.