Kelet-Anatólia

Por, mocsok, kipufogógáz, bitumenszag, újra a török főúton

Tunceliből Tatvanig tartó 320 km-es szakaszt a gyors haladás érdekében főúton terveztük. Ankara után már elég tapasztalatot gyűjtöttünk a kerékpáros közlekedés ezen – otthonról nézve talán kicsit szokatlan – formájáról. Törökországban ugyanis a főút fogalma nem éppen egyezik a magyarországival. Itt ugyanis ezek az utak szélesebbek, mint nálunk az autópályák. Rendkívül sokhelyütt dolgoznak rajtuk, javítgatják, szélesítgetik őket, vagy éppen kavicsszórással teszik számunkra alig járhatóvá. Érdekes, hogy a forgalom szinte sehol sem indokolja az útszélességet, mégis mindenütt hatalmas energiákat, pénzeket fektetnek bele, hogy meglegyen a legalább 12-15 méteres szélesség 2*2 sávon, széles leállósávval. A terelővonalak persze sokhelyütt nincsenek felfestve, így inkább egy hatalmas kifutópályára hasonlít az egész. Elég kevés a város, a falvak pedig kicsik és meglehetősen szegényesek. Sokan útmenti sátrakban tengetik az életüket. A táj a hegyekből leérve egyhangú, kopott, sárgás. A fák, zöldellő rétek csak a falvak közelében jellemzők. Egy kicsit rövidítünk egy földutas szakasszal, majd ráállunk a 300-as számú főútra, mely a Földközi-tengernél fekvő Izmir nagyvárosától egészen az iráni határig vezet.

S – bár Tuncelit elhagytuk – még nem lélegezhetünk fel, hiszen a soron következő Bingöl még mindig felmerült a veszélyes helyek listáján. Ráadásul a főút mentén a táborozási lehetőségek is szerényebbek, mint egy nevenincs mellékúton.

A Munzur Vadisi változatos sziklavilága, folyóvölgyei után ismét unalmasabb, jellegtelen szakasz köszönt ránk. Feri, aki még Ankarában – félve a nehézségektől –az otthon még általa javasolt hegyi szakaszt szerette volna törölni, most újra bepróbálkozik.

- Mi lenne, ha megint vonatoznánk egyet?

Csakúgy, mint korábbi rövidítési javaslatait, ezt sem tartom jó ötletnek. Egyrészt, mert nincs betervezve. Semmit sem tudunk az errefelé közlekedő vonatokról. Hiába teszünk több tíz kilométert egy állomás felé, ha onnan a következő másfél napban semmilyen vonat nem indul. Ráadásul itt, a törököknél a vasútvonalakat a szűk folyóvölgyekben húzzák el, míg a közút felkaptat a hegyek hátára. Másrészt – s talán ez az erősebb érv – semmi sem indokolja a rövidítést. Jól vagyunk, egészségesek vagyunk, szépen, együtt haladunk! Ezt mondtam neki a túra elején is, még Isztambul előtt, amikor túrája folytatását ily módon tette alku tárgyává. Ok nélkül sohasem szabad a könnyebb utat választani!

Manapság azt tapasztalni, hogy – a lehetőségek kibővülésével – egyre több bringás él a túrázás ilyen formájával. Csak ott ül járgányára, ahol szinte tökéletesek a körülmények a tekeréshez. Csodaszép táj, hibátlan utak, rengeteg látnivaló. Munzur Vadisi minket is elkényeztetett ezen a téren, de mindannyian tudjuk, hogy a következő szakasz nem erről szól. Sokkal inkább forróságról, kopár pusztaságokról, monoton hegymenetekről, nagy forgalomról. De mégis azt mondom, hogy ezt is végig kell tekerni, mert ez is a túra része. S igenis kellenek az egyhangúbb szakaszok is a túrába, mert így tanuljuk meg értékelni az igazán szépet. Emellett a csapat ilyenkor kicsit „magába fordul”, sokkal többet vagyunk egymással elfoglalva, többet beszélgetünk, viccelődünk. Tomival például még a túra elején egy ilyen szakaszon találtuk ki, hogy az út során nem használjuk a „van” szócskát egészen addig, amíg meg nem pillantjuk a Van tó víztükrét. Persze minden nap rengetegszer hibázunk, de nem a tóval kapcsolatban, hanem a sima hétköznapi szóbeszédben. Itt jöttünk rá arra, hogy mennyire „el van germánosodva” nyelvünk, hiszen rengetegszer használjuk a passzív szerkezetet ahelyett, hogy az ige megfelelő alakjával kikerülnénk ezt a három betűs kis szócskát. S ezzel is rengeteget ugratjuk egymást!

– Nincs véletlenül még egy kis kenyered?

A választ gondolom mindenki sejti.

Így hát vidáman teltek ezek a kilométerek is. Egy kis faluban reggeliztünk, természetesen baráti vendégszeretet mellé ingyen tea is járt, mégha a többiről nekünk is kellett gondoskodnunk. Délelőtt 55 km-t sikerült megtenni a dombos, kellemetlen terepen. Sziesztázni is csak egy falu árnyékos helye jöhetett szóba, az országúton egyáltalán nincs árnyék. 30-32 fok, olvadó bitumen fröcsög a kerekek alatt. A faluban persze az árnyékkal együtt más kellemetlenség is jár. A kurdok. Ők a törököknél egy fokkal közvetlenebb, barátkozó emberek, akik szintén rendkívül kedvesek és érdeklődőek, csak éppen azt nem veszik észre, hogy pihenni nem hagynak minket. Egy lepusztult pékség és kicsiny útszéli bolt árnyékában próbálnánk pihenni, de nincs sok esélyünk rá. A helyiek mellett a szintén itt sziesztázó távolsági buszon utazók is a csodánkra járnak. S egy idő után nagyon unalmassá válik azt ismételgetni, hogy kik vagyunk, honnét jöttünk, hová megyünk és mi a fészkes fenét keresünk itt ebben a porfészekben. Közben egy páncélozott jármű is érkezik katonákkal. Az egyikükkel éppen sikerült együtt bemennem a boltba. Érdekes látvány volt: jobb kezében gépfegyvert tart maga elé, ballal közben kiveszi a kólát a hűtőből és fizet. Ők aztán nem bíznak semmit a véletlenre! A helyiek itt is javasolják, még véletlenül se aludjuk a főút mellett, nagyon veszélyes hely éjszaka. Tomi rutinos kitérő választ ad:

– Nincs miért aggódni, minden éjszaka motelben alszunk.

Délután a legnagyobb hőségben indultunk neki az 1780 m magas Kucuru-hágónak. Nagyon lélekölő volt a brutális melegben munkagépek, kamionok között felszenvedni magunkat a hosszú, egyenes, húzós emelkedőre az autópályának is beillő szélességű, de sokkal rosszabb minőségű úton. Ugyanakkor túránk sokadik hegymenete nem kis meglepetéssel is szolgált. Az eddig szinte minden emelkedőn jócskán lemaradó Feri egyik váratlan pillanatban ritmust váltott és szinte állva hagyott minket. Először nem tudtuk Tomival mire vélni a dolgot, tudván, hogy övé a legnehezebb vázú bringa, s kerekei is 2 számmal kisebbek a miénknél. Amikor az Erciyes oldalában tekertem vele, még én is kevésnek éreztem a nyereg-kormány távolságot, pedig én jóval alacsonyabb vagyok nála. Így hát már régóta tudtuk és elfogadtuk, hogy ő emiatt nehezebben fogja bírni a hosszabb hegymeneteket. Erre most mit csinál? Piszkosul beletapos a pedálba. Pedig a domb teteje még jóval odébb van. Mi viszont nem szeretnénk versenyezni, maradunk az eddigi kényelmes ritmusnál. Nem mintha nem férne bele még 3-4 km/h pluszban, de egy kerekesnek ilyenkor nemcsak az adott hegyre, az adott pillanatra kell gondolnia, hanem arra, hogy holnap is fel kell ülni a bringára, s holnap is fel kell mennie majd egy másik hágóra. Bár szervezetünk az éjszaka folyamán a napi fáradtság jó részét kipiheni, azért nem felejt. A másik ok, amiért nem éri meg gyorsítani, az energiafogyasztás problémája. Ilyen szempontból hasonlóan működik, mint egy autó. Mert mindenki, aki nemcsak hajtani, hanem tankolni is szokta kocsiját, az pontosan tudja, hogy kényelmes 90 km/h tempónál átlagosan 6-7 litert fogyaszt egy személygépkocsi. Aki viszont 120-130-cal szeretne száguldozni, az aránytalanul nagyobb, akár 10 liter feletti fogyasztási értéket fog kapni. Szervezetünknek is van egy optimális tempója, amikor a leghatékonyabban tud működni, ha ebből kilépünk, onnantól nagyon felgyorsul az anyagcserénk, magyarul gyorsabban elfáradunk, kiégünk. Ezt pár évnyi túrarutin után pontosan érezni fogjuk.

Igazából nem értettem és ma sem értem, hogy erre a szökésre miért volt szüksége Ferinek? Bizonyítani akart? Nekünk, vagy magának? Magának lehet, hogy tudott ezzel bizonyítani, számomra viszont nagyobb érdem lett volna, ha inkább arra fordította volna energiáját, hogy megtalálja azt az optimális tempót, amiről fentebb írtam. A történet végéhez ugyanis hozzátartozik, hogy a mai tízperces előnyét másnap délelőtt a következő hágón egy 30 perces várakozással feledtette. Persze ez nem verseny, de én személy szerint szívesebben vártam volna rá 10-10 percet a két hágó tetején, mint egyben fél órát.

Fent a hegy tetején este hatkor már nem volt olyan kánikula. Egy kis faluban vásároltunk, majd jött a szokásos katonai ellenőrzőpont. Időnk még lett volna haladni, de túl közel volt Bingöl, mely ismét „veszélyes város”, ráadásul a hegyekből leérvén a táborhelykeresés is komolyabb feladat. Tehát úgy döntöttünk, hogy itt töltjük fenn az éjszakát. Egy kicsiny ösvényen hagytuk el a főutat és egy patak partján állítottuk fel sátrainkat. Ma végre senki és semmi nem zavart minket az esti órákban, s az éjszakánk is nyugodt volt.

Június 13-án így jókora, 20 km-es gurulással indult a nap, majd Bingöl városa után elfogyasztott reggeli és újabb izmos dombok következtek. Eseménytelenül teltek a kilométerek a lassan, de folyamatosan emelkedő úton. Egy jó darabon sem falu, sem pedig város nem akadt az utunkba. Átverekedtük magunkat egy újabb 1500-as hágón, majd egy rövid gurulás után kapaszkodhattunk tovább. Lelkileg elég nehéz szakasz volt ez. Nagy meleg, nagy forgalom, kopár táj, s az autópálya szélességű úton felfelé haladva néha olyan érzésünk volt, mintha szobabiciklit tekernénk. Kellett ide a lelkierő bőven, máskülönben tényleg nem bírtuk volna cérnával. Dél körül végre feltűntek az 1380 méteren fekvő hegyi városkának, Solhannak a házai. Jó volt újra civilizációban lenni, de – ahogy ilyenkor lenni szokott – azonnal ott robogott mellettünk egy halom kissrác rozzant, de csicsás terepbringájával. A díszkíséret itt sem maradt el. Megálltunk egy boltnál, majd úgy döntöttük, hogy ennyi elég volt a népszerűségből, inkább kockáztatunk, s elhagyjuk a várost. Pár kilométerrel odébb, szinte rendhagyó módon, az út szélén fák magasodtak. Persze nem véletlenül nőttek ide, egy kert és egy takaros ház is tartozott hozzájuk.

– De itt most mi megállunk, ha fene fenét eszik, akkor is!– határoztuk el egyöntetűen. Az út szélére letoltuk a járgányokat, s – ahogy ilyenkor lenni szokott – gyorsan át is rendezkedtünk „sziesztás” üzemmódra. Polifoamok a földre, tekerős, szűk ruhák helyett kényelmes alsónadrág. Én még a kertbe is bepofátlankodtam, s egy bővizű kútnál kimostam a ruháimat. Tomi pedig ma kifejezetten rockos zenét nyomatott telefonjáról. Így persze a ház asszonynépe gyorsan tudomást szerzett jelenlétünkről. A fiatalabb lányok óvatos pillantásokat küldtek felénk, ahogy áthaladtak az udvaron, az idősebb asszonyságnak viszont egyre jobban nem tetszett jelenlétünk, s hogy ennek jelét adja, kijött a ház elé és hevesen mutogatott. Nem volt nehéz megfejteni jelbeszédét: egyértelműen azt szerette volna, hogy tűnjünk el innen. Mi viszont pontosan tudtuk, hogy még egy ekkora fát közel s távol nem találunk, ezért nem mozdultunk innen sehová.

Közben izgalmasabbá vált a helyzet, ugyanis a ház ura is megérkezett! Vetett ránk néhány kósza pillantást, aztán besietett a házba. Az asszonyság – gondolom – jól teletömhette a fejét, ugyanis pár perc múlva kijött hozzánk, s megkért minket, hogy öltözzünk fel rendesen. Ujjas pólót vettünk fel, s rövidnadrágot az alsóra, bízva abban, hogy – ha az itteni normákat még így is jócskán alulmúljuk – azért megtűrnek minket még egy óra erejéig. Nem akartuk elmérgesíteni a helyzetet, így a szokottnál egy kicsit korábban kezdtünk szedelőzködni. Ekkor újra megjelent a ház ura, kezében egy tálcával. Friss, hűtött kecsketejet kínált nekünk. Bár – Ferin kívül – senki nem bírta meginni, azért megköszöntük a szíves vendéglátást mielőtt útnak indultunk.

Délután megmásztuk az 1700 méteres Bulgan-hágót, s legurulva egy hatalmas, hegyekkel körülzárt sík medencében találtuk magunkat. Jókora látótávolság,a kopott, sárgás hegyek helyett zöld fű, mintha egy alföldön tekernénk, csak éppen 1300 méterrel a tenger szintje felett. Feri ismét villámrajtot vesz, s előre kerülve olyan tempót diktál, ami megint meghaladja komfortzónánkat, pedig a hátszeles síkságon azért mi is repesztünk rendesen. A pusztán újból hatalmas távolságok tűntek fel előttünk. Több mint húsz kilométer távolságból látszanak a kopár hegy lábához épült Mus város házai. 135 dombos kilométer után a 30 fok feletti hőségtől kissé elpilledve érkezünk ide, így úgy döntünk, hogy ma nem lesz főzőcske, inkább beülünk egy étterembe. Betekerünk a forgalmas főutcán a mozgalmas esti életét élő kisvárosba. Itt sem hemzsegtek a turisták, rajtam kívül csak két őrült bicajost láttam, de ők is velem érkeztek. A sok-sok étterem közül kiválasztunk egyet, mely rendelkezik utcára nyíló kerthelyiséggel, így a bringák is felügyelet alatt maradhatnak. Ám van egy kis bibi. Az összes asztal foglalt. Talán egy fél percig állunk ott tétlenkedve, mire odalép a pincér, s törökül kérdez. Mi pedig bólogatunk. Erre odamegy az egyik vendéghez, s határozattan, de udvariasan megkéri, hogy válasszon másik asztalt.

– Na tessék, a Marsról jött embereket megint külön kasztként kezelik – mosolygunk össze, miközben helyet foglalunk az imént „felszabadult” asztalnál. Javaslatomra kebapot rendelünk, melyet egy jó adag Ayrannal öblítünk le. Isteni csemege, bár köszönőviszonyban sincs azzal az étellel, amit mi otthon így hívunk. A törökök sem a dönerbe, sem pedig a kebapba nem raknak szószt. Pitájuk viszont utánozhatatlan. A hús elég csípős, de a nagy tál zöldségköret azért elviselhetővé teszi. Bár szeretem és itthon is előszeretettel fogyasztom a török ételeket, ma este olyan ízek találkoztak a számban, melyek korábban még soha!

A Nap viszont vészesen közelít a horizonthoz, ideje elhagynunk a civilizációt. Továbbra is hatalmas, füves, vizenyős pusztán haladunk, nem igazán követik egymást a jó táborhelyek. Szerencsénkre elég magas töltést építettek a vasútvonalnak, melynek oldalában végre találunk ideális táborhelyet. Fürödni a nyálkás, iszapos mocsárban nem tudunk, s 146 km után fáradtan tértünk nyugovóra, miután az esti vonat hangos füttyel üdvözöl minket.