Csakúgy, mint túránk legtöbb napján, így az utolsó reggelen is 7 óra után pár perccel bújtunk elő sátrunkból. A Nap már szépen ragyogott az égen, hegyeink felvették halványsárga színűket, s – hála a tegnapi 141 megtett kilométernek – mindössze egy 70 km-es szakasz maradt végcélunkig. De én sajnos ezek egyikének sem tudtam örülni, ugyanis nagyon rosszul ébredtem. Zúgott a fejem, hasam kegyetlenül fájt, étvágyam egyenlő volt a nullával. Nem tudom, mi árthatott meg nekem, hiszen ugyanazt a babkonzervet fogyasztottam vacsorára, mint társaim. Persze, ha tudtam volna, hogy mi okozza rosszullétemet, az sem jelentett volna mást: fel kellett ülni a bicajra és menni kellett tovább. 23 kilométernyi ereszkedés után a Van tó délkeleti régiójában, partvidékének talán legszebb részén találtuk magunkat. Itt két kicsiny sziklasziget található a hatalmas tavon, egyik közülük a híres Akdamar. A 600x500 méter széles kis sziklaszirten egy X. századi örmény katolikus templom található. A jellegzetes középkori építmény jól látszik a partról is, mégis minden bizonnyal annak a 3,2 kilométernyi víznek köszönheti jó állapotú fennmaradását, mely elválasztja a szárazföldtől.

Szemügyre vettük a kicsiny és meglehetősen kihalt kikötőt. A tengerészek vígan reggeliztek és mosolyogva közölték velünk, hogy ők addig nem szállnak vízre, amíg legalább 18 utas nem szándékozik áthajózni.

Tomi és Feri megreggeliztek én pedig próbáltam magam takarék-üzemmódba helyezni, hogy minél kevesebb energiát fogyasszak. Hisz pontosan tudtam, a rosszullét elviselhető, de „üzemanyag” nélkül a jó kondícióban lévő testem sem bírja az iramot. Ráadásul ezen a napon ért utol minket Tomival a hegymászás okozta izomláz tetőpontja is, mely – bár tekerésünkön nem látszik – járásunkon annál inkább. Még nézni is fáj, ahogy vonszoljuk magunkat egyik helyről a másikra. Leülni, lefeküdni, guggolni … kész kínszenvedés! Mikor már végképp kezdtünk lemondani annak lehetőségéről, hogy bejutunk Akdamarra, megjött a felmentősereg. Beszálltunk az egyik kicsiny hajóba és török muzsika kíséretében kihajóztunk a Van-tó mélykék vizére.

Az alig fél négyzetkilométeres kicsiny sziget maga a paradicsom. A Szent Kereszt templom mellett jókora domb magasodik, melynek másik fele már függőlegesen szakad bele a tóba. Északon a Süphan, délen pedig a part menti háromezres vonulat magasodik hófoltjaival. Csoda a Világ, bármerre néztünk. Éppen a sziget legmagasabb pontjáról néztük a panorámát, mikor kis hajónk visszaindult a part irányába.

– A fenébe, ezek itt hagytak minket! – morfondírozunk magunkban. De persze csak viccesen. Hiszen nem sietünk mi már sehová.

Úgy másfél órát töltünk el a szigeten, mire jött egy másik hajó és „megmentett” minket. S – bár kívülről próbáltam nem láttatni – óráról órára egyre rosszabbul voltam és egyre gyengébbnek éreztem magam. A hajón vízszintesbe helyeztem magam és élvezem a hullámok ringatását, míg elértük a partot. Itt viszont nem volt mese, újra bringára kell ülni. Tomi – látván, hogy nem vagyok valami jó bőrben – rögvest átvette a vezető szerepet. Mindeddig a túrán meghagyta nekem az elsőséget minden tekintetben: én „húztam” a csapatot a sor elején, én hoztam a legtöbb döntést, nekem volt a legtöbb javaslatom. Most viszont érzi, tudja, hogy ezt nem tudom egyedül vállalni. Lassan, de biztosan haladtunk a dimbes-dombos terepen, közvetlenül a tó partján.

– Addig kell menni, amíg még van erőd – hajtogatta Tomi, s – bár így is kínosan rosszul ment a tekerés – be kellett látnom, hogy igaza van. Lehetne ennél sokkal rosszabb is. Csak a gyümölcsárusoknál álltunk meg. Ugyanis a banán volt az egyetlen olyan étel, amiről el tudtam képzelni, hogy lecsúszik a torkomon. Végtére is sikerült beszerezni egy kilót ebből a tápláló eledelből, így – ha jóllakni nem is tudok belőle – legalább nem fogok végleg eléhezni.

Vanhoz közeledve egyre nagyobb lett a népsűrűség és a forgalom is. Bár strandolókat nem sokat láttunk a tó hosszú, kavicsos partján, de egyre több az üdülőház, szálloda a környéken. Kétséget kizáróan ez a tó legfelkapottabb vidéke.

Délután 4 óra tájékán sikerült elérnünk Van városát. Innen már csak Irán felé lehet tovább menni, legalábbis ezt jelzik a nagy kék útjelző táblák. Elsőként a reptéren egyeztettünk a kerékpárok szállításáról, majd betekertünk a belvárosba.

A várost tavaly ősszel brutális erősségű földrengés rázta meg. Az épületek többsége megrongálódott, s a természeti katasztrófa ezernél is több áldozatot követelt. Az emberek a város különböző részein elhelyezett konténervárosokban, valamint a szerencsésebbek a környező hegyek oldalán felépült új lakónegyedekben élik mindennapjaikat. A belvárosban hatalmas forgalom, por, kosz, romos és összedőlt házak, dübörgő munkagépek fogadnak minket. Estére utolért a láz, s legyengült szervezetem már kegyetlenül tiltakozott a bringázás mindenfajta formája ellen, így a városi szmogos tekerés már-már kegyelemdöfés volt számomra. Bevásároltunk a holnapi hazaútra, majd közöltem a többiekkel, hogy már nem bírok tovább talpon maradni.

– Keresek egy nyugodtabb parkot és ledőlök egy kicsit.

A fiúk megértőek. Lerakjuk a bringákat, ők pedig elmennek még egyet dönerezni. Ahogy erőtlenül fekszem a parkban, azon tűnődöm, hogy meglepően nagy a nyugalom. Még senki sem jött oda hozzám. Talán az emberek is látják rajtam, hogy nem vagyok valami jó formában és nincsen beszélgetős hangulatom. Pedig a park tele van emberekkel. Megbámulnak, de így inkább elkerülnek.

Már fél hetet üt az óra, mire visszatérnek Feriék a vacsorából. Erre sikerült valamelyest összekapnom magam, hisz mindenki tudta:

– Itt nem maradhatunk. Ki kell tekerni ebből a tébolyult városból!

– De hová? – merül fel bennünk a kérdés. Hegyet mászni semmiképp sem szeretnénk, a tóparton pedig házak, ameddig szem ellát.

– Menjünk vissza a reptérre – javasolta Tomi.

A reptér – európai viszonyok között – valóban alkalmas hely az éjszakázásra, bár túl sok nyugalomra azért nem lehet számítani. Itt viszont gépfegyveres katonák őrzik a légibázist, mely katonai és polgári légikikötő is egyben. Túl sok járat nem indul, így valószínű, hogy éjszakára bezárják a terminált.

– Nem túl jó ötlet – foglalom össze gondolataimat, bár fogalmam sincsen, milyen más lehetőséget ajánljak.

Elindulunk kifelé azon a forgalmas főúton, melyen megérkeztünk a városba. Nem sokkal odébb megpróbálunk letérni a tópart irányába, de egy nyomornegyedbe vezetett az utunk. Koszos, rongyokba bújtatott gyermekek játszottak az út szélén, s rögtön üldözőbe is vettek minket. Spuriztunk vissza a főút irányába!

A repteret elhagyva a mocsaras jellegű tóparti erdősávban próbálkoztunk. Kevés sikerrel. Szögesdróttal körülkerített konténervárosok, romos lakóházak, csaholó kutyák, legelésző szarvasmarhák. Minden van itt, csak éppen az nem, amit kerestünk. A Nap pedig vészesen közelített a horizonthoz. Elértük túránk legkeletibb pontját, itt már 8 óra előtt sötétedik.

Egyre elkeseredettebben próbálunk nyugodt helyre lelni a tóval és hegyekkel határolt nyüzsgő hangyabolyban. Nem tudhattuk, mit hoz utolsó török éjszakánk, de már fel voltunk készülve akár a legrosszabbra is. Koszosan, büdösen megaludni valahol az útszélen. Marokkó után ismerős érzés ez. Ám a sors egy ennél sokkal stílszerűbb befejezést szánt túránknak. Olyat, amelyről még csak nem is álmodhattunk. Pedig az egész egy ártatlan kis beszélgetéssel indult.
Miután több tucatnyi alkalommal próbálkoztunk sikertelenül kis mellékutakon, romos épületek, mocsaras legelők, szegényes házak között, reménytelenül tartottunk vissza a főút felé. A túloldalon Van-tó víztükre feszült a látóhatárig, hosszú aranyhíddal jelezvén: ez a nap is lassacskán véget ér.

– Nem kérdezzük meg ezt a fickót? – lassít Tomi egy szépen karbantartott háznál.

– Kérdezni? Miről? – mondom reménytelenül, miközben tétován szemlélem az újonnan épült kétszemélyes családi házat, s főképp a köré emelt szögesdróttal ellátott két és félméteres kerítést. Egész napos rosszullétem és gyöngeségem már-már ilyen „minden mindegy” állapotba taszított:

– Végülis kérdezzük, ha akarod.

Tomi lassan közelít a középkorú pocakos kurd fickóhoz.

– Nem beszél angolul – ez az első kérdésből kiderült.

– Miért mit vártál?

Tomit persze nem kell féltenünk, előkapja a halandzsa-szótárát, melyet jelbeszéddel párosít. A sátor törökül is sátor, a kert pedig itt van, csak mutatni kell. S erre a meglepetés: a kapu nyílik és bejutottunk az „erődbe”.

Házigazdánk ruhájáról lerí, hogy kerti munkát végzett az elmúlt órákban. El is tűnik a hátsó kertben. A Nap gyorsan eléri a tó víztükrét, de ezt már a szögesdrótkerítés mögül szemléljük. – Jó lenne már sátrat állítani és vízszintesben lenni – gubbasztok az egész napos éhezéstől erőtlenül a ház tövében – de hová rakjuk a sátrakat?

– Menjünk el megkérdezni! – veti fel Tomi.

Feltápászkodok, s a hátsó kert irányába indulunk. Kissé furcsa számunkra házigazdánk, de ezt főképp a kommunikációs lehetőségek teljes hiányának tudjuk be. Ásójára támaszkodva köszönt minket.

– Sátor, hová? – próbálkozunk. Válaszul leszakít két barackot kicsiny barackfájáról és a kezünkbe nyomja – megint nem jutottunk előre.

Ahogy kezd besötétedni, ő is befejezi a munkát és a házba invitál minket. Itteni szokás szerint cipőnket a bejárat előtt hagyjuk és belépünk a palotának is beillő ház nyolc ponton záródó, 5 centi vastag tömörfa ajtaján.

– Mehmet Hadi – díszeleg a névtábla rajta – legalább a nevét már tudjuk.

Elég ritkásan, de ízlésesen berendezett tiszta házba invitál bennünket. A falak sötétlilára festve keleties mintázatokkal ellátva. A bejárat után rögtön feltárul előttünk a hatalmas nappali. Süppedős török szőnyeg, földön elterülő, sokrészes ülőgarnitúra, díszpárnákkal, csipkefüggönyök, kristálycsillár.

– De most mit is keresünk mi itt? – merül fel a nagy kérdés mindhármunkban. Az egész napos hajtástól, az országút és a város porától izzadt, mocskos testünk megpihen a tiszta, szinte luxuskörülményt teremtő helyiségben, de lábszagunk bűze pillanatok alatt fojtóvá válik.

Beszélgetni továbbra sem tudunk, így Mehmet bekapcsolja hatalmas méretű plazmatévéjét. Egyre kínosabb itt ülni, pláne, hogy már teljesen besötétedett.

– Fürödni? – próbál kommunikálni velünk házigazdánk. Gyorsan levesszük a jelbeszédét:

– Azt bizony jó lenne!

Mennék is elsőnek, de ő mégis legfőbb szószólónkat, Tomit kíséri fel a felső emeletre megmutatván neki az eddigiekhez hasonlatosan pompásan berendezett, tágas fürdőszobát.

Mi pedig bámuljuk tovább Ferivel a benga tévén a török zenecsatornák kínálatát.

Pár perc és Tomi újra a nappaliban van. Elég feldúlt. Törölköző a nyakában, s kapkodja fel a ruháit.

– No, mi a baj? – kérdem.

– Ez az ürge megmosta a hátamat! – közli – Szerintem inkább aludjunk kint a kertben!

Rám is elég ijesztően hat társam feldúltsága, s kellemetlen, rossz érzés kezd elhatalmasodni bennem. Lila falak, csipkés terítők, egy férfi egyedül egy nagy házban, család és gyerekek sehol. Kezd határozottan gyanús lenni a fickó! Egész este a nyugalmat kerestük, jártunk utcáról utcára, s mikor végre azt hittük, hogy megtaláltuk, most itt vagyunk bezárva egy luxusvillába!

Közben Mehmet is megjelenik. Ő is lezuhanyozott, s átöltözött fehér ingbe, hosszú szövetnadrágba.

– Csáj? – teszi fel a kérdést udvariasan.

Elfogadjuk a meghívását, mi mást is tehetnénk.

Amíg elvonul a konyhába, kapok az alkalmon, s gyorsan felosonok a fürdőbe. Magamra zárom az ajtót. Sötétszürke víz távozik rólam a lefolyóba. Félelmetesen piszkos voltam. Mire visszaérek Tomi és Mehmet már a nappaliban üldögélnek egy hatalmas tál szőlő előtt.

– „Áj” – mutat magára Tomi – „Madzsarisztán” – folytatja, s az ablakon túlra mutat – computer engineer. And you? – mutat a fickóra.

Nem vagyok valami jó angolos, de rögtön leveszem, hogy azt próbálja kideríteni, hogy mit dolgozik. Mehmet viszont harmadszori próbálkozásra sem kapcsol. Egyszerűen elbeszélünk egymás mellett.

Feri is megfürdik, elkészül a tea, s folytatódik a kínos csend.

– Rázzuk már le valahogy, aztán menjünk ki a kertbe! – hajtogatja Tomi.

– Teázás után kimegyünk – értek egyet vele.

Iszogatás közben Mehmet telefonál egyet. Végre halljuk a hangját, de egy szót sem értünk abból, amit mond. Egyre kínosabb, felszültebb a légkör.

– Ez most mit akar velünk? Kivel beszél? – túl sok a megválaszolatlan kérdés, ami így 2800 kilométerre kis hazánktól egy vadidegen ember házában nem túl szívderítő.

Kínál minket teával, s – bár itt is finom a nedű – már nem akarjuk elfogadni.

Alig tíz perc múlva megszólal a csengő.

– Vendégeket vár? – már semmit sem értünk.

Két fiatal, harmincas srác érkezik egy négyéves kisfiúval. Ez utóbbiban egy kis megnyugvást találunk gondolván, ha el akarnak rabolni minket, azt nem egy kisgyerek jelenlétében teszik meg.

– Ömer Faruk Örek – mutatkozik be udvariasan egyikük – Mehmet unokatestvére – közli folyékony angolsággal.

Fáradt arccal, de udvariasan fogadjuk kézfogását.

– Mehmet szólt, hogy külföldiek vannak nála, s nem beszélik a nyelvet. Jöttem segíteni!

S ahogy kommunikációs problémáink megoldódni látszanak, úgy tér vissza fokozatosan bizalmunk is vendéglátóinkba.

– Gyertek fel az erkélyre velünk! Ott nagyon jó a levegő! Iszunk még egy teát!

Nem volt mit tenni, bár fáradtak és nyűgösek voltunk, s az iménti furcsa helyzet okozta sokk is lassan oldódott, azért felmentünk velük.

Az erkély valóban beteljesítette a hozzá fűzött reményeket. Csodálatos panoráma nyílt a holdfénnyel megvilágított Van-tó ezüstösen csillogó víztükrére ezen a kellemesen meleg nyári estén. S elkezdtünk beszélgetni.

Kiderült, hogy Mehmet ingatlanközvetítő, s mivel elég nagy a kereslet az utóbbi időben Van városában, ezért mehet neki ilyen jól az üzlet. Ömer és a másik újonnan jött fickó tanárok, s körülbelül annyi idősek, mint mi. A földrengés elpusztította házukat, így amíg az új fel nem épül, az egyik konténervárosban laknak családjukkal.

– Jó hely ám a konténer – mondják viccesen – kicsi, de ami kell, az minden megtalálható benne. Akár egy lakóautó!

Ömernek több családtagja is életét vesztette a katasztrófában, mégsem úgy beszél róla, mint akit nagyon megtört volna ez a szörnyűség. Pozitív, akár az itt élő emberek többsége. És végtelenül vendégszerető.

Legurítunk még egy teát mogyoróval, kesudióval, szotyolával kísérve. Fél 11 felé látván, hogy nagyon fáradtak vagyunk, indulni készülnek újdonsült kurd barátaink. Ömer négyéves fia már elaludt az erkély járólapján, de mindez nem zavarja. Náluk első a vendég. A nappaliban készül még egy közös kép, majd jó éjszakát intenek nekünk. Mennénk ki a kertbe sátrat állítani, de erről már szó nem lehet. S legnagyobb meglepetésünkre Mehmet házigazdánk is veszi a cipőjét. Most már végképp nem értünk semmit.

– A hűtőben találtok ételt, ha éhesek vagytok. Fent van elegendő ágy. Az ajtót viszont csukjátok be holnap, ha eltávoztok – fordítja Ömer unokabátyja szavait, s egyik pillanatról a másikra elindul a három férfi.

– De ti hová mentek? – kérdezi Tomi, aki végképp elveszítette a fonalat.

– Nem akarunk zavarni benneteket! Visszamegyünk a konténervárosba a családunkhoz – érkezik a tömör válasz.

– Ezek itt hagytak minket! – roskad össze Tomi – Egy húszmilliós lakásban! Egyedül! Ezt nem hiszem el!

De bármily hihetetlen, ez a helyzet. Ez annyira felfoghatatlan nekünk, Közép-Európából jött emberek számára, mint amikor a mesebeli király egy jöttment szegénylegénynek adja lányát és fele birodalmát. Ép ésszel nem lehet egyhamar befogadni.

Micsoda bizalom kell ahhoz, hogy pár órája ismert koszos, idegen országból, földrészről érkező vadidegen embereket az ember otthagyjon új lakásában, mely tele van értékes műszaki cikkekkel? Ezt elképzelni sem lehet, nemhogy elmondani!

Még egy ideig sétálgatunk a kétszintes építményben, megcsodáljuk a felső szint szobáit. A hálószoba a legdíszesebb, hatalmas franciaággyal, s külön fürdőszoba is tartozik hozzá. Találunk képeket Mehmet feleségéről, sőt gyermekeiről is. Tehát családos ember.

Van még egy gyermekszoba is ágyakkal, mi mégis a nappali ülőalkalmatosságait választjuk fekvőhelyül. Nem akarunk visszaélni határtalan bizalmukkal. Fáradt testünk gyorsan nyugovóra tér túránk legbiztonságosabb szálláshelyén.

Az utolsó nap reggelén a Rambó 3. török szinkronja ébreszt minket. Tomi matatott a DVD-k között. Átsuhanok a konyhába, megmelegítem a tegnapi teát, közben „Rambónk” már telefonjával a kezében rögzíti videóra a ház minden részletét. Életünk legjobb „szállodájában” aludhattunk, ráadásul teljesen ingyen. Ezt mindenképp haza kell vinni!

Tea után – ahogy illik – rendben és tisztán hagyjuk ott a házat és jól becsukjuk az ajtót magunk után. Ma már én is sokkal jobban vagyok! Egy közeli bolthoz, majd az alig 4 kilométerre lévő reptérre vezet az utunk.

– Milyen jó, hogy nem itt akartunk aludni!

A járgányok előkészítésével gyorsan megvagyunk, s menetrend-szerint fél 1-kor levegőbe emelkedünk a Pegasus Airlines belföldi járatával. Átsüvítünk a Van-tó hatalmas víztükre felett, búcsút intünk a Süphannak, majd Törökország kopár hegyei között szárnyalunk vissza nyugat felé. Több mint kéthetes utunk alig több mint két óra alatt lezajlik, s rendben landolunk Isztambul ázsiai oldalán lévő, az ország leghíresebb vadászpilótájáról, Sabiha Gökcenről (aki egyébiránt meglepő módon egy nő) elnevezett repülőtéren.

Csatlakozásunk csak az esti órákban indul tovább Bécs felé, így teszünk még egy rövid kört a környéken, s egy finom dönerrel búcsúzunk Törökországtól.

Hazafelé Magyarország felett jókora viharba keveredünk, rendesen megdobál minket a levegőben, de egyórás késéssel este 9-kor rendben landolunk az osztrák főváros repterén. Nem tudjuk, hogy a véletlen műve-e, de ide mindig nagyon rossz állapotban érkeznek meg gépeink. Tominak a sárhányóját törték össze, nekem az első kerekembe sikerült egy nyolcast belerakniuk, legrosszabbul Feri bringája járt, akinek a hátsó váltóját egy az egyben kettétörték. Bosszúsan és fáradtan, másfél órás szerelés után csak este 11-kor sikerült útnak indulnunk. Alig pár órája végigsöpört vihar miatt párás, hűvös az éjjel. Ilyet már nagyon régóta nem tapasztaltunk. Húsz kilométert teszünk meg a nyugodt osztrák éjszakában, s fél egykor térünk nyugovóra a Lajta-hegység lábánál egy kicsiny falu mellett.

Július 20-án hajnali ötkor kelünk, Tomi és Feri a Fertő nyugati vidékén Sopron, én pedig a keletin Jánossomorja felé veszem az irányt. Megállás nélkül nyomom a kilométereket az esős, hűvös időben, s 8-ra el is érem a határmenti kisvárost, ahonnan vonattal utazom családomhoz Pápára. Az egynapos betegség miatt jócskán „megfogyva” ám törve nem, végre hazaérkeztem!

Utószó
Az ember mindig kétségekkel teli szívvel utazik el egy számára ismeretlen vidékre, hiszen – bármennyire is felkészült – mégsem tudhatja, hogy pontosan milyen körülmények között kell majd teljesíteni. Milyen utak, természeti viszonyok várnak rá és főképp milyen emberek akadnak az útjába. Ez utóbbi nagyon meghatározza egy adott túráról és egy adott országról alkotott véleményét. Ezért szoktam tanácsolni mindenkinek, hogy viselkedjünk nyíltan, udvariasan és barátságosan a külföldiekkel, mert egy-egy ilyen találkozás alapvetően meghatározza véleményüket az egész magyar nemzetről.

Emberek tekintetében Törökország számunkra minden előzetes várakozást felülmúlt. Amíg 3 éve Marokkóban minden arab két keréken guruló gazdag külföldinek nézett minket, akit mindenáron meg kell kopasztani, addig itt soha nem látott vendégszeretetet tapasztaltunk. Önzetlen segítőkészséget, szívélyes fogadtatást. Különösen igaz ez azokra a vidékekre, melyekre turisták nem, vagy csak ritkán teszik a lábukat. Bár Törökország ezen területein elég nagy a szegénység, mégis tudtak az emberek szívből adni, segíteni. Sehol sem a gazdag európait látták a bennünk, hanem értékes embereket, akiknek minden tőlük telhető segítséget meg kell adni, s óvni, félteni kell őket a rájuk leselkedő veszélyektől. Az érdekes városok és a szemet gyönyörködtető tájak mellett talán ez volt a legnagyobb érték, melyet ezen a túrán kaptunk, tapasztaltunk.
Törökország hatalmas. Három hét alatt – kisebb, nagyobb segítséggel – sikerült átszelnünk, de még mindig rengeteg felfedezetlen vidéke maradt számunkra. Viszont kaptunk egy olyan összképet az országról, melynek segítségével legközelebb már biztosan ismerősként fogunk ide visszatérni.

Csapatunk idén kiválóan vizsgázott. Mindenki jól bírta a meleg, a nagy hegyek és tengerszint feletti magasságok, a monoton útszakaszok és a forgalmas részek okozta megterheléseket. Fizikálisan – úgy érzem – fel voltunk készülve a túrára, Ferinek akadtak csupán az elején lelki nehézségei, ami így 3 éves túratapasztalat, s kettő, egyenként alig több, mint egyhetes túra után persze nem meglepő. Örülök, hogy végül az erősebb énje győzött, így nem maradt ki abból a sok-sok varázslatos élményből, amit a középső és a keleti országrész tartogatott számunkra. Úgy gondolom, hogy története tanulságos lehet minden, szárnyait bontogató, kezdő kerékpártúrázó számára, aki világraszóló terveket dédelget, de a gyakorlatban még nem volt alkalma kipróbálni tudását.
S végül, de nem utolsósorban meg szeretném köszönni a Caprine cégnek ezt a nagylelkű pályázati lehetőséget. Voyage Pro modelljük nagyszerűen vizsgázott, végig kényelmesen, komfortosan lehetett "utazni" rajta, akár a széles és néhol unalmas főúton, akár rosszabb minőségű földúton egyaránt jó társnak bizonyult. Agydinamója éjszaka nappali világosságot varázsolt, nappal pedig gyorsan feltöltötte a mobiltelefonok akksiját. Műszaki hibáról szerencsére nem kellett beszámolnom, még defektet sem kaptam a megtett 1996,5 km során. S a török úthálózatot ismervén úgy gondolom ez a legnagyobb dicséret. Bízom benne, hogy a pályázat megnyerésével egy olyan bringához jutottam hozzá, mely még sok-sok hasonlóan izgalmas és szép túrára elkísér!