10. nap  (2017.08.28. hétfő 42,8 km 1.539 m szint)

Hát eljött az utolsó nap a 2017-es Alpok-túrán. Viszonylag korán keltünk (fél nyolc), mert a bevásárlást még meg akartuk ejteni a hágó megtámadása előtt. Ez azért volt fontos, mert a Colle della Lombarda (2.347 m) hágóútján nem található szigorúan vett lakott terület, csak egy síközpont. Ott viszont inkább a szállodák a jellemzők, nem a boltok.

A sátornak helyet adó kis liget 860 m magasságban terült el a Tinée és egy mesterséges tavacska között, ebből már ki is számítható az utolsó nap feladatának mérőszáma 2 347-860=1 487, tehát a legjobb esetben ennyi lesz a szint a hágóig, ami azért nem kevés, főleg ha figyelembe vesszük, hogy ezt valamivel több, mint 20 km alatt kell teljesíteni.

Gyors pakolás után fél 9 körül elindultunk Isolába, a napi kaja bevásárlását megejteni. Ez igen sikeres akció volt, mert a Tabac (minden lehet itt venni) már nyitva volt.

Mielőtt belekezdenék a tényleges túra leírásába, helyre tenném a napi tervet. Tehát, először fel a hágóra, majd a túloldalon legurulunk a Stura völgyébe ott kelet felé fordulunk és már az autónál is vagyunk Vinadió határában, na ennyi.

9:10-kor indultunk a meredeknek ígérkező út meghódítására, ami nem hazudtolta meg az elvárásainkat és csökönyösen 10% meredekséggel próbált eltántorítani a tervtől, nekünk viszont nem volt választásunk, csak erre lehetett megközelíteni az autót, meg persze szeretjük is a kihívásokat.

Az út nagyon látványosan vezetett a magasabb régiókba, két szerpentin kanyar után a falu és a Tinée völgye már csak mint terepasztal látszott alattunk. Sajnos az ég felhős volt, ami egy kis szürkeséggel vonta be a tájat, de a fölénk tornyosuló sziklás hegyek mindenképpen pazar látványt nyújtottak. 

Az első km-ek után egy cseppet enyhült a meredekség, a kanyon picit kinyílt, és már a Guercha patakot is sikerült megtekinteni. A víz a medret borító nagy kerek kövek között csetlett-botlott és hangot is adott nemtetszésének. Tudni illik „minek akadályoztok a sima folyásban”. A forgalomra semmi panaszunk nem lehetett, elvétve jött egy-két autó, kevés motor, kiegyeztünk volna ennek kétszeresével is.

A völgy, nyitottabb egyenes vonalvezetésű útja 1 100 m magasságban újra pompás szerpentin kanyarokkal kapaszkodott felfelé a vad sziklás hegyoldalban, viszont itt a meredekség 7% körül stabilizálódott, ami már szinte felüdülésnek számított. Itt már nem csak a túlélés volt a cél, hanem sikerült a látványt is befogadni. Az út elején több alagút szerű építmény is volt, melyek feladata a hegyről leömlő kövek, vizek átvezetése az út felett.

Elég jól haladtunk, de már 10:30-tól jól esett volna a második reggeli. Még Cobranco is emlegetni kezdte a táplálkozás fontosságát, de tudjuk, hogy nem lehet akárhol enni, csak ahol van kilátás, le lehet ülni kényelmesen stb. Szerencsére 11 körül felfedezett egy házikót – az útkarbantartó társasághoz tartozó kis placcal – ahova fel is erőltettük magunkat a 10%-os rámpán és nyugodtan megreggeliztünk 1.680 m magasságban.

Nem egészen két óra alatt tettünk meg 800 m szintet. Innen már alig 650 m volt hátra a hágóig. Érdekes módon az eddig csupasz sziklákat 1.800 m körül egyre több fenyő népesítette be, pedig pont fordítva kellett volna lennie.

Nem csak a fenyők megjelenése volt újdonság, hanem a távolban feltűntek a sífelvonók és a sípályák is. A fenyőkre és a pályákra az lehet a magyarázat, hogy csökkent a hegyek meredeksége, emiatt megmaradt rajta valamennyi talaj és az emberek is képesek voltak lecsúszni a sível. Miközben ezt ilyen jól megfejtettem el is értük Isola 2000 (2 000 m) nevű „települést”, ami egy óriási sí-központként mutatkozott be.

Itt a völgy szinte véget ért, körben 2.500 m magas gerincek vették körül a kiszélesedett lapos részt, ahova a jó érzékű frankok piszok sok 6-10 emeletes szállodát rittyentettek. Persze kisebb, de még mindig nagy faházak százaival egyetemben. Most nem volt nagy nyüzsgés, mivel hónak nyoma sem volt. A „településen” belül 5 szerpentin kanyar tette kényelmessé a látvány befogadását, nem kellett a nyakunkat forgatni, mert az út forgott alattunk.

Ahogy elhagytuk a szállodákat, meredekebbé vált a kaptató, hiába írta ki a szokásos francia tábla a magasságot, várható meredekséget sajnos nem volt pontos. A helyszínen 7-7,5 %-ot jelzett, a GPS 12-13%-ot mutatott és itthon kiértékelve az adatokat bizony volt 12 % is, ami 2.100 m magasságban már nem teszi természetessé a mosolyomat. A hegyek látványa is teljesen megváltozott: nagy színes kövek jelentek meg, melyek zöldes, barnás, bordós árnyalatban sziporkáztak.

Ahogy még feljebb jutottunk, a fenyők végleg elkoptak és maradtak a füvek és a színes vadvirágok. Sajnos az ég továbbra is komor volt, de nem vártunk esőt. A szél viszont feltámadt. Aztán 2 200 m magasságában északi irányban megjelentek kék foltok az égen, ami mindjárt jobb kedvre derített és reménnyel töltött el, hogy a guruláshoz jó időnk lesz.

A hágóra 13:18-ra - azaz 4 óra alatt - értünk fel, ami a reggelit, a nézelődést is figyelembe véve nekünk jó teljesítménynek számít. A ott megtekintettük a nagy háború megmaradt katonai létesítményét az olasz, majd a francia oldalon. Keresztben murvás utak cikáztak szintén az első világégés mementóiként.

Komoly infrastruktura nem volt fent,csak a hágótábla, illetve egy, Vinadiot reklámozó transparens.

14:04-kor elindultunk lefelé, az egyre javuló időben. Az úti célunk Vinadio szinte ugyanabban a magasságban helyezkedett el, mint a reggeli kiinduló pontunk Isola, emiatt kiadós gurulásra volt kilátás. Ami indulás után rögtön feltűnt, az a keskeny, szinte csak egy autó szélességű út volt és a színpompás kövek, melyek az utat szegélyezték. 

A gurulás a felsőbb régiókban kellemes volt az út minősége szintén jó volt. Sajnos 3,5 km után hullámossá vált, és dobálta a bringákat. Az úttól balra húzódó mély völgy túloldalán feltűnt a hágóról is látott kolostor (Santuário di Sant’ Anna), ahova Cobranco még fel akart menni, Én azonban lebeszéltem róla, mert engem már nagyon húzott a szívem haza. Ez a kolostor már nem hiányzott, főleg, hogy az autóhoz érkezés után pakolás és azonnali indulás volt a terv. Így távolról azért megnéztük és lefényképeztük az objektumot majd haladtunk tovább.

A következő szakasz - le a Szent Anna völgyig - fantasztikus volt. A visszafordító kanyarokban láthatóvá vált a további utunk és a felette 800 m-rel tornyosuló sziklafal, ami borzongató érzést keltett, ahogy az utat szegélyező vörösfenyők közül ki kilestünk.

A völgytalpi útba becsatlakozva eleinte jó lejtés mellett gurultunk, majd hirtelen orkánerejű szembeszél kerekedett. Ezt valahogy legyűrtük, majd néhány visszafordítós kanyar után megérkeztünk a Holdra, vagy arra nagyon hasonlító tájra.

Tőlünk jobbra mély kanyon húzódott, balra magas gerinc. Az út és a gerinc között kősivatag az eddig is látott színes kövekből. A látvány fantasztikus volt. Utána szerpentin kanyarok garmadája következett, hogy valahogy átjuthassunk a szurdokon keresztül.

Elhagyva a kanyarokat, az út lágy ívekbe ment át és nagy sebességgel száguldottunk lefelé. A távolban láthatóvá vált a Stura völgye is, csak azt nem tudtuk, hogyan fogunk addig eljutni a szűk völgyön. Aztán kiderült: Újabb szerpentin kanyarok megoldották meg a talányt. Azután újabb egyenes szakaszok következtek és persze száguldás.

Ekkor azonban meg kellett állni, a felnik hűtése és a kezek zsibbadásának kimasszírozása miatt. Úgy szorítottuk a kormányt és a fékkarokat, hogy nem maradt vér az ujjainkban. Amíg üldögéltünk az út menti fém korláton, éktelen diesel zajjal megjelent egy 4 kerekű, platós Piaggo, ami úgy 2,8 m hosszú volt. Bár nem a méret a lényeg, de a sebesség igen. Sajnos ennek a fura szerzetnek az is kicsi volt.

Kis időt vártunk és gurultunk tovább, és hamarosan már teljes szélességében láttuk a Stura völgyét, és a magasságmérőre pillantva kiderült, hogy már csak 100 m szintünk van. Innen fantasztikus, 13 kanyaros szerpentinen vitt az utunk, sajnos a kis „gyöszt” utolértük. adtunk neki egy kis előnyt, hogy élvezetesen gurulhassunk, majd újra elindultunk. Ismét beértük, de itt már megtudtuk előzni, és már lent is voltunk a völgyben.

Mielőtt kikanyarodtunk volna a főútra, hirtelen feltűnt egy kajáló hely, amit nem hagyhattunk ki. A kocsi ugyan már csak 1-2 km-re volt, ott pedig nem lett volna ilyen kényelmes hely az étkezésre. Pompásan megebédeltünk, majd 16 órakor indultunk tovább. 16:05-re el is értük az autónak helyet adó parkolót és szerencsére a gépjárművet is hiánytalanul a helyén leltük. Igaz olyan koszosan, mintha előző életében varacskos disznó lett volna.