Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

A Vérkör
  Tekerd körbe a Vértest terepen.
Favázas bringát tesztelhettem!
  Élmény a köbön!
Cateye Sync lámpacsalád
  Az okostelefonodról kezelhető lámpaszett.
E-bike válogatás az Euronicsból
  A jelszó a MOBILITÁS!
Kerékpár villanyosítása
  Bafang átalakító szett a gyakorlatban.
prev
next

 honfoglalo modjara leptuk at a vereckei hagot 2017 ben 01

Magyaroszág a 80-as években? Nem! Ukrajna a háború előtt

Ukrajna volt az utolsó a szomszédos országok sorában, ahová bringával eljutottam. Nem mintha lett volna bármi félnivalóm, de nyugat-magyarországi bringásként sokáig nem éreztem késztetést az útra. 2017 nyarán aztán öcsémmel, Puskás Mártonnal kettesben úgy döntöttünk, hogy nekivágunk és kerekeink alá gyűrjük Kárpátalját, feltekerünk egészen az ezeréves határig és feltúrázunk az ország legmagasabb hegycsúcsára, majd a Verenckei-hágón át visszatérünk a Kárpát-medencébe mint ahogy azt ezer éve őseink tették. Nem bántunk meg a döntésünket.

Bringázás Kárpátalján és a Kárpátokon túl

A Tiszát követve a Kárpátok főgerincéig

Máramarossziget városa után Románia irányából közelítettük meg az ukrán határt a 2007-ben nyitott határátkelőn, melynek korábbi hídját még a második világháborúban felrobbantották. Őrtornyok magasodtak a folyó mindkét partján, az út széle szögesdróttal lezárva, a határállomásokon szúrós tekintetek, ellenőrzés, kérdések: hová igyekszünk, miért éppen innen jövünk? – nem számítottam hatalmas vendégszeretetre, de így is kellemetlenül éreztem magam. Végül aztán megkaptuk az intést a morcos géppuskás határőrtől, s beléptünk az ország területére. Nagyon régen, nagyjából 10 évvel ezelőtt jártam már az országban egy vízitúrás csapattal szerettem volna megevezni a Tisza ukrán szakaszát, de a hirtelen jött áradás miatt ez meghiúsult, s az emlékeim is megkoptak már.

 honfoglalo modjara leptuk at a vereckei hagot 2017 ben 01

Magyaroszág a 80-as években? Nem! Ukrajna napjainkban

Солотвино – betűzöm az első lakott település kopott tábláját. A húsz éve kötelezően sulykolt orosz nyelvtudásom már rég a múlté, de a betűket még felismerem – Szolotvino, magyarul Aknaszlatina. A település életét évszázadok óta a sóbányászat határozza meg. Szegényes házak előtt öreg Zsigulik parkolnak a hepehupás út mindkét oldalán, az itt élő emberek kíváncsi tekintetének kereszttüzében találjuk magunkat. Egy kilométeren belül az út jobb oldalán egy kerítéssel körbezárt strandra leszünk figyelmesek: - „sós fürdő” – mondom Marcinak – „ezt nem hagyhatjuk ki”. Leszurkoljuk az alig párszáz forintos belépődíjat, s pár perc múlva már a helyiekkel együtt parafadugóként lebegünk a telített sóoldatban.

 honfoglalo modjara leptuk at a vereckei hagot 2017 ben 02

Együtt lebegtünk a helyiekkel az aknaszlatinai sós fürdőben

Nehezen akaródzik kiszállni a kellemesen meleg medencéből, de még vár ránk a mai táv. Már a kilencvenes években megfordultam Romániában, s tapasztalhattam, hogy 2017-ig az ország szinte mesés átalakuláson ment át. 1999-ben még kavicsos, járhatatlan utak voltak az azóta uniós pénzből épült tükörsima aszfaltos utak helyett. A kis vegyesboltokban akkor jóformán csak kenyeret és ásványvizet lehetett kapni. Ma már a legkisebb városban is szupermarket van az otthonihoz hasonló árukínálattal. Ukrajna viszont inkább a régi román állapotokat idézte elém az első nap során. Szinte megérintett az útszéli kis falvak szegénysége, a főút kivételével szinte sehol sem volt aszfaltos út, itt is kerülgethettük a hatalmas kátyúkat, a boltok pedig – bár egyszerűek, szegényesek – de elképesztően olcsók. Régen Romániában éreztem magam utoljára ennyire gazdagnak.

 honfoglalo modjara leptuk at a vereckei hagot 2017 ben 03

Nem sok pénzt vittünk, mégis elég volt mindenre.

Rahó városa után egyre szűkebb völgy öleli körül a zabolátlan, fiatal Tiszát, mely hatalmas zúgással tör utat magának köves medrében. Az esti órákban átkelünk egy egyszerű függőhídon, s a másik parton próbálunk táborhelyet keresni. Nekiállnánk vacsorát főzni, de az egyik házból egy fiatal ukrán fiú környékez meg minket. Magyarul nem beszél, de rögtön látjuk, hogy csak segíteni akar: bográcsot hoz, tüzet rak nekünk, megmutatja hová állítsuk a sátrunkat. Emlékszem még szüleim, nagyszüleim rémtörténeteire, mielőtt a 90-es években először Romániába indultam: „a határon túliak utálják a magyarokat” – jött a szülői intés, s akkor is már első este egy román család pajtájában aludtunk, akik összeszedtek minket, miközben fáradtan koslattunk szálláshely után egyik falu határán. Most is hasonló a helyzet. Nekik valahogy elfelejtettek szólni, hogy utáljanak minket!

 honfoglalo modjara leptuk at a vereckei hagot 2017 ben 04

Függőhíd a Tisza-folyó felett

Gyalogtúra Ukrajna legmagasabb csúcsára

A nyelvi korlátok sajnos nem teszik lehetővé az esti beszélgetést, hiába próbálkozik rendületlenül srác, így sajnos nem sikerül közelebbről megismernünk egymást. Másnap reggel már bőszen kaptatunk tovább a Tisza egyre meredekebb folyóvölgyében. Kőrösmező városában nagy az élet, jól bereggelizünk, majd Mezőhát után egy kis földúton hagyjuk magunk mögött a civilizációt. Pár kilométerrel odébb sorompóba botlunk apró őrházzal. Ukrajna legmagasabb hegyének környéke természetvédelmi terület, ide belépőt kell fizetni. Megszabadítanak minket nagyjából 500 forintnyi hrivnyánktól. Tíz kilométer zötykölődés után érjük el a Kozmecsik turistatelepet. Marci elég rosszul érzi magát, így gyorsan becsekkolunk az első kis táborba egy lelkesen hangos ukrán fiatalokból álló csapat mellé. Egy kicsit pihenünk az árnyékban, de korán van még, alig múlt délután 1 óra, nekem meg nem erősségem a semmittevés. „Menjünk fel most” – vetem fel ötletként – „alig 16 km oda-vissza, simán megjárjuk estéig!”.

 honfoglalo modjara leptuk at a vereckei hagot 2017 ben 05

Ott magasodik a Hóvár, egész Ukrajna legmagasabb hegye

Közepes erősségű gyomorfertőzés sújtja öcsémet, de nem olyan fából faragták, akin mindez kifog. „Hát jó! Vágjunk bele!”. Nem is kell kétszer mondania, kapom a zsákomat, s neki is indulunk a hegynek.

„Hoverla, 8 km 3-4 годин” – fogad minket a tábla az elágazásnál. „Ez ugye nem órát jelent?” – hőköl vissza Marci! „Nyugi, 2 és fél óra múlva fent leszel a csúcson!”

Persze megint igazam van, a táborból egy könnyű füves emelkedő indul neki Kárpátalja legmagasabb hegyének, a Hóvárnak, mely 1184 szintkülönbségre van tőlünk. Könnyű hátizsákkal ütemesen haladunk felfelé, miközben a reggel indult túrázók már fáradtan jönnek szembe velünk. Hamarosan kiérünk a fenyvesek közül, innen már látszik a Hóvár 2061 méteres, lankás, fűvel borított csúcsa, melytől egy hosszú gerincszakasz választ el még minket. Kétezer méter felett már nincs kánikula, de pulcsi sem kell azért. A csúcson hatalmas tömeg fogad, főleg a keleti oldalról, Zaroslyak üdülőközpontból érkezett ukrán kirándulók népesítik be a kereszttel és ukrán zászlókkal díszített hegycsúcsot.

 honfoglalo modjara leptuk at a vereckei hagot 2017 ben 06

A csúcson hatalmas tömeg fogadott

Visszatérés a Vereckei-hágón át

Másnap átkeltünk a Tatár-hágón, s egyben az egykori történelmi Magyarország határán. A túloldalon nem volt éles váltás, ugyanolyan városokkal, apró faházas falucskákkal találkoztunk, mint a Kárpátok innenső oldalán. Szép lassan aztán eltűnnek a hegyek és feltűnik a Kelet-Európai síkság emberi szemmel befoghatatlan vidéke. Apró utakon, néhol embertelen körülmények között tekertünk, az ukránoknál sokhelyütt még az útjelző táblák is teljesen hiányoztak, így megérzéseinkre és elnagyolt papírtérképünkre hagyatkozva tartottuk az északi irányt. A néptelen földúttól a széles, de forgalmas országútig mindent megtapasztaltunk. Legnagyobb kedvenceink a régi rendszerből ittmaradt, mára már valószínűleg minden funkciójukat elvesztett díszes buszmegállók voltak. Igazi szocreál műalkotások!

 honfoglalo modjara leptuk at a vereckei hagot 2017 ben 07

Íme egy eredeti ukrán buszmegálló a semmi közepén

Nem volt miért megállni, így egész estéig tapostuk a pedálokat. Marcinak semmi étvágya sem volt, „laza” 140 kilométer után óvatosan megkérdeztem tőle, hogy ugyan már fényevő lett-e, vagy a csernobili sugárzásból nyeri-e az energiáját? „Kössz, jól vagyok” – jött a válasz – „felőlem nyomhatjuk egészen estig”.

Az út újfent emelkedett, jelezvén, hogy hamarosan ismét átlépjük majd a Kárpátok főgerincét, ezúttal a Vereckei-hágón. De ezt a kultikus helyet már csak a következő nap reggelén értük el. Lehet, hogy sokakat ki kell ábrándítanom, de a Vereckei-hágó jellegét tekintve nem is hágó igazán. Maga a gerinc legmagasabb pontja (954 m) nagyából 10 kilométerrel a kultikus hely előtt található. Ukrán oldalról egy táblával sem jelzett apró földút vezet fel történelmünk jeles helyszínére, az azóta épített főút jócskán elkerüli a hágót, így szinte néma csendben gyönyörködhettünk a fentről nyíló zavartalan kilátásban.

 honfoglalo modjara leptuk at a vereckei hagot 2017 ben 08

Csak mi és a Vereckei-hágó

Az út mellett egy ukrán emlékmű és egy havasi pásztort ábrázoló szobor található. A magyar emlékművelt 1996-ban a hágótól kissé távolabb egy teljes panorámát kínáló ponton állították fel, melyet sajnos napjainkig rendszeresen rongálnak az ukrán ultranacionalisták, azóta többször javítani, restaurálni kellett. Az emlékmű a Kelet és Nyugat közötti kaput jelképezi. Hét tömbből áll, amelyek a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálják. A „kapu” nyílásában a vérszerződésre emlékeztető oltárkő található. Jó ötlet volt a reggeli időpont, senki sem járt erre, nem volt sem zsibvásár, sem hangos turistacsoport, csak mi voltunk ketten és az a felejthetetlen panoráma, mely valószínűleg ezer éve érkezett őseinket is fogadhatta.

 honfoglalo modjara leptuk at a vereckei hagot 2017 ben 09

Egy a sok csodás templom közül, amit az út során láthattunk

A kátyús mellékút pár meredek kanyarral levitt minket a völgybe, innen újból a széles főúton folytathattuk utunkat immár Kárpátalján. Megcsodáltuk néhány aranykupolás ortodox templomot. Csodálatos fenyvesekben, apró falvak között kanyarogtunk a folyóvölgyekben a rekkenő nyári hőségben. Az egyik híd mellett igazi szabadstrand hangulat uralkodott. A sok-sok fürdőruhás mellett egy ló is ott pancsolt a vízben. Először hinni sem akartam a szememnek. Sokfelé jártam már, sokmindent láttam, de erre a látványra még én sem voltam felkészülve.

 honfoglalo modjara leptuk at a vereckei hagot 2017 ben 10

Igen, az ott egy ló!

A déli órákban értük el Munkács városát, ahol megpróbáltunk fenekére verni a még tetemes hrivnyakészletünknek. Elég kevés sikerrel! De jó volt újra magyar hangokat hallani a hétezer magyarajkút számláló, a Latorca partján fekvő központi városban. S ha már itt jártunk, megnéztük a Munkácsi várat is, mely hajdanán Zrínyi Ilona vezetése alatt áll, s sok fontos szerepet játszott a magyar történelemben, s sok neves forradalmár raboskodott itt.

 honfoglalo modjara leptuk at a vereckei hagot 2017 ben 11

Munkács igazi nagyváros benyomását kelti

Innen már mindössze negyven kilométerre található a magyar határ, melyet a sík, alföldi szakaszon két órán belül elértünk.

Túránk nem bővelkedett sem világraszóló látnivalókban, sem pedig kerékpáros szemmel túlságosan nehéznek mondható szakaszokban, viszont elmondhatjuk, hogy egy olyan világban tekerhettünk, melyet korábban még nem láthattunk. Bepillanthattunk a határ túloldalán szakadt honfitársaink szegényes életébe ugyanúgy, mint egy a miénktől merően eltérő kultúrájú és vallású ország mindennapjaiba. Bízom benne, hogy hamar véget ér ez a szörnyű háború, s egyszer majd ugyanolyan békés, barátságos és vendégszerető lesz ez a föld, mint amilyennek mi 2017-ben megismerhettük.