A Halál-völgy átszelése kerékpárral.
Azt mondták róla, hogy szinte lehetetlen. Három magyar túrabringás mégis megpróbálta. 2013 augusztus közepén érkeztek meg Földgolyónk legmelegebb helyére egy az amerikai kontinenst átszelő kerékpáros expedíciójuk keretében. Nem tudták átugrani, nem tudták kikerülni, így a saját bőrükön kellett megtapasztalniuk, hogy milyen is az a földi pokol.
A Halál-völgy átszelése kerékpárral
Egy sivatag, amely nem ismer kegyelmet
Naplemente után találtunk táborhelyet. Mármint ha táborhelynek lehet nevezni egy kavicsos kis folyómedret ezen a kopár sivatagi vidéken. Csend van. Bár a távolról látszanak a főúton haladó autók fényszórói, valamint bő tíz kilométer távolságból a kicsiny, párházas falu fényei, ettől még a sivatag ugyanaz. Kietlen és néma. A Hold vékony sarlója mellé sorra gyúlnak a csillagok, kis tüzünk felett készül a vacsora, s pár méterrel odébb már állnak sátraink belső ponyvái. Nem mintha fedél kéne a fejünk fölé ezen a forró, nyári éjszakán, viszont senki sem szeretné, ha skorpiót találna reggel a hálózsákjában, vagy a cipőjében. Ettől persze még a hullócsillag–vadászat nem maradhat el. Egy órán keresztül csodáljuk a széles nyári égboltot. Las Vegast már két napja elhagytuk, de még mindig látszanak fényei a látóhatár keleti szélén. A nyugati oldal viszont baljósan sötétlik. Gyorsan nyugovóra térünk. Holnap kemény napunk lesz. Elképzelni sem tudjuk, mennyire kemény!
Szükségtáborhely a Mojave-sivatag közepén. 130 kmt jöttünk végig 38 fokban, így nem cifráztuk túl.
És eljött a legendás kilencedik szakasz! „Maga a földi pokol,” írtam róla a túratervben, melyet miután Feri koratavasszal elolvasott, ennyit fűzött hozzá:
A tavalyi törökországi túránk ehhez képest csak egy könnyű teadélután volt!
De a kíváncsiság erősebb volt bennem. Kíváncsi voltam, hogy viselkedem, mire gondolok majd. Nem maga a kopár, felperzselt puszta érdekelt, hanem inkább saját érzéseim. Mennyire leszek dühös magamra, mennyire leszek elkeseredve, s egyáltalán mit fogok tenni, gondolni majd ott, lent a mélyben. A pokolban. Megőrzöm a túráink során szinte állandósulni látszó jókedvemet, tudok-e majd nevetni, vagy végképp leolvad az arcomról a vigyor? Elég lesz-e a több hete tartó sivatagi akklimatizáció, és egyáltalán mit lép majd a szervezetem? Hogyan fogja elviselni ezt az embertelen klímát? Ahogy közeledtünk, egyre csak gyűltek bennünk a kérdések, s ezáltal egyre nagyobbak lettek félelmeink. Lelki szemeink előtt már ott lobogott a perzselő tűz, melynek holnap mi is a foglyai leszünk. Nem tudjuk kikerülni, nem tudjuk átugorni, hisz itt van előttünk, alig húsz kilométerre. Nincs más választásunk! Be kell gurulnunk a Halál–völgyébe!
Egy amerikai nemzeti park mindig ilyen stílusosan fogadja látogatóit
A „Death Valley” állandó téma volt az út során. Szinte minden nap emlegettük. Eleinte csak viccesen, aztán – ahogy egyre közelebb értünk hozzá – egyre megfontoltabban, komolyabban. Ez most nem játék! Tudtuk, hisz rendesen felkészültünk belőle. Nevét 1849-ben, a kaliforniai aranyláz idején kapta bevándorlóktól, akik eltévedtek és majdnem odavesztek a völgyben. Ők aggatták rá a Halál-völgy nevet, melyre azóta is rendre rászolgál. Tudtam, hogy nagyon elővigyázatosnak kell lennünk, ha nem akarunk azon sokat emlegetett és rémisztő példának felhozott turisták soraiba tartozni, akik könnyelműségükért az életükkel fizettek. Akik alábecsülték a sivatag kegyetlenségét, elfogyott vizük, s nem több mint egy óra leforgása alatt, hatalmas kínok között távoztak el az élők sorából.
Földrajzi értelemben a völgy mikroklímája nagyon érdekes és különleges. Két meredek falú, majdnem háromezer méter magas hegylánc közé ékelődik, lefolyástalan medencéjének legmélyebb pontja 86 méterrel található a tengerszint alatt. Itt szinte soha sem esik az eső. A magas, kopár sziklafalak pedig úgy működnek, mint egy óriási, természetes sütő. A meleg levegő felkúszik rajtuk, közben kissé lehűl, besűrűsödik és középen még melegebben érkezik vissza a talajra. A nyári hónapok így fullasztó kánikulában telnek. Felüdülésre még éjszaka sincs lehetőség. Állandósul a 45–50°C-os csúcshőmérséklet. Árnyékban, ami persze sehol sincsen. A völgy több csúcsot is tart. Itt mérték a legmagasabb havi átlaghőmérsékletet, mely +48,9°C volt, valamint megkapta a „Föld legmelegebb helye” kitűntető címet is. 1913. július 10-én mérték a brutális 56,7 °C-ot a Furnance Creek kicsiny mérőállomásán.
A kánikula szó itt új értelmet nyer
„Ez itt nem egy tipikus sivatag, és nem is egy átlagos nemzeti park. 1,4 millió hektárt ölel fel Kalifornia délkeleti részén. Ez az Egyesült Államok legnagyobb nemzeti parkja és messze a legextrémebb.” – pörögtek előttem a természetfilm bizarr képkockái – „Nincs még egy ilyen forró, száraz és zord hely a nyugati féltekén. A Halál-völgy kegyetlen küzdőtér. Egy sivatag, amely nem ismer kegyelmet.” S bármilyen vadul hangzott, egyre jobban tetszett a dolog!
– Ez totál őrültség! – tombolt a racionális énem – nem lehet megcsinálni!
És mégis, minél tovább, s minél többször végignéztem az ijesztő képkockákat erről a kopár, világvégi tájról, annál inkább úgy voltam vele: ki kell próbálni! Csak akkor tudhatjuk meg, hogy milyen is valójában.
Holnap minden kiderül!
Innen tovább már csak felfelé vezet az út
Háromnegyed tizenkettő múlt. A Nap az égbolt tetejéről figyelte utunkat, apró árnyékunkat magunk alatt hordoztuk. Csak a déli szél tombolt, rajtunk kívül semmi nem akadályozhatta útját. A növényzet eltűnt. Csak a sötét színű út bontotta meg a kopár, szürkés, kavicsos talajt. Előttünk végtelennek tűnő halott völgy veszett el a homályba, jobbra–balra vibráltak a hatalmas hegyek. Körülbelül félúton járhattunk a két kis falucska között. A „halálszakasz” közepén. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, mindenki gondolataiba mélyedve tekert. Érdekes élmény volt itt lenni! Nem voltam sem kétségbeesett, sem pedig ideges. A körülmények ellenére határozottan jól éreztem magam!
A völgy mélye jóval tengerszint alatt fekszik, körülöttünk majdnem háromezres vonulatok tartják bent a meleget
– Ez a túra is olyan, mint „életünk hullámvasútja” – ez volt az első gondolatom. Egyszer fenn, máskor lenn. Néha csodálatos, emlékezetes pillanatok, élmények, nagy találkozások, néha pedig unalom, csalódás, magány, reményvesztettség. Szerintem minden embernek bőven jut mindkettőből. Mindenkinek voltak az életében hatalmas pillanatok, időszakok melyeket még sokáig fog őrizni a szívében. De semmi sem tart örökké. Akárcsak ennek a túrának, úgy az életben minden jónak egyszer vége szakad, s elindulunk lefelé a másik véglet irányába. Ezt általában csalódásként éljük meg, pedig szükségünk van ezekre a periódusokra is. Még ma is tisztán emlékszem, mikor 21 évesen lefutottam életem első maratonját. Mennyit készültem rá! Hónapokon keresztül minden nap kimentem futni. Lelkesen végigcsináltam a hétvégi hosszú edzéseket fent a napsütötte hegyek között ugyanúgy, mint az esős napok unalmas, de kötelező penzumát lent a szürke város tocsogó utcáin. És eljött a nagy nap! Ott álltam a fővárosban, Magyarország legnagyobb futóversenyének rajtjánál. A rajt előtt végigpörögtek előttem az elmúlt hónapok küzdelmei. Nem a kilométereket számoltam, hanem inkább az élményeket és a tapasztalatokat. Ezeknek köszönhettem ugyanis, hogy most itt állhatok. Nem voltam biztos benne, hogy végig tudom futni, de úgy hittem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. És elindult a futam. Fantasztikus három óra volt: rengeteg élménnyel, a végén hősies, de nagyon kemény küzdelemmel és a katarzis ott várt rám a 42. kilométer után! Megcsináltam! Kimondhatatlanul jó érzés volt célba érni, de ugyanakkor rossz is. Hisz vége lett. Következő héten már nem lebegett előttem a nagy cél, amikor futócipőt húztam a lábamra. „Csak úgy” futottam. Teljesen más volt. Átlagos. De mégis mentem és csináltam, akkor is, ha nem volt ugyanaz. Mert csak így volt esélyem arra, hogy újra elindulhassak a csúcs felé vezető rögös úton. Majd egyszer. Máskor.
Egy idő után rájön az ember, hogy ezek a hullámvölgyek – bár nem túl kellemesek, de szükségszerűek. Itt születnek meg a nagy álmok, a sokat ígérő tervek. Innen lehet elindulni feléjük. Mindig alulról. Fent van önbizalom, önbecsülés, megelégedettség, ott nem vágyunk másra. Nem vágyunk többre.
A hatalmas dolgok mindig „lent” születnek meg bennünk.
Talán ezért tekerek most én is a Halál völgyének mélyén. Mert meg akarom ismerni önmagamat, s mert biztosan tudom, hogy innen tovább csak felfelé vezet az út!
Defektet kapni itt? Ne szórakozz velünk!
Könnyedén tekerve, lassú, egyenletes tempóban haladtunk. Egy jó ideig sikerült kizárni mindent. A fojtogató hőséget a kietlen, egyhangú tájat. Olyan békésnek tűnt minden. Azon járt a fejem, hogy milyen sok olyan dolog van az életünkben melyek – bár alapvetően meghatározzák életünket – mégsem bírunk felettük hatalommal. A külső tényezők, melyeket – bár mi emberek szívünk szerint alakítanánk a saját kedvünk szerint, de – mégsem tudunk megváltoztatni. Korábban ezek ellen én is vasakarattal küzdöttem, s persze rendre csalódtam, amikor ők bizonyultak erősebbnek. Az ilyen pillanatok viszont megtanítottak az elfogadásra. A hosszú út során, melyben Amerika szép tájai mellett az én belső békémet is kerestem, szépen megbarátkoztam eddigi döntéseimmel is.
– Álljuk meg! Azt hiszem, defektem van! – szakította meg gondolataimat Tomi.
– Ne szórakozz velünk! – szóltam vissza élesen.
Az elmúlt hetekben rendszeresen ugrattuk egymást ezzel:
– Hogy kapnál defektet a Death Valley-ben déli tizenkettőkor! – gúnyolódtunk viccesen.
– Tomi biztosan hülyül! – futott át az agyamon.
Pedig nem!
– Tényleg defektje van, már lapos a hátsója – erősítette meg Feri.
– Ez nem lehet igaz!
Lehúztuk a gépeket az út szélére. Nem volt jó ötlet megállni. Mintha egy főzőlapon álltunk volna, olyan érzés volt lelépni a tűzforró aszfaltra. Később megtudtuk, hogy egy átlagos nyári napon 80–90°C-ra melegszik fel a völgy talaja.
- Ha sokáig itt bénázunk, egyszerűen megolvad a cipőnk talpa! – morfondíroztam.
Amíg Tomi a cuccának leszerelésével bajlódott, táskám zsebéből előkotortam kis hőmérőmet: 46,7°C-ot mutatott.
– Akkor lássuk, milyen is egy gyorsszerviz!
Szerelni, vagy meghalni – ez itt a kérdés!
A problémák nem a kerék kiszerelésénél, hanem a kerékpár vázának megfogásánál kezdődtek. Tomi fekete színű bringáján akár tojást is süthettünk volna. Nagy nehezen sikerült fejre állítani a gépet, így már csak szerszámokkal kellett a fém alkatrészekhez érni. A gumival persze nem volt gond, olyan lágy volt, szinte lefolyt a felniről. Tovább kellett gyorsítanunk, mert lábunk alatt már kezdett nagyon forró lenni a talaj. Tomi kezében már pumpa, Feri próbált kitámasztott bringája árnyékába rejtőzni, kevés sikerrel. S ekkor érkezett és parkolt le mellénk az első autó.
– Köszönjük, már megvagyunk! – intettünk felé – Nem kell segíteni!
A kilyukadt belső ragasztását – a körülményekre való tekintettel – elhalasztottuk. Pedig de megnéztem volna milyen gyorsan szárad a vulkanizáló!
Tomi újra bringán, most már látjuk a kiutat! Csak egy a baj fele, az is felfelé visz!
Újra nyeregben voltunk, s már ott emelkedtek előttünk a Mesquite Flat 30 méteres homokdűnéi, melyek a kopár síkságból végre „igazi” sivatagot varázsoltak elénk. Most már biztonságban éreztük magunkat, így nyugodtan bemerészkedtünk közéjük.
Ahogy behajtottunk a parkolóba, minden szem ránk szegeződött. Az autósok, akik pár perccel korábban még légkondicionált járművük hűvös utasterét élvezték, s jelenleg azzal küzdöttek, hogy egyáltalán meg bírjanak állni a forró talajon, elismerő pillantásokban részesítettek minket. Kattogtak a fényképezőgépek, s néhány videokamera keresőjét is magunkon éreztük. A Halál-völgyébe ugyanis nem szokás bringával érkezni, főleg nem nyáron.
Az első dűnékig alig pár száz métert kellett megtenni a homokos talajon, ám sokan így is félúton visszafordultak. A többiek bőszen szorongatták kezükben félliteres vizes palackjukat, s gyorsan elkészítették a kötelező képeket. Indulás előtt egy motoros fickó lépett oda hozzánk.
– Merre mentek tovább? – kérdezte
– Arra, nyugat felé – mutatta Tomi.
– Én onnét jöttem! Tisztában vagytok vele, mi vár rátok?
– Igen, két hatalmas hegylánc!
– Hát ti sem vagytok teljesen normálisak! Sok sikert hozzá!
A java még csak most jön! 216 km-en 4303 méter pozitív szintemelkedés. Ez várt ránk a Death Valley után
Összesen 47 kilométert tettünk meg ebben a pokoli katlanban, a Halál-völgy alján. Délután a legnagyobb hőségben az utolsó párházas falucska útmenti „General Store”-jának árnyékában húztuk meg magunkat, de itt is elviselhetetlennek tűnt a kánikula. Negyedóránként döntöttük magunkba a kis falikút szinte ihatatlanul forró vizét. Bent árulnak hűtöttet is – arany áron. Szívünk szerint mennénk, robognánk tovább innen, de nem lehet. Még nem. Harminc kilométer kaptató van ugyanis előttünk, 1500 méter szintkülönbséggel. 46 fokban ezt azért nem kéne megpróbálni!
Érdekel a történet folytatása?
