A negyedik fejezet ismét visszakalauzol minket a magas hegyek világába. Átkelünk a túra két legkomolyabb, 1400 méteres magasságú hágóútján.

Sognefjellshytta (1410 m) 2022. július 8. – délutánján

Jókedvűen falatozunk a kellemesre fűtött menedékház tágas fogadócsarnokában elhelyezett padok egyikén. Akinek téli síelésről, vagy nyári hegymászásról ismerősek az osztrák, vagy svájci Alpok „hüttéi”, az pontosan tudja, hogy ott ez főbenjáró bűnnek számítana. Ezekben az országokban nem fizető vendégként már akkor is morcosan néznek rád az alkalmazottak, ha átléped a küszöböt, nem hogy egy asztalnál falatozol a saját hátizsákodból. Szerencsére Norvégiában teljesen más a helyzet. Itt egy menedékház valódi menedéket ad. Jelen esetben az alig ötfokos, csípős, szeles hideg elől, melyet rendre futózáporok kísérnek. De mi már nem aggódunk ezen, hiszen a mai nap neheze mögöttünk van, csak le kell gurulni.

A Sognefjell 1300-1400 méteren elnyúló, nagyjából 12 kilométer hosszú fennsíkja túránk egyik királyszakasza. Délelőtt hosszú és meredek kaptatón másztunk fel az azonos nevű fjord partjáról ide, a magas hegyek világába. Mellettünk emelkedik a Jotunheimen, magyarul az „Óriások Világa”, Norvégia legmagasabb hegysége. Kétezerötszázas csúcsai a kiterjedt gleccsersapkáiknak és az éles gerinceiknek köszönhetően úgy néznek ki, mint az Alpok négyezresei. De itt „lent”, 1400 méteren is mindent hó borít. A ház melletti tó még nem olvadt ki, a felette lévő ormon pedig egyre csak köröznek a sífutók. Diával kimegyünk egyet sétálni a közeli domb tetejére, mely még tökéletesebb kilátást enged a hegyekre, a srácok addig élvezik még egy kicsit a menedékház vendégszeretetét.

Jár is a pihenés, hiszen ma is nagyon nagyot mentek. Még lent a Sognefjord legvédettebb öblében, Skjolden falucskában reggeliztünk, majd visszapakoltuk a gépeket a legkisebb fokozatba, s kezdetét vette a húsz kilométeres hegymenet. A keskeny út rövid kanyarokkal vágta bele magát a meredek hegyoldalba, s mint egy lift úgy emelkedtünk fel. Ötszáz méteren eltűntek a fák, innen már olyan táj fogadott, mint az Alpok kétezres régiójában fűvel, kopár sziklákkal, beúszó felhőkkel. Nyolcszáz méteren pihentünk egy rövidet, majd egy kilátónál álltunk meg. Egy kedves lakóautós családdal elegyedtünk szóba, akik őszinte elismeréssel illették a fiúkat. Azt mondták, ma már többször láttak minket felfelé, elképesztő amit művelünk. Látszatra Peti és Csabi is élvezte a tekerést. Peti mindig pár kanyarral előttünk járt, szeret egymagában tekerni a saját tempójában. Csabinak még elkél a segítség, a bíztatás. Néha rá kell szólni, hogy váltson vissza, ha már nagyon rugdossa a bicajt, s hajlamos túl nagy sebességgel menni, ami ahhoz vezet, hogy elszáll a pulzusa és lekényszerül a nyeregből. Így hol Dia, hol pedig én diktálom neki a tempót, hogy egyenletesen tudjon haladni.

Csak felfelé

A fennsík szélén, az Oscarhaug pihenőhelyen álltunk meg ebédelni. Mint a norvég magashegyi utakon szinte mindenhol, itt is rengeteg bárány mozgott szabadon. Ezek a félénk állatok általában elkerülik az autósokat s a gyalogosokat, ezért nem igazán tudtunk közel kerülni hozzájuk eddig. Itt azonban találkoztunk egy kifejlett nősténnyel, amelyik úgy tudott pitizni, mint egy kutya. Szabályosan kunyerálta az ételünket, még a kiürült Nutellás üvegbe is bedugta az orrát, amitől tiszta mogyorókrém lett az orra. Jót derültünk rajta. Petiék gyorsan össze is barátkoztak vele, s nem győzték simogatni vastag bundáját. Innen már csak egy rövid kaptató volt hátra, s fel is értünk a „fjellre”. Mint megtapasztaltuk, ezek a norvég magashegyi utak mind ilyenek: egyik oldalon, a fjord felől meredek emelkedőn lehet őket elérni, majd felérve enyhén hullámzó úton haladhatunk a kiszélesedett völgyben, általában kiterjedt tavak társaságában. A másik irányból kevésbé meredek úton lehet lejutni róluk az ország belsőbb vidékére.

Az első 1400-as hágóm

Délután öt órakor, szemerkélő esőben mi is ezt az utat választottuk, felvettük a legmelegebb öltözékünket, rá az esőcuccunkat, s megkezdtük az ereszkedést a mai táborhelyünk irányába.

Ridderspranget vízesés 2022. július 9. – késő délután

Ez a zuhatag bőven megérte a másfél kilométeres kitérőt. Teljesen véletlenül bukkantam rá, amikor még ma délben Lom városában táborhelyet kerestem estére.

„Ridderspranget” – avagy a „lovag ugrása”. Ebből a rövid kifejezésből az derül ki számomra, hogy mennyire hasonlít a norvég a német nyelvre! És miért is így hívják ezt a vízesést? Hát azért, mert a két áthajló sziklatömb, amelyek között átrobog ez a félelmetesen nagy erejű, kristálytiszta víztömeg, egy pontban olyan széles, hogy némi bátorsággal át lehet ugrani a másik partra. Elvileg kivitelezhető az ugrás, mint ahogy a tájékoztató táblán leírt lovag is átlibbent rajta szerelme kedvéért, ám elég egy apró hiba: egy kis megcsúszás, vagy egyensúlyvesztés, s ha elvéti az ember, akkor rögvest ott találja magát a jéghideg sodrásban. A víz erejét és hőfokát ismerve a túlélés esélyei elég alacsonyak.

A Ridderspranget vízesés Petivel

Így hát mi is, mint a többi bámészkodó turista, csak a bal partról szemléltük meg a természet bámulatos műalkotását. Estére újra kisütött a Nap, s eszményi színkavalkádot varázsolt a szurdokba. Meredek sziklafalban az életükért kapaszkodó gircses-görcsös fenyők zöldje tökéletesen passzolt a komor szürke sziklák között utat törő fehéren habzó mélykék folyóéhoz. Méltó lezárása volt ez a helyszín a mai igencsak sokoldalú és változatos napunknak.

Tegnap este a Sognefjellről legurulván nagyjából hétszáz méteren álltunk meg. 2015-ben, amikor egymagam kerekeztem errefelé, itt egy szuper ingyenes kemping állt vizesblokkal. A csapokból akkor meleg víz folyt, erre határozottan emlékeztem, hiszen akkor is cudar időjárási körülmények között érkeztem. Most azonban csalódnunk kellett. A bejáratot hatalmas sóderkupacokkal torlaszolták el, s a fenyőerdő rejtette táborhelyen is minden létesítmény zárva volt. Így a szemerkélő eső elől egy tájékoztató tábla esővédőjének fedezékébe vonultunk vissza, majd a beígért meleg víz helyett jöhetett a dermesztően hideg folyóvíz, melyet a hálózsákunk melegével próbáltunk ellensúlyozni.

Másnap reggel is komor, hűvös idő fogadott. Így nem is tétováztunk, egyhuzamban letekertük a Lom városáig hátralévő 30 kilométeres távolságot. A nemzeti parkok metszéspontjában fekvő kisváros legfőbb nevezetessége egy régről megmaradt jellegzetes fatemplom. Nyaranta a környéken található temérdek természeti látnivaló komoly tömegek vonz, és rengeteg ember lepik el az apró város szűk utcácskáit. Mi sem siettünk tovább, hiszen délutánra jobb időt ígértek. Bevásároltunk, majd a Norsk Fjell múzeum fűtött falai közé vonultunk vissza. Amíg a fiúk bejárták norvég nemzeti parkok élővilágát és a túrázás hajnalkorát bemutató kiállítást, mi egy kandalló melegében vártunk rájuk. Nem holmi szokványos kandalló volt ez, inkább egy tábortűzhöz hasonlított, melyet körbe lehetett ülni, felette pedig egy vastag cső szívta ki az izzó keményfák füstjét. Nagyon kellemes volt az itt eltöltött bő egy-másfél óra.

Tábortűz a múzeum falai közt - a norvégok kreatívitása határtalan

Mivel az esős szakaszon sikerült egyenesbe hozni a túrát, s a Sognefjell sem tudott minket lelassítani, már sejthető volt, hogy a Valdresflye, az utolsó magashegyi szakasz sem tud rajtunk fogást találni. Lom városa 380 méteren van. Úgy terveztük, a délután felkaptatunk nagyjából 7-800 méteres magasságig, s holnap fogjuk kimászni az 1400-as hágót. A fiúk is tudták, hogy ez lesz az utolsó felmenetel, így kellő önbizalommal és nagy lelkesedéssel várták.

Lom után az első kilométerek szokatlanul nagy forgalmat hoztak, de továbbra is bízhattunk a norvég sofőrök előzékenységében. Senki nem kezdett veszélyes előzésbe, minden autós kivárta a sorát. Tessand után aztán egy csapásra alánk került a folyóvölgy. Az 51-es úton indultunk tovább dél felé, mely az első kilométerekben tíz százalék felett emelkedett. Tíz kilométer sem kellett hozzá, s már majdnem kilencszáz méteren voltunk újra. Innen igazi vadregényes tájon tekertünk az enyhén hullámzó terepen. Körülöttünk hatalmas fenyvesek borították a völgyet és a hegyoldalakat, balra tőlünk a távolban csillogtak a Jotunheimen havas kétezresei. Este hat óra felé érkeztünk meg a vízeséshez, így bőven maradt mindenre időnk. Finom vacsorával és meleg teával zártuk ezt a napot is, s egyre inkább éreztük, hogy mindazt, amit a túra elején elvett tőlünk Norvégia, azt szép lassan – apró cseppekben – most mind-mind visszaadja.

Néptelen utakon kapaszkodunk fel az utolsó magaslatra

Valdresflye (1389 m) 2022. július 10. – délután négy óra tájékán

„Felértünk! Megvan az utolsó domb”. Csabi ökölbe szorított feltartott keze jelzi egy újabb diadal végét. A tágas, kopár fennsík ezúttal hómentes. Csupán egy kis méretű, de modern étterem dacol a szelek játékával, a Flye 1389.

Hosszú, de nem túl meredek kaptató vezetett idáig, a nem egészen a harminc kilométerre található táborhelyünktől. Reggel hűvös, de napos idő fogadott minket, ám a hideg szél nem engedte, hogy elérjenek hozzánk a nap melengető sugarai. Délelőtt egy rövid, alig öt kilométeres gyalogos körtúrára vállalkoztunk, hogy közelebbről szemügyre vehessük a körülöttünk elterülő természet igazi vadságát. Amikor 2015 nyarán hazaértem a Norvégiát szinte teljes egészben átszelő Tromsø – Osló kerékpártúrámról megkérdezték, hogy mi tetszett legjobban. Rögtön rávágtam, hogy a gyalogtúrák. Bár engem mindenki ősbringásnak tart, mégis úgy éreztem, hogy Norvégia igazi vadsága akkor nyílik meg számunkra, ha elhagyjuk az aszfaltot. Norvégiában rengeteg gyalogos útvonal van, de általában ezek nincsen túlságosan túlgondolva. Egyszerű, nehezen követhető és járható ösvények, technikás terepviszonyok várnak arra, aki itt barangolásra adja a fejét. Folyókon kell átkelni, apró patakok, csermelyek medrében ügyeskedni a köveken. De amint elhagyjuk a biztonságot jelentő országutat, rögtön érezhetjük, hogy itt valami egészen más világba csöppentünk bele. Ha otthon elindulunk egy erdei ösvényen, szinte biztosak lehetünk benne, hogy 10-15 km múlva újra civilizált helyre érkezünk. Itt napokig lehet bolyongani úgy, hogy az ember egy áldott lélekkel sem találkozik. Nyilván a mai délelőtt megtett öt kilométeres kör csak ízelítőként szolgált, de mégis rengeteg újat tudott mutatni.

A Valdresflye az előző fjellekkel ellentétben inkább zöld volt, mint fehér

Ebédünket már majdnem ezer méter magasan, Gjerdesheimben költhettük el, mely a nagyjából 20 kilométer hosszú és 1-2 kilométer széles Gjerde tó egyik végében található. A tótól északra található vonulat szikláin halad Norvégia egyik leghíresebb gyalogtúra útvonala, melynek teljesítése után a vándorok a tavon rendszeresen közlekedő hajójáratok egyikével tudnak visszatérni a kiindulási pontra. Nyaranta nagy népszerűségnek örvend ez az útvonal, rendszeresen érkeznek a turistabuszok és a hajók is túrázók százaival.

Ebéd után nem maradt más hátra, mint az utolsó 15 km 425 m szintemelkedéssel. Az út a hófoltokkal borított kétezres csúcsok mellett szinte nyílegyenesen kaptatott fel a mészkőplatóra. Peti szokásához híven megindult előre Diával, én Csabinak segítettem az utolsó monoton szakaszon.

• Túra hossza: 111 km
• Túra nehézsége: Közepes
• Túra terepe: Hegyvidék
• Szint: +3161 m,-2803 m
• Átlagos meredekség: 4.5 %