Autógépész mérnök szakújságíróként és szenvedélyes bringásként régóta foglalkoztat a kérdés: milyen kocsi való egy kerekesnek? Hiszen nem mindig otthon pattanunk nyeregbe, hanem sokszor kell elszállítani a kerékpárt a rajthelyre, mondjuk Budapestről a Mátrába, vagy akár a Dolomitokba, a Pireneusokba vagy Korzikára, hogy csak saját csavargásaimból vegyek példát.

Alapállásból nagyon egyszerű a válasz: kerékpártartót szerelünk a tetőre, vagy akasztunk a kocsi hátfalára, vagy pedig vonóhorog-tartót használunk. Felpakolunk akár négy biciklit, és már mehetünk is. Szinte akármilyen gépkocsi megfelel, beteljesítve a vérbeli bringás alapkövetelményét: a motoros jármű elsősorban arra való, hogy szükség esetén szállítsa az emberi erővel hajtottat.

Csakhogy vannak hátrányai is a kerékpárszállításnak az autó külsején. Ha a tetőtartót választjuk, magasabb kocsikra nehéz felemelni a drótszamarat, kétfokú létrára vagy felfordított sörös rekeszre kellhet állni. Az odafönt álló biciklik brutálisan lerontják a kocsi aerodinamikáját, ami jócskán megnövekedett fogyasztásban érezteti hatását, illetve magasabbra emelik súlypontját, rontva a kanyarstabilitást. A hátfalra akasztott tartóval nincs ilyen baj, de többnyire csak egy vagy két kerékpár fér rá, vannak súlyhatárok is, és hozzáférhetetlenné válhat a csomagtartó. A vonóhorgot le kell vizsgáztatni, a rá való tartó drága, és szürke rendszámot kell intézni rá, szóval elég macerás az egész.

Ezenkívül, aki kényes a bringájára, porszemet sem tűr rajta, bánatosan veszi tudomásul, hogy esős időben vastagon belepi az egészet az a szutyok, amelyet az ablaktörlő rendszeres bekapcsolásával tisztít le a szélvédőről. A sárpermet belemászik a láncba, a váltó finom alkatrészeibe – tűrhetetlen!

Milyen más, ha kétkerekű túratársunk (egyesek, mint jómagam, szinte testrészüknek érzik) az autó belsejében utazik bevetésre! Ehhez megfelelő méretű csomagtartóra van szükség, és persze olyan bringákra, amelyek kerekének kiszedését és visszarakását gyorszár könnyíti meg. A célnak kiválóan megfelelő típust ismertem meg a Peugeot Rifterben.

Noha kimondottan gyakorlatias, hasznossági szempontok alapján tervezték, még jól is néz ki, egyáltalán nem furgonszerű. Csak a belső tere! A poggyásztér alapállásban 775 literes, de az ülések lehajtásával négyezerre növelhető (az utóbbi az ötszemélyes hosszú kivitelre érvényes, nálam a rövid volt, Allure kivitelben). A három hátsó ülés egyenként hajtható és süllyeszthető le a padló síkjába. Ekkor simán bepakoltunk, kiszedett kerekkel, egymással szembe fordítva és a nyeregre-kormányra állítva három kerékpárt, és még bőven maradt férőhely a kerekeknek, sisakoknak, hátizsákoknak is, szóval mindennek, ami egy túrához kell, és kényelmesen beült a három ember is.

„Nem normális” bringát kell szállítani? Probléma nélkül beraktam csaknem két méter hosszú fekvőbringámat, túratársam hagyományos trekking gépével együtt – ekkor a fekvő helyzetet választottuk, a két masina között pokróccal, hogy ne zörögjenek, illetve karcolják egymást.

Elképesztő, hogy a nagy poggyásztartó mellett mennyi rakodási lehetőség várja a holmit. Az autó saját tartozékai a hátsó lábtér padlója alá süllyesztett rekeszekbe férnek, így hát szó szerint, de jó értelemben, „láb alatt vannak”. Fent, a panoráma üvegtető alatt padlásszint húzódik az első szélvédőtől a hátsóig, csak fel kell nyúlni elemózsiáért, egy-egy ruhadarabért. Jó nagyok az ajtózsebek is, csak a pohártartókat találtam ügyetlenül kicsinek. Mivel a Rifter felépítése miatt könnyű be- és kiszállni, és nagyon kényelmes a magas üléspozíció, illetve tökéletesen zavartalan a körkilátás, hosszú utazáson is mindenki jól érzi magát benne.

És milyen autónak? 1.5-ös 100 lóerős dízelmotorjával élénken megy, ugrósan gyorsul, és átlagban 5,6 litert fogyasztott. Az ötgangos manuális váltó ma már nem számít a legmenőbbnek, de a motor rugalmassága igazából fölöslegessé teszi a divatosabb hat fokozatot. A kézifék elektromos, felszabadítva az ülések közötti helyet még két jó mély tárolónak. Nagyon szeretem a Peugeot i-Cockpit vezetőhelyét: a műszeregységet mindig jól látni a kicsi, tenyérbe simuló kormánykerék fölött. A kocsi persze meg volt rakva a szokásos vezetőtámogató rendszerekkel, nagy képernyőn mutatta a navigációs térképet, jó volt a hangrendszer zenei minősége, tehát semmiben sem éreztem hiányt a sokkal kisebb használati értékű divatautókhoz képest. Igaz, mindezeknek megkérik az árát, az alapkivitel 5.315.000 forint lett volna, de a nálam járt Rifter Allure 1.5 BlueHDi 100 kivitel listaára már 7.749.000. Kerékpáros túrázáshoz viszont nem feltétlenül szükséges ilyen gazdag kistafírozás, a szükséges képességeket már az alapmodell is hozza magával.

Ez aztán a szép együttműködés különböző járművek között: az autó szépen, megkímélve, tisztán elviszi a bicikliket, aztán pihenhet, míg a túrán a kétkerekűeket strapálják gazdáik.