Ausztriában az Enns folyó völgyét jártuk be, gyönyörű tájakat láttunk, kedves emberekkel találkoztunk, és kitaláltuk, hogyan kerekezhet jól együtt két, nagyon különböző kondíciójú személy.

Sárika soha életében nem tanult meg biciklizni, máig sem tud, és nem is fog már megtanulni. Kenutúrákra, síelni, kirándulni sokat jártunk együtt, de a bringázásból csak úgy vehette ki a részét, hogy autóval kísérgetett néhány nagy túrán. Ám, miután a rekutól új lendületet nyertem, ő is kedvet kapott, és egy kölcsön háromkerekűn kipróbálta. Azt sem tudta, hogyan kell fékezni vagy váltani, de a kezdeti nehézségek leküzdése után nagyon megtetszett neki az egész, meg is vettük a gépet. Mivel autót jól vezet, hamarosan feltalálta magát a forgalomban, és elkezdődhetett a közös csavargás. Éppen az ő ötletére, mintegy vizsgamunkájaként, unokáinkkal körüljártuk a Fertőt, majd sokat csavarogtunk a Dunánál és a Tiszánál, de végig úgy maradt elkönyvelve, hogy csak könnyű, síkvidéki túrák jöhetnek szóba. Mígnem egyszer a Keszthelyi-hegységben kiderült, hogy megbirkózik ő hosszú és eléggé húzós emelkedővel is. E képességének hamarosan hasznát vette...

Túl az Óperencián

Menjünk hát a hegyek közé, Ausztriába, ahol kidolgozott útvonalak és jó körülmények várják a biciklistákat! Jómagam a nizzai túrán jártam már az Enns folyó völgyében, emlékeztem, milyen gyönyörű, és azóta kerékpáros útvonalat is létesítettek ott: ez az Ennsradweg. Mint utóbb kiderült, az országutat kerülgető, mezei utakból, külön kerékpárutakból, aszfaltozott és jó minőségű murvás szakaszokból összeállított, néhol a folyót külön a bringásoknak épített hídon keresztező, és végig szépen jelölt útvonal tendenciájában lejt ugyan, de azért elég sokat liftezik fel-le, összesen kiad körülbelül ezer méternyi szintemelkedést, és 1800 lejtést. „Inkább sportos" túrakerékpárosoknak ajánlja a leírás. Helyenként alaposan meg is dolgoztatott minket...

Egyébként harcias elődök nyomába léptünk, lévén, hogy az Ober Enns (felső-Enns) német kifejezést torzította Óperenciává a magyar nyelv, és ebből lett aztán a mesék Óperenciás tengere. A nyugat felé kalandozó hadak számára az számított nagyon távoli vidéknek, ami annál messzebb esett: túl az Óperencián.

Baljós kezdet, jó folytatás

Baljós előjelekkel indult a túra. Eleve el kellett halasztani, mert a tervezett nyár-elejei időszakban katasztrofális volt az időjárás. Június végére ígért napsütést a meteorológia, de akkor meg, pár nappal az indulás előtt, Sárika kapott valami kórságot, úgyhogy erősen legyengülve, kellemetlenségektől gyötörve döntötte el vagányul, hogy azért belevág. Kifelé autózva aztán elromlott az idő is, komoly front vonult fel, esett az eső. Ami ilyen rosszul kezdődik, az csak jobban folytatódhat! Úgy is lett, délutánra kezdett felszakadozni.

A teljes Enns-Radweg a folyó forrásától indul, de legtöbben kihagyják az első szakaszt, és Radstadtból indulnak neki. Mi is így döntöttünk. De még úton odafelé megálltunk a tervezett első etap végpontjánál, Pruggern községnél, ahol szállást foglaltunk a vízparti, ígéretes nevű Bierfriedl (Bier – sör) fogadónál. Efelől bebiztosítva autóztunk el Radstadtba, ahol rövid felderítés után találtunk egy ingyenes parkolót, majd minden időhúzás nélkül neki is vágtunk a túrának, súlyos felhőzet alatt, de száradó utakon.

Nagyon hangulatos mindjárt az első szakasz! Mezőkön, erdőszélben, takaros falukon át vezet, van benne mulatságosan keskeny függőhíd (épphogy átfért a trike), és néhány rövid, de jó húzós emelkedő: az egyiket külön ki is táblázták, 17 százalékos. Semmi baj, egy kis tolással besegítettem az asszonynak, pár méter az egész. 38 változatos és szórakoztató kilométer után értünk vissza a fogadónkba.

Oda-vissza

Az egész utazás egyik kulcskérdése a logisztika volt: hogyan legjobb visszajutni az autóért? A tervezett túránk több mint 200 kilométeres, és a végpontról az elejéhez utazni csak eléggé körülményes, átszállással járó, félnapos, és korántsem olcsó vonatozással-buszozással lehetne, aminek a gondolatától is kilelt a hideg. Ehelyett azt találtam ki, hogy reggelente visszabringázom az előző napi etapon, a szállásig elhozom a kocsit, együtt reggelizünk és megtesszük az aznapi távot, majd ezt a módszert ismételgetjük. Ezáltal nemcsak azt érjük el, hogy sohasem lesz túl messze a járgány, hanem megteremtjük az élvezetes közös biciklizés alapját is: én kétszer annyit megyek, és mindjárt jókor hajnalban, a saját tempómban rendesen kihajthatom magam, utána már nem zavar a lassúbb menet Sárikával. Az egész nagyszerűen bevált, nyugodt szívvel ajánlhatom a módszert másoknak is!

Visszafelé más a tájkép, mások a korai fények, más az egész hangulat. Északról a Dachstein óriási tömbje határolja a völgyet, néha kibukkantak a már fehér felhők közül a hatalmas sziklafalak. Schladmingban egy megmosolyogtató közjáték: a park kerékpárútján vad- és házi kacsák csapata sétálgat. A színes és a fehér tollakat elnézve úgy tűnik, hogy intim kapcsolatok lehetnek közöttük. Magabiztos nyugalmuk nem ismer határt: odébb nem lépnének a bringás elől, le kell szállni és úgy átlavírozni köztük.

Kedves gesztus Admontban

Másnap már hét ágra sütött a Nap, amikor a leghosszabb etapot (67 km) tettük meg, Liezen helység mellett csak elhúzva, Admont városáig. Ez kemény volt! Általában nagyon könnyű, vízszintes vagy enyhén lejtős, az útminőség igazán kiváló, de néhol olyan meredek kaptatók tarkítják, hogy be kellett segítenem Sárikának egy kis tolással, mert a murvás úton kipörgött a hátsó kereke! Ennek hamar kialakult a jó módszere: a trike ülésének felső sarka épp kézre esett nekem a rekumról, úgyhogy egyet-kettőt visszakapcsolva rendesen be tudtam segíteni. Körülbelül egyformán kifulladva értünk az emelkedők tetejére. El is fáradt rendesen az asszony, de a harci kedve mit sem csökkent, sőt másnaptól javulni kezdett az egészsége, tudott már enni is valamit. Út közben pedig, jó osztrák módra, minduntalan akad egy hangulatos sörkert, úgyhogy a mókás figurákkal kifaragott csobogók hideg forrásvize csak mosakodásra kellett.

Admontban híres bencés kolostor van, a világ egyik legnagyobb szerzetesi könyvtárával, de mi kihagytuk a meglátogatását, mert a mindenben hasonló pannonhalmi gimnázium egykori diákjaként hosszú időre kielégült ilyen irányú kíváncsiságom. Inkább szállást vettünk egy aranyos fogadóban, ahol persze rögtön tisztázni próbáltam még az este, hogy miképp tudok majd jó korán bejutni a garázsba, ahol a bringák állnak, mire így szólt a gazdasszony: − Fél hatkor nyitjuk ki. De nem kell bicikliznie, épp megy arra egy autónk, elviszi magát, nem is kerül semmibe! Ekkora szívélyességet nem illene visszautasítani, el is fogadtam örömmel. Közben a sofőrrel beszélgetve sok mindent megtudtam a környékről, és a végén a kocsim mellett tett ki.

Az Enns szurdokvölgyében

A harmadik túranap a királyszakaszé: a Gesäuse hegytömbjén vágja keresztül magát az Enns, másfél kilométernyivel magasabbra nyúló hegyormok, meredek sziklafalak között. Már előre sejthető, hogy nem akármi vár ránk, mert a virágos réteket lezárva tömör falként mered előttünk a hegység, amelyen valahogy át kell jutni a folyónak, és vele együtt nekünk is.

Benn a kanyonban egyik lélegzetelállító látvány a másik után! Nem is tudja az ember, hogy a nagyszerű bringázásra összpontosítson, a tájat bámulja, fotózzon vagy videózzon. Persze jut idő mindenre, hol hagytuk száguldani a jó lejtőkön a gépeket, hol megálltunk gyönyörködni. Közben jókat mulatok Sárikán: ő, aki oly buzgón fogadkozott, hogy soha nem megy majd gyorsan ezzel az ördögszekérrel, most felbátorodva ötven fölött ereszti lefelé, miközben egyszerre ér fülig a szája a gyönyörűségtől, és mereszti a szemét, életéért aggódva. Oldalt vadul zúg a folyó, egyébként csönd van, már amikor nem dübörögnek el mellettünk teherautók. Itt ugyanis nincs hely külön kerékpárútnak, csak ahol alagutat kell megkerülni. A szurdokvölgy középtáján egy vendéglő napernyője alatt ebédelünk és sörözünk – szép az élet!

45 kilométer ez a lenyűgöző szakasz Hieflau helységig, ahol meg sem álltunk, iparkodtunk tovább, már déli melegben. Na, a hátralevő nyolc kilométeren is voltak derék kis emelkedők, jól odatűzött rájuk a Nap, megérdemeltük az ebédet a csodás völgyre néző teraszon. Még egy utolsó erőfeszítés, Kirchenlandl falucskában, fel a fogadóhoz, amelynek egyedüli vendégei voltunk – még nem igazán indult be a nyári szezon. A berendezéshez szobabicikli is tartozott, amelyet Sárika menten kipróbált, majd a buja kertben sör mellett üldögélve alig győztük feleleveníteni a mai élményeket.

Küzdelmes szakasz

A negyedik nap hajnalán visszabringáztam Admontba a Doblóért – ezt a szakaszt akárhányszor szívesen megtenném! Az autót luxus-körülmények között, külön garázsban szállásolták el. Aztán jött a közös menet, a szokásos hullámvasutazással. Néha úgy eltávolodunk a folyótól, hogy nem is látszik, és az országúton kell menni. Ausztriában egyébként nem rossz forgalomban biciklizni, mert nagyon korrektek, sőt néha már idegesítően óvatoskodók az autósok, egyszer-egyszer már rájuk kiáltottunk volna: − Előzz végre, te szerencsétlen! Másutt a víz partján vezet keskeny aszfaltcsík, ahol magunkra maradtunk, mert más biciklistákkal arrafelé nemigen akadtunk össze. Ott már szelídebb a táj, de látnivalókban azért nincs hiány, van például néhány duzzasztó, fölötte csendes, alatta rohanó vízzel.

Großramingnál tábla figyelmeztet, hogy aszfaltozás miatt le van zárva a kerékpárút. Nem bántuk, mert a leírás szerint erősen hullámos az a szakasz, Sárika pedig már kezdett ereje végéhez érni. Sokat vesz ki az emberből a tűző napsütés és a meleg. Egy helyen jókorát szunyókált is a háromkerekűjében fekve – ezt próbálja meg valaki standard kerékpáron! Így megint az országúton jutottunk el Reichramingba, ahol egy-két sikertelen szálláskeresés után a nyitva tartó fogadóhoz irányítottak. Az viszont fent van egy nem hosszú, de annál meredekebb emelkedő tetején. Hamar feltekertem rajta és visszaszaladtam, hogy toljam egy kicsit Sárikát, aki azonban rám kiáltott: Hozzám ne nyúlj, ha már idáig feljöttem! Kitartásának jutalma nagyszerű szállás, finom vacsora és jéghideg sörital lett. A bringák a pajtában aludtak – ma is megtettek 50 kilométert.

Biciklizés vasúti pályán

Innen az Ennstal Radweg tovább vezet, le, egészen a Dunáig, de mi azt már nem terveztük. Inkább a környék attrakciójára, egy oldalvölgyben a Hintergebirgsradweg bejárására vágytunk. Itt régebben keskeny nyomtávú vasút szolgálta a fakitermelést, ennek a nyomvonalán most a közforgalom elől elzárt murvás út vezet, a bringások paradicsoma! A kis, fafűtéses lokomotívoknak alig emelkedően fektették a pályát, lehet zavartalanul csodálni a patakot, a sziklafalakat és a sok-sok alagutat, amelyekben automatikus világítást szereltek fel a kerékpárosok kedvéért! Alkalmas helyen rönkház várja a szomjas és éhes vándort, másutt fényképes tabló és kis kiállítás állít emléket a hajdani vasutasoknak. Nagyon vadregényes az egész völgy, alig lehet betelni a szépségével.

A Schleierfall (Fátyolvízesés) lett a méltó végpont, ahonnan visszafordultunk, már kezdődő esőben. Mire legurultunk azon a húsz kilométeren, úgy néztünk ki, mint a vaddisznók! Az agyagos murva egyszerűen bevakolta a gépeket. Szerencsére a faluban találtunk egy nyilvános vízcsapot, rajta locsolócsővel, így lemosott bringákat pakolhattunk be a reggel idehozott kocsiba. Közben elégedetten regisztráltuk, hogy Sárika épp most érte el a 2000-edik kerékpáros kilométerét. Hazafelé akkora felhőszakadásban jöttünk, hogy alig lehetett látni valamit, de ekkor már hiába adta ki a mérgét az időjárás: ezekkel az élményekkel a hátunk mögött csak mosolyogtunk rajta.

Karlovitz „Pupu" Kristóf

Adatok

Résztvevők:

• Bakos Sára. TW-Bents Artifice recumbent trike, elöl két 20 colos, hátul egy 26 colos kerék, tárcsafék, 3x9 fokozat, összehajtható alumíniumváz, hálós ülés.
• Karlovitz Kristóf „Pupu" (1943). Carbonrecumbent Road Runner Low szénszálas vázú 20/26-os reku, V-fékek, 3x9 fokozat.
• Fiat Dobló 1.3 JTD ötszemélyes autó.
• Időpont: 2011. június 26-30. Túratáv 230 km, szintemelkedés kb. 1000 m.
• Forrás: Enns-Radweg térképes túrakönyv, Ersterbauer kiadó (www.ersterbauer.com), kapható például: Térképkirály, Internet-böngészés: Ennsradweg.

A túráról készült videók ITT tekinthetők meg.