A kultúra valamint a sport által, a honi és határontúli magyarok illetve a szomszéd országok összefogását hirdető futó- és kerékpáros rendezvényen ünnepeltük EU csatlakozásunkat. A túra során futók 10 kilométerenként egymást váltva (akadt aki több szakaszt is elvállalt), és mi öten kerékpárosok (Ferenczi Barnabás, Lehel Gábor, Tóth Péter Budapestről, míg Kátai Ferenc és Györgyi Gábor Budakalászról) váltás nélkül tettük meg a Kazincbarcika és Velky Kamenec (Nagykövesd) közötti (eltévedés nélküli) 215 km-es távot, mellyel a korábbi háborúkban elesett hősök emléke előtt tisztelegtünk. Közben ötször keltünk át a magyar-szlovák határon.

Az április 30-i kora reggel kisebb ünnepséggel - ágyúlövéssel, galambröptetéssel és Egressy Béni szobrának megkoszorúzásával - kezdődött Kazincbarcikán. A társaság 7:17-kor rajtolt el a főtérről, hogy 1003 perccel - és 215 km-rel - később (mely minden perce 1 évet szimbolizált István királlyá koronázása és jelen évünk között) 23:57-kor a nagykövesdi (Szlovákia) célba érjen. A rendezvény során kb. 15-20 magyar és szlovák faluban került sor kisebb-nagyobb ünnepségre, miközben a futók megállás nélkül haladtak tovább. Felemelő volt, ahogy a csoport élén futók mögött lobogott a kezükben tartott magyar, szlovák és EU zászló. Az első faluban, Vadnán is érezhető volt a helyiek kedves, szívet melengető hozzáállása. Szerény körülményeik ellenére 7 kislány kedves táncot lejtett, majd az ünnepi beszédek után a társaság által hozott kopjafára felkerült a falu szalagja is. A rendezvénnyel érkezett öt, középkori katonaruhába, páncélba öltözött fiú minőségi harci játékot, vívást mutatott be, amit a vendéglátók szendvicsekkel, üdítővel háláltak meg. Kellemes volt a tavasz érkeztével színesedő Bükk lábánál tekerni, élvezni a friss szellőt és hallani a madarak csicsergését.

Bár a falvak között általában csak két fiú futott - egy autó kísérte őket - a településeken, határon más katonai egységek futóival kiegészülve mindig huszan, harmincan haladtak át, természetesen taps, ünneplés közepette. Élmény volt nézni, ahogy a határátkelőhöz közeledett a karaván: élen a zászlót vivő futókkal, mögötte a sok egyenpólós kocogóval, két rendőrmotorossal és a kísérőbusszal.

Északi irányba, Pelsőc felé tartva mind szebb lett a táj: láttunk szép, sárga repceföldekket, virágzó fákat, zöld mezőt, a távolban pedig magas hegyeket. A kocsiút széles padkáján szinte ketten is elfértünk egymás mellett; nem volt nagy forgalom. Pelsőc (a város) után két rég várt meredek emelkedő következett: a futók néhol biciklis sebességgel kapaszkodtak fel a dombtetőkre. Gyönyörű tavaszi időben érkeztünk az általam hosszú évek után viszontlátott Aggteleki karsztra. A faluban újabb ünnepség következett, ám a futóknak nem volt pihenés. Jósvafőn nem hagyhattuk ki a csendes, erdőmélyi tengerszem felkeresését. Tornanádaska után ismét szlovák földön folytatódott az emlékfutás; a szél fokozatosan szívta el frissességünket. Gyönyörű volt a sárga mező, a ritka fasorban vezető karaván; miközben a háttérben Torna várromja tűnt fel. Az EU csatlakozás előestéjén érdekes és szomorú kontrasztja volt a túrának Velká Ida (Nagyida), ahol hihetetlen koszos, lerobbant cigány putrit láttunk; az épületfélék előtt koszos gyerekek játszottak a porban, míg kb 1-2 kilométerre északra tőle a kassai acélművek ontotta a vörös port. Gönc után következett a túra utolsó tájegysége: a Zemplén; sötétben! Rendőri felvezetéssel megismételhetetlen hangulata volt a falvakon át, majd a sötét - csak kocsifények által megvilágított - erdőn keresztül-kerekezni. Az utolsó határátlépésre a közeli falu apraja-nagyja - sokan népviseletben - kijött. Gitárzenére, jó hangulatban daloltak, majd tapsolták, ünnepelték meg a futókat és minket is. Az utolsó óra - éjfélhez közeledve - kissé már álmosan, néha fázva telt. Szállásunk és a vacsora is igazi falusias volt; erősen sugárzott belőlük a helyiek vendégszeretete, kedvessége.

Reggelire is a ház udvarában felállított sátor fa asztalainál került sor: örömmel fogadtuk a sonkával teli tálat, tojást, szalonnát és forró teát. Zemplénbe való indulásunk előtt még részt vettünk a falu Európa-park és szoboravatóján, amire érkezett három (szlovák, magyar és cseh) konzul, egy-egy országgyűlési képviselő, polgármester, stb. A résztvevők, lakosok együtt énekelték a magyar himnuszt. A szalagátvágások után, a szoborleleplezés előtt került sor ünnepélyes búcsúztatásunkra: a falu tapssal köszönt el tőlünk.

A hétvége hátralevő részét a Zemplénben töltöttük. Útban Sátoraljaújhely felé kellemes meglepetést okozott a pácini kastély, valamint a fazsindelyes karcsai református templom. A Pálházát és Háromhutát összekötő - eredendően aszfaltozott - út meglehetősen rossz minőségű, inkább terepkerékpárral javallott nekivágni. A rossz útért a szinte érintetlen tavaszi erdő és a csendes Háromhuta falu kárpótolt. Telkibánya felé, vagy Kéked és Hollóháza környékén a szép táj mellett jó utat is lehet már találni. A Kéked utáni emelkedő nem csak gyönyörű, hanem meredek is. A Holláházán át Pálházára visszavezető lejtő előtt szinte forgalommentes erdészeti út vezet a Nagy Milic alá, László tanyához (amely egyébként vállalati üdülő lévén turisták elől el van zárva.) Hazafelé feledhetetlen élményeinkről beszélgetve hamar eltelt a 4 órás vonatozás.

A cikk eredetiben ITT olvashatő!