2015 áprilisában, izraeli bringatúránk alkalmával már jártunk a Holt-tenger elképesztő partvidékén, s ekkor még teljesen ismeretlen és elérhetetlen földként nyújtózott a másik parton Jordánia. Ugyanezt éreztem, mikor Eilatból, a Vörös-tenger partvidékéről pillantottam át a karnyújtásnyira lévő, mégis minden más szempontból igencsak távolinak tűnő Akaba városára.

2024 a megújulás éve. Számomra egy új bringatúrás korszak kezdetét jelentette. Peti fiam 15 évesen már egy olyan szintre jutott, hogy bátran el mertem vele indulni egy - az eddigiekhez képest - sokkal nehezebb és összetettebb kerékpártúrára. Tudtam, hogy tűrni fogja a sivatag egyhangúságát, és forróságát ugyanúgy, mint az európai szemmel már-már túl intenzív arab városokat, ahol árgus szemekkel vizslatnak majd minket, mintha egy teljesen más bolygóról cseppentünk volna közéjük. Fizikailag készen állt az első kategóriás emelkedőkre, melyek velejárói egy jordán kerékpártúrának, s ami az arab kultúrát és történelmet illeti, még nálam is jóval felkészültebben érkezett meg az országba.

Mindez garancia volt egy sikeres nyolcnapos bringatúrához, mely szinte kitöltötte az egész tavaszi szünetünket és egy életre szóló ajándékkal lepett meg minket. Jordániát örökre a szívünkbe zártuk, s őszintén reméljük, hogy a szomszédaiban dúló konfliktusok ellenére még sokáig megmarad ilyen békés, befogadó helynek, mint amilyennek megismertük.

Akaba, JETT autóbuszállomás

2024. március 29. – este fél 7 környékén

Forró, perzselő sivatagi szél csapott az arcomba, ahogy elhagytam, a fülledt autóbusz utasterét, melyben az utóbbi három és fél órában zötykölődtünk. Harminc fokot még most is felülről súrolja a hőmérő higanyszála, pedig a Nap már lemenőben, a szemközti izraeli-egyiptomi partvidék felől küldi felénk sugarait.

– Hát itt vagyunk Peti fiam, újra a Vörös-tenger partján.

Legutóbbi alkalommal még közvetlenül a COVID járvány előtt, 2019 februárjában jártunk itt a környéken. Légvonalban alig 4 kilométerre innen, mégis egy teljesen eltérő világban, az izraeli Eilatban.

– Ez most egy teljesen más kaland lesz – tudatosult bennünk, már rögtön itt az elején, miközben a szomszédos mecsetből felzendül az esti „Allah akbar”. A hangszórók messze repítették a müezzin hangjait, itt nem az emberek mennek templomba, ahogy nálunk, sokkal inkább a templom megy az emberekhez. Más világ, más szokások.

Bringáink gyorsan visszakapják az első kereküket, s közben a busztársaság alkalmazottja még készségesen nekünk ajándékoz négy joghurtospohár méretű vizet és egy kis szárított datolyát, melyet a hosszú út kitikkadt utasainak osztogatnak, majd az egész napos rohanástól fáradtan, de újdonságokra kiéhezve pattanunk fel megpakolt járgányainkra, s a lenyugvó Nap fényében megkezdjük a nyolc napra tervezett kerékpártúránkat Jordánia legdélibb városából vissza, Ammánba.

Hosszú, s felettébb mozgalmas nap áll mögöttem. Hajnali kettőkor ébresztett telefonom Akabától 2400 kilométerre, a korántsem barátságos hőmérsékletű Budapesten. Gyorsan magamra rángattam ruháim, majd bringára pattantam s meg sem álltam a repülőtérig. Remegő lábakkal, lefagyott kezekkel érkeztem a nagypénteken igencsak forgalmas légikikötőnkbe, az út végére már egyetlen porcikám sem kívánta a tekerést. Peti és Dia autóval hozták a repülésre felkészített bringás dobozokat, így gyors bringacserét követően már állhattunk is be a kettes terminál épületében kanyargó végtelen hosszan kígyózó sor végére. Szerencsénkre miénk volt az első az aznapi járatok közül, így hamar előre hívták az Ammánba induló utasokat, így a vártnál gyorsabban sorra kerültünk.

Pontosan háromnegyed hatkor startolt a járat, s egy rövid bólintás után már a havas Pirin-hegység közelében ébredtem Bulgária felett. Majd feltűnt a horizonton a Földközi-tenger partvidéke, távolból megcsodáltuk az Olimposzt, majd egészen közelről a Chalkidiki-félsziget végén magasodó Athoszt, mely rögtön felkerült a „még megmászandó hegycsúcsok” listámra. Ezután hosszan repültünk a tenger felett, mire elértük az egyiptomi partokat. Az Ammánba tartó járat ugyanis nem haladt át a háború sújtotta Izrael felett, s nem is északról, Libanon és a szintén háborús helyzetben lévő Szíria felől érkezett meg, hanem „hátsó kertkapun” keresztül, a Vörös-tenger felett repült be az országba. Így megcsodálhattuk a Nílus deltáját, Kairó városát a piramisokkal, a kopár, sivatagos Sínai-félszigetet, majd Jordániába érve a Vádi Rum vörös homokos sivatagját is elképesztő sziklaalakzataival.

Amihez nekünk egy egész hét kell, azt gépünk alig fél óra alatt letudta, s simán landoltunk a fővárostól délre található Aila királynőről elnevezett nemzetközi reptéren.

Az országba való belépés teljesen simán ment lévén, hogy kiváltottuk a JordanPasst, a vízummal sem kellett bajlódnunk. Alapjában 40 jordán dinár a vízum (kb. 20 ezer Ft), de ezzel a 70 dináros elektronikus engedéllyel az ország összes főbb látnivalóját „ingyen” látogathatjuk. Az ország leghíresebb látnivalója, Petra romvárosa már eleve 50 dinárért látogatható a külföldiek számára, tehát nem volt kérdés, hogy sima vízummal, vagy JordanPass-szal utazunk-e.
Pillanatok alatt megkaptuk a pecséteket, s már csak a bringákat kellett megvárnunk. Korai indulás ide vagy oda, a három és fél órás utazás és a két órás időeltolódás miatt már bőven bent jártunk a napban, fél egy is elmúlt mire a felkötözött dobozainkkal elindultunk az innen negyven kilométerre, északra található főváros irányába.

– Szerinted hány ember mondhatja el ma azt, amit én? – jegyeztem meg Petinek, ahogy a repteret őrző gépfegyveres katonák utunkra bocsájtottak minket – alig múlt dél és már három földrész felett repültem és kettőben bringáztam is.

– Tutira benne vagy a top tízben! – jött a válasz.

– De nem fogjuk elérni a három órás buszt – morfondíroztam, miközben csigalassúsággal haladtunk a szembeszélben a kétszer két sávos reptéri bevezetőút tükörsima aszfaltján.

Jordánia már az első pillanattól kezdve kellemes benyomást keltett. Koranyári időjárás uralkodott a Jordán-fennsíkon, a forgalom elenyésző volt a táj pedig sokkal zöldebb annál, mint amire előzetesen számítottunk. „Jordánia jó közbiztonságú, konszolidált politikai helyzetű, békés térség” – olvastam egy blogban, így minden bizodalmam megvolt annak ellenére, hogy a Konzuli Szolgálat csak a „fokozott óvatossággal látogatható” országok listáján szerepelteti.
Alig öt kilométer tekerés után „papírszárnyainkat” egy benzinkút raktárhelyiségének gondjaira bízva már meglódultak a bringák. Mivel az ország legnagyobb főútján, a nálunk autópályának is simán betudható „Desert Highway”-en alig volt forgalom, így nem vesződtünk a kacskaringós mellékutcákkal, hanem felhajtottunk a lelállósávra, s egy tisztes tempóval megindultunk a centrum irányába.

– Talán mégis meglesz az a fránya busz – kaptam új reményt. Bár helyi pénzünk még nincsen, SIM kártyát sem sikerült vennünk, de egyikünk sem akart sötétedés után, az esti órákban megérkezni az innen majdnem 350 kilométere található Akabába.

Eredetileg egy körtúrát szerettem volna tenni, kihagyva az otthonról bizonytalannak tűnő buszos utazást, ám a Ryanair légitársaság három héttel az út előtt törölte az áprilisi ammáni járatait, így csak az odaúti jegyünk maradt meg, visszaútra új jegyet kellett váltanunk. Vasárnap este helyett szombat hajnalban jött a Wizz, ez két nap mínuszt jelentett, így ment a kukába az eredeti terv, s maradt egyirányú verzió. Mivel a busztársasággal többszöri próbálkozásra sem sikerült felvennem a kapcsolatot, így úgy döntöttem, a túra elején próbálkozunk velük, mert ha mégsem vállalják a bringák szállítását, az jobb, ha még itt Ammánban derül ki, nem pedig az ország másik végében található Akabában. Ez volt a nap és talán az egész túra legnagyobb kérdőjele, s pörgettük is a pedálokat rendesen, hogy minél hamarabb pontot csináljunk belőle.

Alig szállingózott néhány autó a kétszer két, majd kétszer három sávos főúton. Mint később kiderült, ez azért volt így, mert péntek van, az arabok vasárnapja.

Ammán első látásra meglepően békés városnak tűnt. Alig szállingózott néhány autó a kétszer két, majd kétszer három sávos főúton. Mint később kiderült, ez azért volt így, mert péntek van, az arabok vasárnapja.

A szorgos tekerésnek meg is lett az eredménye, fél háromkor izzadtan, csapzottan pattantunk le a gépeinkről a busztársaság irodája előtt. Nem volt túl bizalomgerjesztő a környék, így Peti vállalta, hogy kint vigyáz a cuccokra, amíg én a jegyeket intézem. Nem kellett sok lépést megtennem, az arab virtus már rögtön megmutatkozott egy taxis hiéna képében, aki rögtön felajánlotta, hogy 70 dinárért elvisz minket Akabába. Sok-sok évvel ezelőtt jártam Marokkóban, ott mindennaposak voltak az ilyen és ehhez hasonló ajánlatok, így egy könnyed mosollyal nyugtáztam a gálánsnak nem nevezhető próbálkozást és gyorsan besurrantam az üvegajtón a légkondicionált helységbe. Nem sok utas volt, de így is jó sokáig várakoztattak, míg végre kiadták a két jegyet (kettőnknek összesen 20 dinárért), s a társaság egyik alkalmazottja megnyugtatott, hogy a bringáinkat is magunkkal vihetjük.

– Jó-jó, de honnan indul a busz? – kérdezgettem. Lepukkant, szűk utcácskák vettek körül minket, nemhogy buszpályaudvarnak, hanem buszmegállónak sem volt semmi nyoma a környéken. A fickó csak nevetett. Végül eljött a három óra, s megkaptam a választ. Közvetlenül az irodaépület elé parkolt le egy öreg, leharcolt jármű, de mi így is nagyon örültünk neki. Nem kellett legózni a bringákat sem, csak az első kerekeket kaptuk ki, így befértek a csomagok mellé. Kaptunk egy kis üveg vizet és egy kis datolyát az útra, s már indultunk is.

Az út első felében bólintottunk egyet, kipihentük a majd’ negyven kilométeres sprintet. Mire újból visszanyertük a fonalat, már egytől-egyig eltűntek a főváros könyékének egyforma házai. Egyhangú, félsivatagos tájakon robogott a busz déli irányba a kétszer két sávos úton, melyet a ritkás lakott területeken hatalmas fekvőrendőrökkel láttak el. A jordánok valamiért előszeretettel alkalmazzák ez a forgalomlassító megoldást olyan helyeken is, ahol véleményem szerint semmi szükség nem lenne rá. A másik meglepő dolog, hogy háromszázötven kilométer alatt nagyjából 8 alkalommal volt rendőri ellenőrzés az út során, a busz lassított, vagy félreállt, s volt, hogy a rendőrök még a fedélzetre is feljöttek. Akaba előtt pedig még a csomagjainkat is kipakoltatták a csomagtartóból és a reptéren használatos szkennerekkel átvilágították.

A szokatlan incidensek nélkül sem telt volna eseménytelenül utunk, holott nem sok látnivalóval szolgált. A buszon lévő pelenkás utasok folyamatosan üvöltöttek, előttünk pedig egy nagyjából négy év körüli cuki arab kislány utazott az anyukájával, aki folyamatosan velünk próbált ismerkedni. Egy csomag Győri Édessel kezdődött közös történetünk. Anyukája szerencsére tökéletesen beszélt angolul, így megkérdeztem, hogy megkínálhatom-e a csemetéjét. A huncut csajszi aprócska tenyere elmerült a sárga zacskóban, s – nem tudom hogyan, de – nagyjából húsz darab kekszet sikerült egy markolásra kiemelnie. A kendős arab asszonyság persze sűrű elnézések közepette próbálta visszajuttatni nekünk az értékes csemegét, de a göndör hajú, barna szemű és igencsak csibész tekintetű kislánya ezt már nem hagyhatta. Innentől persze örök barátok lettünk, az út hátralévő részében folyamatosan hátul volt a feje, küldte a huncut grimaszait, simogatta az el-el bóbiskoló Peti fejét és megmutatta az összes játékát. Hát nem unatkoztunk, az egyszer biztos!

Két óra múlva  leereszkedtünk a fennsíkról, kopár sivatagi tájon gurult az öreg jármű, szegényes falvak, az út mentén kószáló birkák, kecskék és tevék, valamint impozáns sziklaalakzatok mellett, hogy aztán egy szűk szurdokból kiérve végre megpillanthassuk a Vörös-tenger sziluettjét a láthatáron.

Az ott a túlparton már Izrael

Rashidiyah falu határán

2024. március 30. – délután egy óra után nem sokkal

A Wadi Rum irányába tartó út egy végtelennek tűnő egyenessel veszett bele az apró szemcsés, sárgás-vöröses homokkal borított sivatagi tájba. Jobb oldalán egy három oldalról védett, masszív, kőből épített buszmegálló-jellegű építmény emelkedett ki egyhangú környezetéből, falára valami helyi graffitis egy egész pofás tevét pingált.

Akaba óta ez volt az első valamire való hely, amely csábított a megállásra. Ötven kilométert tekertünk, szinte megállás nélkül, a végig konokul emelkedő és erősen szembeszeles kétszer két sávos autópályaszerű út leállósávján, így nem lehetett kérdéses, hogy az egyik sarokban érezhető húgyszag ellenére is betoljuk a bringáinkat a némileg szélvédett, ám ülőalkalmatossággal nem rendelkező árnyékos térbe.

– A sivatag az más lesz, egészen más – mondtam még otthon Petinek miközben épp a rügyeit bontogató Börzsönyt szeltük át bringáinkkal felkészülés gyanánt – elképzelni sem tudod mennyire más.

És, amit otthon szavakkal szinte képtelenség leírni, arra itt és most, egy délelőtt alatt fény derült. Bemutatkozott neki a sivatag, a maga könyörtelen valóságában.

Mi már régi jó ismerősökként üdvözöltük egymást, ahogy elhagytuk a tengerparti nagyváros utolsó házát. Találkoztunk már egymással Amerikában, Izraelben, sőt már 2009-ben Marokkóban is. Pontosan tudtam, hogy mire számíthatok, de talán még ennél is jobban, hogy mi az, amire nem. „A sivatag semmit sem kínál, de mindent elfogad” – tartja a régi mondás – „a túrakerékpározás igazi érdeme, ha otthonra lelsz benne” – tettem hozzá a magam bölcsességét. Bármit is jelentsen ez.

Ha a túrakerékpározás olimpiai sportág lenne, akkor a bringások nem ellenfelek lennének benne, hanem csapattársak. Mindenki más képességekkel, más tapasztalatokkal, másfajta tudással érkezik, s ezek metszete adja meg csapatuk igazi erejét. Mert ide nem elég a fizikai erő és a kitartás, ezernyi más tulajdonság kell ahhoz, hogy valaki igazán esélyes legyen a „döntőbe jutásra”. De hát akkor mégis kik lennének az ellenfelek? Mert a versenysport ugye elképzelhetetlen versengés nélkül. Gondolhatná az ember, hogy talán az időjárás, a körülmények, a terepviszonyok vagy az útminőség. A hágó, melyet – úgy szokás mondani – „leküzdöttünk”, vagy a hegy, melyet „meghódítottunk”? Szerintem, aki így gondolkodik, az nagyon messze jár az igazságtól és magától a túrabringázás vagy a hegymászás valódi lényegétől. Egy hágót baromira nem érdekli az, hogy hány bringás teker fel rá aznap, s egy igazi túrabringás sem attól érzi menőnek magát, hogy egy-egyes fokozatban felrugdosta a gépét a tetejére. Sőt, a hegyeket sem zavarják a csúcsukra igyekvő kalandvágyó emberek. Ők ugyanis nem vesztesei ennek a küzdelemnek. Mi, emberek néha irtó nagynak érezzük magunkat, mondván, hogy igába hajtottuk a bolygónkat, de elég kilépni a négy fal, vagy – ahogy a mostanság oly divatos kifejezésként ható „komfortzónánk” – határain kívül, elég gyorsan pofán tud verni minket a nagy büdös valóság. De ebben a fordított esetben sem a sivatag vagy a sarkvidék győz le minket, csupán a saját gyengeségünknek, felkészületlenségüknek lehetünk áldozatai.

Nos ezért nem lehet soha olimpiai sportág a túrabringázás. Mert ebben a játékban mi egy személyben vagyunk önmagunk ellenfelei. Ha nem készülünk fel rendesen, ha nem gondolkodunk előre, ha elveszítjük a bizalmunkat, a magunkba és csapattársainkba vetett hitünket, akkor eleve vesztesek vagyunk, a hegyeknek, hágóknak, időjárási körülményeknek mindehhez az égvilágon semmi közünk sincsen. S csupán egy módon győzhetünk, ha minden kényelmetlenség, fájdalom és megpróbáltatás dacára élvezzük mindazt, amiért útnak indultunk.

A mai délelőtt Peti ebben az aspektusban kapott egy igazi leckét sivatagtól, ugyanis eljött élete első „felnőtt” bringatúrájának napja. Reggel a hegyek fölött átbukó Nappal együtt keltünk az esti órákban meglepően kihalt és nyugodt üdülőváros határában. A szombati nap – az arab hétvége második napja – is hasonlóan indult, alig néhányan kószáltak a széles utakon. Szinte minden zárva volt. Már kezdtünk aggódni, ugyanis pénzt továbbra sem tudtunk váltani, mi pedig pontosan tudtuk, hogy étel, s főképp tetemes mennyiségű innivaló nélkül nem hagyhatjuk el a várost. Az öngyilkosság lenne.

De nem tétlenkedhettünk, annál értékesebb volt az idő. Megnéztük az akabai erődöt, és a mellette magasodó hatalmas zászlórudat, mely 2004-es építésekor a világ legmagasabb árbóca volt a maga 130 méteres magasságával (ma már csak a hatodik), s három szomszédos országból is jól látható. Peti már első látásra kiszúrta, hogy a 20-szor 40 méter nagyságú vászon ott fent nem Jordánia, hanem az arab felkelés zászlaját lobogtatja, mely az Oszmán Birodalom 1916. évi nagy lázadásának emlékére készült. Jelenleg a jordániai nép szabadságának szimbóluma.

Már este is megmártóztunk a Vörös-tengerben, ez világosban sem maradhatott ki a programból, habár a város strandja egy szebb időket megélt Balaton déli parti szabadstrand színvonalát sem éri utol. Rajtunk kívül csak két turista ékelődött a helyi fiatalok ruhában fürdős, hangos csapatai közé: egy középkorú magyar pár vakációzott a leharcolt napernyők alatt.

Fél 10 után végre elkezdtek kinyitni a boltok, lett pénzünk, s jól bevásároltunk francia árubőséggel köszönő viszont sem ápoló, de mégis onnan származó Carrefour szupermarketben (mely még így is messze lekörözte a helyi kisboltok kínálatát, s itt legalább még lehetett kártyával is fizetni), s 10 óra környékén végre elindulhatott a nagy menet. Első nap nagyjából száz kilométer várt ránk 800 méteres szintemelkedéssel, szinte végig szembeszélben, sivatagi körülmények között. Kezdetnek nem gyenge!

Irány a sivatag!