Nyugat felé

Búcsúzóul Xixerellától a következő napon még sorra vettem a Col d'Ordino hágót (1981 m), ez is szépen mutat a gyűjteményben. Egészen bukolikus arrafelé a hangulat, lovak járnak csapatostól az országúton, a kanca ott szoptatta a kiscsikóját, az arra járók meg óvatosan kerülgették. Később is volt hasonló jelenet: kecskenyáj heveredett le déli sziesztára, egy sziklafalba vágott szakaszon. Az őshonosok fölényével vették semmibe a jöttmenteket, ki kellett várni, míg feltápászkodni méltóztatnak. (Mai első menet: 25,6 km, 1 óra 33 perc, átlag 16,3 km/óra, maximum 58,2 km/óra.) A túloldali Canillo falutól aztán felautóztunk oda, ahol minap már jártunk: a Port d'Envalirála. Onnan számunkra járatlan szakasz kövezkezett Aix les Thermes-ig (720 m), ezt Sárika a volán mögött tette meg, én pedig két keréken, egy semmi különös, „csak" szép hegyi környezetben vezető úton. Ám hamarosan vége a lazsálásnak az enyhe lejtőn: jött a Port de Pailhéres (2001 m) emelkedője. Épp olyan, mint megannyi másik az Alpokban és a Pireneusokban: az utolsó nagyobb faluig normál szélességű országút, aztán már keskenyebb és meredekebb. A környékből semmi sem látszott a tejföl-sűrűségű ködben, fárasztó és nagyon hideg felmenet volt a nagy fehér semmi kellős közepébe, amelyet még hidegebb lejtőzés követett. (Mai második menet: 81,1 km, 3 óra 33 perc, átlag 22,7 km/óra, maximum 62,9 km/óra.)

Oust kempingjében (527 m) ért véget ez a változatos nap, sövényekkel felosztott füves területen, hegyóriások koszorújában. Innen indult másnap a túra montis fénypontja, sőt életem egyik legszebb biciklizése. Megint a szokásos ügymenet: békésen aszfaltúttal indul, aztán keskenyebb murvásra vált, és meredekebbé válik. Már csak helyenként vannak házak, de még lombos fák vetnek árnyékot, néhol patak siet lefelé. Felérünk egy kis hágóba (Col de Pause, 1527 m), ahol muszáj megállni, mert mellbe vágja az ember a túloldali grandiózus látvány. Nincs ellenlejtő, továbbra is felfelé kell menni, neki egy monumentális hegytömbnek. Füves lejtőkön vesz nagyívű kanyarokat a murvás út, elhalad egy kis tó és egy lezárt házikó mellett, majd a termikkel emelkedő keselyűt utánozva lendül egyre feljebb és feljebb, a sziklás ormok közé, a Port d'Aula 2260 méteres magasságába. Letelepszem a kis kőoszlop mellett, a magaslati ösvényeket járó bakancsosok jönnek, akik szívesen lefényképeznek. A lemenet megint szárnyakat ad, jó az út, nemigen kell rá figyelni, átadhatom magam a gyönyörélvezetnek. (Ma: 62,2 km, 4 óra 40 perc, átlag 13,3 km/óra, maximum 58,7 km/óra.)

Egy kis malőr

Megint autóval, nyugati irányban. Sportszempontból üresjárat, ugyanakkor egy fantasztikus utazás, megkapó táji szépségekkel. Nem panaszkodhat, akinek csak ennyi jutott a Pireneusokból! Mi persze többet akarunk, vállalva némi kockázatot is: a Puerto de la Bonaiqua (2072 m) kedvéért átrándulunk a déli, spanyol oldalba. Akkoriban még nem volt euró, a zsebünkben francia frank csörgött, peseta egy darab sem. Minek is, csak megbringázom a hágót, és rögtön jövünk vissza! Ez volt a terv, de közbeszólt a balszerencse. Épp helyet kerestem, ahol leállíthatom a kocsit egy-két órára, amikor az út menti poros területen őrült csattanással megállt a Vanette, és nagy porfelleg közepette még egy villanyoszlopnak is nekiütközött a jobb elejével. Mint kiderült, egy betonozott kis árok volt ott, amelyet álcázott a belőle kinövő gaz. Megakasztotta az első kereket, elgörbítette a futóművet, és összetört egy kicsit a fényszóró környéke is. Mindez persze vasárnap délelőtt. Basszus!

Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy minden működött. Kijött a rendőr, megírta a jegyzőkönyvet, volt már mobilom, rögtön felvette a telefont az otthoni biztosító, és hamarosan megérkezett az autómentő, amely a hátára vette a sérült járgányt, minket meg a fülkébe ültetett a spanyol ember. Sokáig vitt, majd ajánlott egy kis szállót a lakóhelyén. Másnap hajnalban égbe nyúló hegyek között tovább utaztatott egy messzi városba, ahol lerakott egy autójavító előtt, hogy majd kinyitnak később. Kinyitottak, megállapították, hogy alkatrészük, az nincs, de mivel a Nissan Vanette Spanyolországban készül, és járatos típusnak számít, holnapra hoznak. Ott is megszálltunk, sétálgattunk, kedves hely volt. Másnapra megjött az alkatrész, mozgásképessé tették a kocsit, így kedden már autóztunk is visszafelé, és bekvártélyoztunk egy kempingbe. Most már nem menekülhet meg a hágó!

Nem is menekült meg. Esterri helységből (949 m), kelet felől indultam neki, simán felkapaszkodtam a tetejére, majd jött a másik oldalon a lejtő, ahol az eredeti terv szerint oda-vissza mentem volna. Szép hosszú egyenesek vannak benne, hosszú szakaszt lehet belátni, hogy nincsenek-e kátyúk, kőszórások és egyéb veszélyek. Nem voltak, ezért a jól megeresztettem a Vettát – kétszer csak nem üt a mennykő egy helyre! (Ma: 46,3 km, 2 óra 17 perc, átlag 20,2 km/óra, maximum 81,0 km/óra.)

Tükröző tengerszemek

Megint autózás, továbbra is nyugati irányban. Ott a Col de Peyresourde, ismert Tour-hágó, miért nem kaptam elő a bringát? Egyáltalán, hogyan válogattam, hogy ha csak csipegethetek a rengeteg lehetőség közül, akkor mit vállaljak be, és mit hagyjak ki? A magyarázatot a „kétezres-mániám" adja meg. Szenvedélyesen gyűjtöm kerékpárral a kétezer méternél magasabb hágókat, csúcsokat, magaslati utakat, 194 trófeám van. A Peyresourde pedig csak 1569 méteres, kissé távolabb viszont a bűvös határ fölötti tavak várnak, kissé délre a Tourmallet hágótól. Persze áramtermelés érdekében mesterségesen duzzasztott tengerszemek ezek, de épp ezért aszfaltos üzemi út vezet fel hozzájuk, amelyet megnyitottak a közforgalomnak, így a Vanette is felmehet.

Egyáltalán nem unalmas arrafelé autózni sem! Sötét erdők váltakoznak üde rétekkel, mindenféle állat kószál mindenfelé, meg lehet állni szamarat simogatni, szabadon élő lovak vágtájában gyönyörködni. És a falvak, az ősrégi építmények archaikus jellege is megkapó. Pont de Moudang kempingjéig utaztunk, a patak épp a sátrunk mögött zubogott, és társaságunk is akadt egy szelíd nyúl személyében. Ezek a sátorozások nagyon sokat adtak hozzá a túra élményéhez.

A tavakhoz felmenni kemény munka, a kemping épp 1000 méteren van, tehát kell kapaszkodni jócskán, és az út eléggé meredek. Noha a Vettán is jó áttételek voltak, inkább a montit vittem, hátha odafent le lehet térni egy kicsit az aszfaltról. Ez be is jött, csodás volt a hegyeket tükröző tengerszemek partján biciklizni, különösen, hogy kettesben lehettünk. Először a Lac de Cap de Long (2161 m) volt soron, aztán le az elágazásig (1850 m) és újra fel a Lac d'Aubert (2150 m) partjára. Lefelé pedig a szokásos mélyrepülés, a monti teleszkópját és széles gumiját kihasználva alighanem gyorsabban, mint azon a keskeny, ilyen-olyan úton versenybringával mertem volna. (Ma: 44,9 km, 3 óra 31 perc, átlag 12,8 km/óra, maximum 72,5 km/óra.)

A csúcspont: a Tourmalet

Tourmalet... Hány győzelmi remény szállt el az emelkedőin, hány nagy taktikus lepte meg éppen itt az ellenfeleket, hány emlékezetes küzdelemre került sor az égbe nyúló kanyarokban, micsoda tempókat repesztett lefelé a mezőny, drámák és diadalok, megdicsőülések és tragédiák színhelye ez! Nélküle, történetei nélkül a Tour de France nem lenne az, ami. A nagymenőnek versenypálya, az átlagos bringásnak, mint én, szent zarándokhely. Érezhető Coppi, Anquetil, Hinault, Mercx, Indurain, Armstrong és a többi kiváló sportember jelenléte, ami erőt ad, buzdít. Ha csak erre az egy hágóra kapaszkodhatnék fel életemben, már nem lehetnék elégedetlen.

Ezen járt a fejem, míg átautóztunk a Col d'Aspin hágón (1304 m), hogy letáborozzunk Ste Marie de Campas kempingjében (kb. 900 m). Ott jól elszórakoztunk egy idősebb házaspáron, akik komplett kerti bútorzatot pakoltak ki lakóautójukból, majd hosszasan és eredménytelenül küszködtek a tévé beüzemelésével. Minek jöttek el ezek hazulról, ha ennyire ragaszkodnak az otthon komfortjához? Nekünk teljesen jó a kutyaól-sátor mellett kuporogva teát forralni a mini gázfőzőn.

Másnap a nagy nap. Mindjárt megadja az alaphangulatot egy tábla az út szélén: Eugéne Cristophe Tour-versenyző 1913-ban az itteni kovácsműhelyben javította meg saját kezűleg az eltörött első villáját. Akkoriban ugyanis még tilos volt idegen segítséget igénybe venni. Nagyot nézne Christophe, ha látná, hogy micsoda alu-bringán, milyen sima aszfalton, segítő feleséggel jár most itt Kristóf... Más táblák azt mutatják, hogy hány kilométernél, milyen magasságban vagyunk éppen, és milyen meredek a kaptató. Ilyen környezetben mindent kiad magából az ember! Nyomom felfelé, ahogy bírom, és nemsokára mélyen alattam van a párás, hideg kékes színű völgy, már napsugarak melengetnek és kiszínesedik minden, amikor áthaladok a hágó magasán (2115 m) a híres versenybringás szobor alatt. Megtörné a varázst, ha most megállnánk a szuvenírboltnál, gyerünk csak tovább lefelé, Luz St Saveur városkához, ahol megint autóba kerül a bicikli. Ez szép volt! (Ma: 58,8 km, 3 óra 33 perc, átlag 16,5 km/óra, maximum 65,3 km/óra.)

Hegykatlanok

A Pireneusok természeti csodái közé tartozik két hegykatlan, ahol kilométernyi magasságba szöknek fel a meredek oldalak a völgytalp fölé: a Cirque de Gavarnie és a Cirque de Troumouse. Az előbbi a híresebb, elég felkapott is, nagy nyüzsgés fogadott Gavarnie faluban, öszvérháton zötyögtették a puhány városiakat a látnivalók felé, majd' megszakadtunk a röhögéstől. Mi inkább beköltöztünk a kempingbe (1280 m), hogy másnap, ki Nissannal, ki országúti bringával, nekiinduljunk a Col de Tentes (2208 m) érintésével a Port de Boucharo (2270 m) hágónak, már a Pireneusok főgerincében. Onnan még felsétáltunk a Pic de Pahule nevű pontra (2292 m), elüldögélni egy kicsit, fantasztikus fényjátékok közepette. Alig lehet betelni azzal a látvánnyal! (Ma: 29,4 km, 1 óra 50 perc, átlag 15,9 km/óra, maximum 62,1 km/óra.)

Már csak a búcsúelőadás következik, a Troumouse katlanhoz. Gédre helységtől (1071 m) indul fel a keskeny aszfaltút, amelyen a parkolóhoz (2109 m) lehet jutni. Odafönn mesevilág várja az embert, vízi növényekkel benőtt kis tavak, gyepes kiugrók, alattuk őrült mélységekkel, körben pedig hatalmas hegykaréj. Közben elromlott az idő, nem csábított lejtőzésre, mindketten fáradtak is voltunk már, így, némiképp szokatlanul, már odafönn elpakoltam a bringát, és négy keréken ereszkedtünk le, hogy időben érjünk a találkozóra barátainkkal, a Canal du Midinél. Lesz miről mesélni nekik, az már biztos! (Ma: 15,7 km, 1 óra 31 perc, átlag 10,4 km/óra, maximum 25,7 km/óra.)

Karlovitz „Pupu" Kristóf

A túra képei ITT megnézhetők.

Adatok:

• Időpont: 1999. VIII. 16. - 29.
• Résztvevők: Pupu (1943) és Sárika
• Járművek: Vetta aluvázas országúti bringa, Shimano 105-tel, 3x9, merev-vázas Mongoose monti, Marzocchi Bomber teleszkóppal, 3x9, Nissan Vanette körablakos furgon.
• Statisztika: 11 túranap, összesen 586 km és 17.014 m szint.
• Források: Michelin 85-ös és 86-os autótérkép, 1:200.000, két-két példány, hogy mindkettőnknél egyforma legyen; Pyrenées carte de randonnées turistatérkép-sorozat 4., 6., 7., 8., 10, 1:50.000; Euro Mapa Regional Espana autótérkép, 3/4-es lap, 1:300.000; La alta ruta de los Pirineos en bici kerékpáros túrakönyv, az egész hegységen végigvonuló magashegyi kerékpáros túraútvonal leírásával, térképekkel és táblázatokkal, spanyol nyelvű, SUA kiadó.

Megjegyzés: A fotók eredetileg diapozitívre készültek, onnan szkenneltem be őket, a gyengébb minőségért elnézést kérek.

Kapcsolódó cikk:

Országúti versenybringával és montival a Pireneusokban 1. rész