Nagy valószínűséggel sokaknál szerepelne ezen a listán a francia Alpok... nekünk ezen a nyáron sikerült eljutnunk és egy hatalmas orgia-tekerést megejtenünk.

Utazni jó... ???

Én már tavaly megélhettem a Rose Press Camp során Vaujany és környékének adottságait. Az egeket karcoló, gleccserekkel tarkított, gigantikus vízesésekkel ámulatba ejtő hegyeket, melyekre télen-nyáron számtalan felvonó viszi fel a síelőket, és az utóbbi években az egyre több kerékpárost. De más az, amikor baráti társaságban, csak a tekerés élményére figyelve gurulsz a hegyen.

Nem is csoda, hogy egyre több a kétkerekű őrült erre, hisz a franciák komoly energiát fektetnek a kerékpáros nyomvonalak kiépítésébe. Ráadásul az emberek valahogy más felfogással néznek Rád, és valami megfoghatatlan ok miatt, hihetetlen az „egymás mellett élés" kerékpáros és gyalogos között...

 

A legrövidebb útvonal, közel 1300 km...

Na de mindez szép és jó, de térképre pillantás nélkül is könnyű megmondani, hogy nagyon messze van ez a meseország. Az útvonaltervező szerint közel 1300 kmnyire, vagyis majd 14 órányi útra. Amihez persze jönnek a pihenők, a forgalom, és egyéb nem tervezett lassító tényezők, vagyis legalább 15 órával számolhatunk. Sokat ízlelgetve nem tűnik kibírhatatlannak. De hiába a pihenők, hiába a jó társaság, amikor 10. órája ülsz a kocsiban, kezd minden pozíció fájni, a kocsi szűk lenni, és minden épp az út mellett látott dombocska - a célállomásnál sokkal jobban - tekerésre alkalmassá...

Ráadásul a lehető legoptimálisabb időkihasználás végett délután indulunk, hogy az éjszakát átvezetve másnap, az első tényleges napon, már tudjunk nagyot tekerni... és hát az autópályázás nem tartozik a legizgalmasabb, legjobban ébrentartó utazási formák közé. Mi meg rádobtunk még egy lapáttal az éjszakai vezetéssel.

 

Éjfél körül valahol Szlovéniában...

Hál' istennek eseménytelenül telik el az éjszaka, és a hajnal első fénysugarai már az Alpok hegyvonulatai között érnek minket, az olasz-francia határhoz közel. A hatalmas hegyek látványa pillanatok alatt eléri azt, amit egy nagy kancsó kávé sem tud: a fáradtság minden morzsáját elporlasztva tágra nyílt szemekkel bámulunk kifele, tekergetjük a nyakunk.

 

A reggel első napsugarai a francia Alpokban, 2000 méter feletti hágón

Hajmeresztő szerpentinek, gigantikus vízesések, szűk alagutak, parányi falvak övezik utunk, mire reggel 9-kor beérünk a kicsiny falucskába, Vaujany-ba. Nem igazán látni az elmúlt évekig 100%-ban a téli hónapokból megélő helybeliekből senkit, így cseppet szellemváros hangulata van. De kit érdekel, amikor jobbunkon tornyosul a HEGY. A szállás elfoglalása után szinte azonnal készülődni kezdünk, hogy mielőbb már az ösvényekre vethessük magunk...

A Hegy
A környék olyan hegyeknek ad otthont, melyek sokszor fehéren izzó csúcsai a kék eget karcolják. Sok ezek közül hírhedt-neves, még azok számára is, akik nem feltétlen kerékpárosok... ilyen például Alpe d'Huez.

Ezzel a látvánnyal nem lehet betelni...

Nehezen írható le az érzés, mikor a tüdőd legalsó mirigyeiben is beszippantod a friss, karcos hegyi levegőt, miközben szemeid telhetetlenül cikáznak hegyről-hegyre, völgyről-völgyre. Egyszerre lábakat elgyengítően felemelő és bódítóan izgató. Ácsorognál órákon keresztül, miközben magadba égetet a látványt, és tekerni rohannál, felfedezve minden ösvényét.

 

Érdekes... arra fele hogy lehet kialakítani ilyen kerékpározható ösvényeket, idehaza meg nem??

...és nem csak a méretek mások, mint idehaza. Közel 200 kmnyi kerékpározható (kifejezetten erre kijelölt) ösvény, és közel 10 nyáron is működő felvonó vár, melyekkel akár 3000 méter fölé is eljuthatunk kerékpárunkkal, hogy aztán hatalmasat guruljunk, amerre csak kedvünk tartja.

Három féle kerékpáros-jelölést találunk, melyek alapból annak jellegét kategorizálják. Ezek nehézségét színekkel különböztetik meg. A „DH" a legextrémebb útvonalakat takarják, az „EN" azon enduro ösvényeket, melyek a zúzós lejtőket tekerős emelkedők is fűszerezik, míg végül ott vannak az „XC" jelölések, ha többet pedáloznál. No persze, még véletlenül se gondolj hazai viszonyokban ikszcével jelölhető nyomvonalakra. Kövek, sziklák, és bizony számos helyen, igaz rövidebb szakaszokon, meredekebb részek várnak. A 100-120 mm-t mozgó össztelós bringa elengedhetetlen.

 

BikePark 2000 méteren...

Mi főként az EN nyomvonalakat élveztük, melyeket XC és DH szakaszokkal tettünk változatossá. Patak-átkelések, sziklák, sár, gyökerek, szűk kanyar-sorozatok, ugratók, singletrailek, dózerutak, vízesések, kopasz hegyoldalak, fenyvesek... Akár 3000 méterről 900 méterig zúzhatunk egy menetben! De ha gyakorolni van kedvünk, az Alpe d'Huezi bikepark 8 nyomvonala különböző szintű és jellegű útvonalakat kínál. Gyors, döntött kanyarokkal teletűzdelt? Vagy hatalmas sziklákkal és leléptetőkkel, technikás ugratókkal adrenalinbomba? Válassz...

 

Sajnos hegy tetején csak foltokban hiányzott a hó...

Mi első nap rögtön a Vaujany oldalon futó felvonó legtetejére indultunk, 2700 méterig. Nyár ide, július oda, bizony vastag hó fogad minket (a helyiek 10 éve nem láttak ilyet). Hát ez most nekünk nagy pech. Nyögvenyelősen, legtöbbször lábbal rollerezve, vagy még úgy sem, csak tolva tudunk lefele haladni a vizes, gurulásra alkalmatlan hóban. Mire az Alpe d'Huez-i oldal felvonójához érünk, tekerhető mennyiségűre olvad körülöttünk a tél maradéka. Sárra és csúszós kövekre váltva helyét. Lehet fejleszteni a technikánk... ráadásul a Megavalanche döntőjének nyomvonalán haladunk.

 

Havas hegycsúcsok, gleccsertavak, sziklák...

Hatalmas leléptetők, saras kanyarok és kormányt kezünkből kitépő sziklák során jutunk le a bikepark felső részéhez. Ebben a magasságban már sem sár, sem hó nincs... Mivel igazán senki sem vágyik a biciklizhetetlen hóra, sem a vasat amortizáló sárra, így maradunk ezen illetve a lentebbi szinteken.

 

Felhők felett...

A napok során nagy kedvencünkké vált a közép-állomásról Alpe d'Huez felé tartó XC11 jelölés, mely kisebb-nagyobb emelkedők és lejtők során nagyjából szintben halad patakokon, néhol pallókon keresztül mesebéli panorámával. A síparadicsomba érve aztán sorra vesszük a könnyed DH jelöléseket.

 

Patak-átkelésekből bőven kijut minden ösvényen...

Másik nagy kedvenc lett az EN7. Nem csak azért, mert a középső felvonótól (2000 m) szinte a szállásunkhoz tesz le (900m), hanem mert olyan élmény-dózist injektál vénásan a szervezetünkbe, amitől a végén még órákig vigyorgunk és fújtatunk. Jellegét tekintve a felső szakaszán köves, sziklás, murvás részeken indul el, melyeken több kisebb north shore teszi még izgalmasabbá a gurulást.

Aztán egy lazulósabb, de koncentrációt erősen igénylő dózerutas zúzás következik az alsó, keskeny ösvényes részhez. Itt patak átkelések, szűk kacskaringós szakaszok, technikás fordítók valamint 40-60km/h-s tempójú egyenesek várnak minket. No persze enduro-trail lévén, több mászás is kötelező az egyes részek között...

Háborgó égiek
Ilyen magas hegyek közt igazán szerencsésnek mondhatja magát az, aki úgy tud eltölteni több napot, hogy nem esik az eső. Hát, ha nem is a legszerencsésebbek, de egyszerűen szerencsések voltunk, hisz az 5 nap alatt sosem esett úgy, hogy a tekerésekben zavarjon minket.

A szokásos délutáni felhősödés harmadik nap kissé morcosabban tört ránk. Mire a felvonó középső állomásához gurultunk, igencsak komor, fekete felhők tornyosultak fejünk fölé, és az eső is szemerkélni kezdett.

 

Szakad, dörög... Itt ragadtunk

Épp csak az épületbe lépünk, amikor mögöttünk le is szakad az ég és hatalmas szemekben, erős szélben esni kezd. Persze ilyen időben nem indul a felvonó, így nem voltunk idegesek, de a felzaklatott hangyabolyként fel-s-alá rohangáló alkalmazottak inkább tűntek annak. Folyamatosan az eget kémlelve folyamatosan rádióznak, miközben mögöttük cirka 10-12 utas verődik össze velünk a váróban. Ennek ellenére próbáljuk könnyedén venni a helyzetet. Ha nagyon rosszul mennek a dolgok, legfeljebb itt leszünk pár órát. Gyorsan osztunk-szorzunk, mennyi csoki és elemózsia van még a hátinkban...

A tétlen várakozás közben rálelünk arra a fél A4-es papírra a kijárati ajtó mellett a falon, melyen franciául és angolul egy figyelmeztető szöveg áll: „Kérjük, számoljon azzal, hogy a viharos és villámlós időjárásra való tekintettel nem biztosított a lejutása". Hát azt vesszük észre...

 

Elhelyezkedtünk kényelmesen, feltételezve, hogy akár hosszú órákra is itt maradunk...

Rövid időre megfordul a fejünkben, hogy nyeregbe pattanunk, és a kedvenc EN7 jelzés melletti dózerúton lecsordogálunk. De erről aztán gyorsan le is teszünk, mert az út még szárazon is kőkemény fékpróba, olyan meredek, ráadásul még mindig vadul csapkodnak a villámok...

Telnek a percek, és talán csillapodni látszik az égiek áldása. Ezt a feltevésünk támasztja alá, hogy az eddig idegesen rohangáló liftkezelők nyugodni látszódnak, és kinyitják a beszálló fedélzet ajtaját. Viszont úgy tűnik nincs sok időnk, mert fenn, az állomáson a pár napja villám sújtotta kabin áll, és ahelyett, hogy megcserélnék a lentivel, próbálják életre kelteni.

 

A mennyezetről csorog be a víz, a falból lógnak ki a kábelek, az ajtó kézzel záródott össze... o-ó

Első gond, hogy a rámpa félig nyílik csak le. Ezt még rajta ugrálva, gombokat nyomkodva sikerül megoldani... Majd a kabin ajtajait nem bírják nyílásra, csak feszegetve. Miután nagy nehezen a rámpa vízszintesen áll, és egy ajtó a háromból kinyílik, beengednek minket. A mennyezetről csorog be a víz, az egyik fal szekrényeiből lógnak a kábelek. Nem túlzottan bizalomgerjesztő az összkép...

Ismét sűrű rádiózás folyik a kabinba beszállt 5-6 liftkezelő és valószínűleg a lenti kezelő között, majd lassan megindul a kabin...

Meg a Mega...
Már első nap gyanús a hegy Alpe d'Huezi oldalán tekerő kifejezetten sok montis. Aztán második nap fényderül az okra: hétvégén kerül megrendezésre az enduro, downhill őrültek körében hírhedt Megavalanche verseny, és javában gyakorol a nép... No, egyik szemünk sír, másik nevet. Bár az érintett nyomvonalakon sok a kerékpáros (de még az elfogadható mennyiségben és az ösvényen kellemesen szétoszlik a tömeg), de legalább élőben kipróbálhatjuk a legendát...

 

Ez nem a Mátra...

A kvalifikáció gyors, kanyargós ösvényen fog zajlani, rengeteg döntött kanyarral és precízen faragott ívből-ívbe ugratókkal. A felső rész köves, az alsó döngölt föld. A döntő útvonala ennek pont ellentettje: technikás, kemény pálya. Rengeteg sziklával, ugratóval, a felső részen a gleccserrel (melyen a döntőben 100 km/h feletti tempóval mentek a profik!), majd sárral fűszerezve.

 

Az alsó rész első fele nagyon élvezetes nyomvonal... egészen az erdőig

Az alsó, már erdőben haladó rész néhol ragadós, néhol még csúszós erdei talaj sárjával nehezített, ha a kézen állós meredekség nem lenne elég. Hát nekünk egy kör ezen a részen bőven... nem is futunk neki többet. A középső szakaszok kellő izgalmat, kalandot, és technikai kihívás mellett élményt nyújtanak.

Bár közel 2000 kerékpáros gurul szerte-szét vagy áll épp sorba a felvonónál, ez utóbbi előtt 7-8 percnél nem állunk egyszer sem többet. Normálisan, rendben, panaszkodás és dulakodás nélkül várja mindenki ki a sorát.

A fekete rózsa
Nagy próbája volt ez az 5 nap Rózimnak is. Vérbeli hegyi terepen itt nyúzhattam hosszasan először. Ráadásul papíron nem éppen olyan terepekre tervezték, melyeket néhol a DH és EN ösvények tartogattak. Mind a villa, az alkatrészek és mind a rugóút inkább a technikásabb cross-country, marathon felhasználást sugallja.

 

A bikepark-ban is otthon érezte magát a Rose Root Miller

Ennek ellenére a Root Miller ismét bizonyította számomra a sokoldalúságát. A 29"-os kerekek szinte mindenen átgurultak. Sziklák, kövek vagy leugrások nem számítottak. Kellő merevséggel és biztonsággal vezettek. A 130 mm-es rugóút a nagy kerekekkel párosítva elégséges mozgástérnek bizonyultak a könnyed és olykor extrémebb enduro pályákon is. Egyedül a hosszú kanalas hátsó váltó okozott némi bosszúságot. A rázós szakaszokon folyamatosan leesett elől a lánc, mely ennek tudható be.

 

Villa és hátsó váltó cserével igazi mindenes faragható belőle

A kormányról vezérelhető nyeregcső az 5 nap alatt nem csak bizonyította, de végérvényesen megerősítette bennem, hogy az elmúlt évtized legnagyszerűbb kerékpár-alkatrész találmánya. Nincs annál komfortosabb, mint az épp aktuális terepviszonyokhoz nyeregből, menetközben alkalmazkodni a nyereg magasságával.

Búcsú
Utolsó nap, a sajgó kezeink, karjainkban és lábainkban érzett iszonyat erős fáradtság ellenére is igen nehezen tudtunk búcsút inteni a helynek. Lekopott gumikkal, elfogyasztott tárcsafékbetétekkel indulunk egy utolsó körre.

 

Fájdalmas itt hagyni ezt a paradicsomot... de várnak ismét a hazai hegyek, erdők (meg előtte ismét 15 óra autókázás). De jövőre újra, és akkor már régi ismerősként gurulunk majd ezeken az ösvényeken.

További fotók, és a cikk eredetiben ITT olvasható!

PF