3. nap (2013.08.01. 94 km, 1502 m szint)
Reggel hat felé hangos traktorzúgásra ébredtünk, az volt az első gondolat, ami átfutott a fejemen, hogy lebuktunk, itt a paraszt és kezdi a kaszálást. Kicsit meg is ijedtem, vajon észleli-e, hogy ott vagyunk, nehogy átmenjen a sátrunkon. Na, nem a Cobranco vásznát féltettem – persze azt is -, de sokkal jobban az életem. Aztán kilestünk a szét-zippzárazott bejáraton és nem láttuk a zaj forrását, így hirtelen nagy kő esett le a szívünkről, ami a Dolomitokban nem szokatlan esemény, mármint, hogy kő esik le valahonnan, mert a sziklák erősen erodálódnak. A nyíláson betódult a hideg, de már a szemünkből az ijedtség rég kiverte az álmot, és éberen próbáltuk megfejteni mi is történt odakünn. Cobranco kisettenkedett terepszemlét tartani,majd pár pillanat alatt összeállt a kép : a tőlünk kb. 150 m-re lévő folyó és fasor túlsó oldalán járt fel, s alá a traktor, nem azon a kaszálón, ahova mi a sátrat este leraktuk. Tulajdonképpen nem volt váratlan a művelet, mert már este is konstatáltuk, hogy nagy a fű és a telek felén már kaszálás nyomai látszódtak, de szerencsére a „mi" parasztunk nem izgatta magát.

A hirtelen ébredést hirtelen pakolás követte volna, ha nem lett volna minden csupa-csupa víz, köszönhetően a reggeli bőséges harmatnak. A várható időjárás sok jóval kecsegtetett, hiszen kék ég és szikrázó napsütés látványa fogadott, ahogy a sátorból kikászálódtunk, viszont indulásról csak a sátor száradását követően lehetett szó. E kissé hosszúra sikeredett ébredési híradó után lássuk, mi volt a napi terv.

Tehát : elérni Innichen/San Candido települést és innen DK irányban az SS52-es úton haladva leküzdeni a Kreuzbergpass/passo Monte Croce hágót (1.636m), majd St. Stefano di Cadore után az SP465-ös úton haladva átkelni a Sella di Razzo hágón és először az SP33, majd az SP73-as úton elérni idei túránk Olaszországi szakaszának legkeletibb települését Ampezzo-t (560m). (Nem keverendő össze Cortina d'Ampezzoval, az kb. 50 km-rel nyugatra található.)

Cobranco kerékpáros órája is megijedhetett a traktor hangtól, vagy a hideg nem tett jót neki, mert nem nagyon akart semmit mutatni a fontos adatokból, csak azt a szöveget írta ki, hogy „low battery". Nem hogy pót elemet (CR2032) nem hoztunk, még a kolbász is a kocsiban maradt. Az ébredéskori 7 C-os levegő, indulásra már őrült magasságokba /13 C-osra/ melegedett, de azért sikerült az összes meleg ruhát magunkra rángatni, mivel egy rövid gurulással kezdtük a napot, addigra az óra is felébredt. 5 km után értük el Innichen/San Candido-t, ahol gyakorlatilag 3/4 nyolc körül még csak 1-1 ember lézengett a sétálóutcán (a két nyelven kiírt városnevek oka az, hogy már megint Dél-Tirolban jártunk, mint az előző túráink közül néhányban). Itt rövid tanakodás után kitaláltuk, merre kell tovább mennünk és a tettek mezejére, - illetve a pedálra – lépve elindultunk Sexten/Sesto felé a Sesto folyó völgyén.

(Jó, ötletes elnevezések, mindent egyformán hívnak, ez kicsit olyan, mint nálunk az izé.) A völgybe kanyarodva, rövid idő után a reggeli „egészségügyi séta" után lefejtettük magunkról a „sí nadrágot", meg az egyéb fölösleges ruházatot, mert a hőmérséklet kezdett barátságos értéket felvenni. Már éppen az éhenhalás szélére értem – hiszen biztosan nem ettem már, vagy húsz perce -, de szerencsére beértünk Sextenbe és megtaláltuk az optimális reggeliző helyet, ahonnan pompás kilátás nyílott a Dolomitok csipkés 3.000 m-es csúcsaira.

Reggeli után jó kis meredek (10% körüli) úton haladtunk a hágó (Kreuzbergpass) felé, ami egyben a tartomány határ is volt. Az út ezután egy kissé megenyhült (5-6%) és kellemes hátszélben értünk fel a hágóra, ahol jobbról néhány csipkés csúcs tekintett le ránk. (A teljesség igénye nélkül : pl. Croda Rossa 2.965 m; Cima Undici 3.092 m; Cresta Zsigmondy 2.998 m; Monte Popera 3.046 m; Monte Giralba Di Sopra 2.995 m) és még sorolhatnám,de valószínűleg úgysem érdekel senkit.

Innentől lefelé vezetett utunk, beléptünk Veneto tartományba, így elmaradtak a kétnevű települések, már szín olasz területen jártunk. Csak most nézem, milyen jó hosszú szöveget írtam és még semmi nem történt, nem volt probléma, pedig majd lesz, ezért arra kérlek kedves olvasó, küzdjél tovább!

Mintegy 2 km gurulás után egy jobb kanyarban, a baloldalon csodálatos vízesés látványa húzta meg a féket. Megállás után visszasétáltunk és közelről szemügyre vettük a vörös sziklákon lefelé zúduló víz okozta párán megjelenő szivárványt.

Alig haladtunk ezután néhány percet és már megint, muszáj volt megállni Dosoledo település után, mivel csodálatos kilátás nyílt visszafelé az elhagyott hegyek, illetve az előttünk álló út irányába. Az út lejtése kellemes 5-6 % lehetett, így erőlködés nélkül haladtunk a következő kihívás felé. Dél felé értünk St. Stefano di Cadore településre, ahol bevásárlást terveztünk, -mivel innen már csak hegyek lesznek települések nem- mert mérete alapján elvárható volt nagyobb, önkiszolgáló bolt előfordulása. A megérzés nem is csalt, kisvártatva találtunk egy nagyobb boltot, ahol az ital tartalékokat feltöltöttük, és ha már találtunk egy kis árnyékot és asztalt, akkor meg is ejtettünk egy kis evést és ½ egy körül már indultunk tovább. A város egy derékszögű völgyben terült el, - melyet óriási hegyek öveztek - ahová észak felől érkeztünk és kelet felé hagytuk el, a Piave folyó mentén. Csak mentünk és vártuk, hogy hol kell jobbra kanyarodnunk az SP465-ös útra. A hőségtől és az ebéd utáni vérmentes agytól kissé bágyadtan haladtunk, mikor úgy kezdtük érezni, mintha nem stimmelne az irány. Ekkor már egy kútnál frissítettük magunkat Campologno-ban, amely településen kellett elkanyarodnunk a Frison völgyébe.

Visszakanyarodtunk és megrökönyödve észleltük, hogy kitettek az olaszok egy terelő út táblát, amin értesítették az arra járókat, hogy az SP465-ös út lezárva behajtani tilos, jó-jó, de mi arra akartunk menni, erre az esetre semmi terv nem készült, mert nem készülhetett. Cobranco meginterjúvolt egy hölgyet, aki szerint kerékpárral járható lesz az út, de lesz benne makadám (murvás) rész is. Na ezen felbuzdulva nekivágtunk a lezárt útnak és bíztunk benne, hogy a helyi erő jó információk birtokában volt, illetve jól ítélte meg a fizikai képességünket, akkor, amikor bringával járhatónak ítélte az utat. Az út eleinte házak között vezetett, majd mikor ezek elmaradtak, akkor kettesben maradtunk a vad égbetörő sziklákkal szegélyezett, töredezett úttal, ami mellé biztos, ami biztos újra kitették a mindkét irányból behajtani tilos táblát és a „strada chiusa" feliratot, ami az útlezárás olasz megfelelője.

Nem sokat teketóriáztunk, mentünk tovább és az aszfaltos út egyre inkább porossá, kavicsossá kezdett válni, a hegyoldalról lemorzsolódó kőzetek miatt. A hőmérséklet a grillsütők belsejét idézte, a meredekség, pedig hirtelen 10-15 %-os értéket ért el, szerencsére nem túl hosszú szakaszon, de azért kínlódtunk rendesen a nagy pakkokkal. Egy rozsdás- Mussolini korabeli – vas hídnál találkoztunk két hölggyel és egy gyerekkel, ők is megerősítették, hogy az út kerékpárral járható. Persze járható, de az előző emelkedő tetejére már 160-170-es pulzussal mentem fel, innen már nincs feljebb, legalábbis számomra. Mikor egy kicsit könnyebb lett az emelkedő, vagy megálltunk fújni egyet, rögtön élvezni lehetett a Holdbéli vad tájat, ahol kicsit idegenül hatottak a fák, de hát istenem a sci-fi filmekben sem sikerül mindig élethűre a díszlet. Az út mellett bő vízzel hívogatott a Frison, hogy nyugodtan mártózzunk meg benne, én a szirén énekre hallgatva megpróbáltam és jelentem sikerült 2,63 mp időt benne töltenem/egyéni rekord!!/, igaz a lélegzet bennszakadt. Valami hihetetlenül fagyos volt a negyven fokos levegő ellenpontjaként, de nagyon jó felüdülést nyújtott, mint szauna után a lékbe merülés valamelyik Finn tóba, a becsült hőmérséklete 2/13 körül lehetett (ha valaki nincs tisztában ennek a mértékegységével, akkor a kérdezze meg bátran Cobranco vendégkönyvében).

Apropó, ha már Cobranco, ő is bevállalta,kicsit rutinosabb az alpokbeli jeges vízben való mártózásban,de az önfeledt lubickolás neki sem ment.

A csipkés, málló sziklák a szűk völgyben kb. 1.000 méterrel magasodtak fölénk és tudatosították bennünk, hogy igen apró pontok vagyunk a természet méretes térképén.

Miközben haladtunk, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy lassan neki fogunk menni a szemben lévő hegynek, de az út vonalvezetését nem láttuk, mígnem egy igen formás kis szerpentin csoport kezdett kibontakozni. Tizennégy darab 180 fokos visszafordítót tartalmazott a bébi szerpentin, melynek egyenes szakaszai 50-60 m hosszt érhettek el. A tetejéről lélegzet elállító panoráma bontakozott ki észak felé a kanyon horizontjában.

Az élvezetes kanyarok után elérkeztünk egy kis kápolnához, ahol – kihasználva az árnyékot – megebédeltünk. Ebéd után kezdetét vette a szívás, először az út kezdett átváltozni murvássá, majd sziklássá, ezután a meredeksége is olyannyira megnőtt, hogy egyre jobban hasonlítottunk várandós anyukákra, ugyanis a tekerhetetlen meredeken már tolási fájásaim lettek. Annyira sziklás, vízmosásos lett az út, hogy tolni sem volt egyszerű. Egyetlen óriási előnye volt a behajtani tilos táblának, mégpedig az autó-forgalom majdnem teljes hiánya. Összesen 1 db autót láttunk menni, de azt kétszer, mert miután elment, visszajött. Ez az autó is egy Fiat Cinquecento 4x4-es volt, a vízmosásos szakaszon. A sofőr először integetett,lelassított,csodálkozott,majd gratulált és mutatta, hogy már csak 1 km van hátra, mit ne mondjak igen jól eset, már csak ennyi, de végül majd' 2 km lett belőle, és hirtelen normális út kezdett kibontakozni, itt vége lett az SP465 jelűnek. Egy útelágazásba érkeztünk, ahol nekünk jobbra kellett menni, Ampezzo irányába. Az utunk még mindig felfelé vezetett, hiszen itt kb. 1.500 m magasan járhattunk, a tervekben 1.720 m körüli hágó magasság szerepelt (Sella di Razzo). A táj megváltozott sűrű fenyves erdők mellett hajtottunk, a távolban persze megmaradtak a csipkés hegycsúcsok.

Nagyon szép látványos útszakaszon értünk el egy újabb elágazást, ahol balra kanyarodtunk egy nyitott sorompó alatt és már kezdett a hágó gyanússá válni hiszen 1.720 m-en voltunk, de az út tovább emelkedett. Újabb és újabb csodálatos hegyek völgyek tűntek fel, de a hágónak még nyoma sem volt, egyszer aztán úgy éreztük, na megvan (1.790m). Innen az út már lefelé vezetett, de táblának nyoma sem volt. Azért csináltunk néhány fényképet és útnak indultunk, mert mára még volt néhány km hátra. Indulás után rövidet gurultunk, majd újra emelkedő és 500 m megtétele után meglett a tényleges hágó is 1.800-en a Sella di Rioda, ugyan ez nem a tervezett nevű volt,Cobranco csak annyit mondott: nembaj,a hágó az hágó, de azért örültünk, hogy végre tényleg megérkeztünk a mai napi csúcsra.

Úgy jártunk, mint az angol filmben „Az ember aki dombra ment fel és hegyről jött le" címűben a főszereplő. Mi a Sella di Razzo hágóra mentünk, de a Sella di Riodára értünk fel hmmmm, ez se rossz és még építenünk se kellett, de tény, hogy 80 m-rel magasabb lett, mint amire előzetesen számítottunk, bár eredetileg is hegy volt és nem domb.

Innen már tényleg lejtett, mit lejtett, úgy ment lefelé az út mintha spórolni kellett volna az építőknek az aszfalt mennyiségével, a tábla tanúsága szerint 18%-os lejtő következett. Még a gurulás megkezdése előtt perceket gyönyörködtünk, a lélegzet elállító panorámában, körben csipkés hegyek, sziklák, ahová utunk vezetett ott sűrű mélyzöld fenyvesek és egy égszín-kék tó a Sauris látványa vonzotta tekintetünket.

Gurulás közben is volt lehetőség a nézelődésre, mert a forgalom továbbra is gyér volt, bár az út éles kanyarjai miatt időnként magunk elé is kellett tekingetni, de összességében nagyon szép látványos ereszkedésben volt részünk.

Először lakott településsel (Sauris di Sopra) 1.400 m magasan találkoztunk 18:00 felé, az előző dél körül volt Campologno, ahol alig találtuk meg a lezárt SP465-ös utat. Sopra után látványos szerpentinen gurulva jutottunk Sairis di Sotto-ba (1.200m), majd az 1.000 m-en lévő Maina településre, mely közvetlenül a tó partján terült el. A feliratok kétnyelvűnek tűntek, de az olasz alatti betűösszetételek semmi eddig ismert nyelvre nem hasonlítottak, Cobranco információi szerint ez a ladin nyelv lehet, ami a svájci reto román nyelv rokona , mindenesetre igen érdekesnek találtuk, hogy a 21. században Európa közepén létezik ilyen. A tó színére nagyon nehéz jelzőt találni, mert már elhasználtuk az összeset, így most önkényesen tündér-kéknek nevezem, remélve, hogy az olvasó hasonló szépséget képzel el, mint amit mi láttunk.

A videó nem adja teljesen vissza a valódi színt, de támpontnak jó. A tó partjára fürdési céllal nem lehet lejutni, de mi találtunk egy bonyolult lejáratot (egy ipari létesítmény romjain keresztül), ahol aztán letettünk a mártózásról, de látványnak szép volt, mivel innen már rá lehetett látni a völgyzáró gátra, ami a 40-es években épült és akkor Európa második legnagyobb ilyen jellegű létesítménye volt. Végül a gáton átgurultunk, bár az utunk nem arra vitt, csak kíváncsiságból megnéztük a tó a túlsó oldalát is 3km hosszon. Itt eleinte nedves gyéren kivilágított alagútban vezetett utunk,olyan volt mint valami karbon kori barlang, majd feltűnt a tó és a kellemes gerinc-úton még haladtunk mellette 2km-t, és amikor emelkedni kezdett, visszafordultunk eredeti irányunkba.

A tó felszíne 1.000 m körüli magasságban volt, az e napi úti cél, Ampezzo pedig 560 m-en, tehát újabb jó kis lejtőzés várt ránk. A lejtő első része szintén alagútban vitt, ahol hamisítatlan macskakő rázta le vesekövünket, de 1-2 autó kivételével forgalommentesen teltek a km-ek. Az alagútnak az volt az értelme, hogy így legalább járható maradt az út, ugyanis kint égbetörő hegy derekánál vezetett az út és ahogy a Dolomitokban illik - a nyomokból ítélve - mállott, pergett a szikla rendesen és a kinti úton kb. 1 m magasan állt a törmelék.

A tó kifolyója a Lumiei hihetetlen mély szurdokban, az szintje alatt 100-200m-rel haladt, igaz nem volt nagyon bővizű/legalábbis most nem/.Innentől az út szinte csak alagutakban ment,a kéklő égre csak akkor pillanthattunk fel,mikor néhány perc erejéig átsuhantunk a folyón,persze, a lábremegtető mélység feletti viaduktokon át.

A lassan lenyugvó nap fényei,bágyadt lepelként kezdtek ráborulni a mogorva sziklák csúcsaira,lenyűgöző látványt produkálva.

Az alagutak 800m-en szűntek meg, innentől a szurdok kissé kiszélesedett és a formák is kerekebbek lettek, ahogy haladtunk lefelé. Amikor ¾ 8 körül – amikor megérkeztünk Ampezzoba – azon tanakodtunk, hogy jobbra menjünk-e az elágazásban, mivel holnap is arra kellene mennünk, vagy balra le a városba. Aztán arra jutottunk, hogy balra, mivel a jobbra vezető út mellett nem fogunk táborozásra alkalmas helyet találni/mivel az fut fel egy másik kanyonba/, míg a városban talán igen. Az egész város vagy 1,5 km hosszú lehetett, amit végigjártunk kétszer,de nem nagyon tűnt fel semmi jó hely, míg egyszer csak egy emelkedős utca végén kaszáló-szerűséget fedezett fel Cobranco (persze már gyalogosan), amit szinte teljesen erdő vett körül, „Csak a bejáratánál kell majd vigyázni"- figyelmeztetett Cobranco-„mert a mellette lévő épületből – talán iskola lehet – a portás odaláthat". Amíg besötétedett, addig megvacsoráztunk és a kialakuló félhomályban,észrevétlenül besunnyogtunk a mezőre és felvertük a sátrat. Most se kellett altató,már durmoltunk is,mint akiket kupán vágtak.

Írta: Istvánpisti

Videózta:Cobranco