8-9.nap

Megint eltelt egy éjszaka, szép jó reggelt mindenkinek, a mienk az, hiszen még mindenki emlékezhet, aki olvasta az előzményeket, hogy bringatúrán vagyunk. Jelen pillanatban még Neunmban, és innen indulunk a Horvát határ irányába.

Lassan már követhetetlen lesz a sok határváltás, mert hol kilépünk az egyik országból, hol pedig be egy másikba, vagy fordítva, a pénzek is keverednek, sokszor már azt sem tudjuk, hogy éppen mivel kell fizetni a bolti vásárlásnál. Elérjük a határt, nem igazán foglalkoznak velünk /még pecsét sem került az útlevélbe/, a távolból a tenger felől baljós felhők tornyosulnak, a szél is erősen fúj, az egyetlen pozitívum, hogy meleg van, de milyen meleg, az a jó fülledt, kovászos uborka erjesztő, izzadunk is mint a ló.

Úgy látszik sírósan búcsúztat minket a tenger. Egy magaslati ponton kevés kis reggelizés és indulás tovább, illetve indulásnak nem nevezném, próbálunk az eső elől menekülni, kevés sikerrel. Zord sziklás tájon vezet az út, le-fel. Nem rossz a környék, igaz mi inkább az eget kémleljük. Egy újabb magaslat és fantasztikus kép tárul elénk a Neretva delta, nagyon látványos szinte dél-kelet ázsiai a „feeling". Amerre a szem ellát mandarin ültetvények.

Erős szélben gurulunk egy jót, illetve inkább rosszat,mivel a szél nyomása miatt tekernünk kell ...lefelé is! Nincs is ettől jobb. Majd hirtelen elérjük a folyót, a Neretvát,vagy valamelyik ágát, mindegy. Itt észak felé fordulunk Mosztár felé. Cobranco a videón bőséges információval kommentálja az eseményeket, tehát továbbra is ajánlom mindenkinek a film megtekintését. A folyó bal partján haladunk. Jönnek sorba a horvát városok, Opuzen, Metkovics. Igazság szerint annyira nem dob fel a környék, és ezt nem különösebben javítja a „hol esik-hol nem" idő.

Metkovics után jön a bosnyák határ, ki tudja már hanyadszor. Itt most van változás, óriási kocsisor. Gondoltuk előre sunnyogunk, az autósok nem különösebben problémáztak, sőt volt aki buzditott is, menjünk nyugodtan, Cobranco meg is jegyezte: „Ezek tudnak valamit...",és tényleg, utólag kiderült, a több kilométeres autósor itt mindennapos.

A határon a változatosság kedvéért volt ellenőrzés, kicsit túlbuzgónak is tűntek, miután Cobrancotól kérték az autó papírjait is, azon kívül, hogy egy jót röhögtünk semmi gond nem volt. Belőttük az északi irányt, igaz nem volt nehéz, mivel itt volt a Neretva, no meg az út is.

Semmi különös, jellegtelennek tűnő rész következett, látnivaló nem sok, amúgy is lefoglalt minket az esővel való küzdelem.

Kisvártatva Poriteljbe érünk. Ez az első, illetve ha folyásirányba nézzük, az utolsó Neretva-szorosban található település. A magasban fellegvár őrzi a területet. Maga a település a török időkre emlékeztet,egy komplett erődrendszer,illetve inkább már csak a romjai.

Cobranco felderíti a helyet és a várat. Majd egy útmenti vendéglőben ebédelünk, egy igazi bosnyák specialitást: a bureket, nagyon finom étel. Cobranco tart is róla egy gasztronómiai eligazítást a filmben. Ezután már jelentősen változik a táj, alagút, alagutat ér, a forgalom jelentős. Lassan közeledünk Mostar-ba.

A város még mindig hordozza a háború nyomait. Szétlőtt házak mindenfelé. Egy kis keringő után fókuszba kerül az óváros. Megtaláljuk a híres hidat, rengeteg a turista. Egy szűk sikátoron keresztül lehet megközelíteni az építményt.

Igazi bazár hangulat, mintha a középkorba csöppentünk volna vissza, bár a tömeg lehangoló. A Stari Most régi-új fényében pompázik, az is csoda, hogy nem szakad össze a töménytelen ember súlya alatt.

A még mindig aknás Neretva búsan kanyarog a szurdok mederben, a környező épületek romos látványa nem tudja feledtetni a húsz évvel ezelőtti borzalmakat. Kb egy órát szédelgünk a városban, Cobranco tesz gyalog is egy kört a film kedvéért.

Óriási hegyek közt haladva a szállás lehetőségét nézegetjük, mindenképpen jó lenne valami panzió, a vadkempinget hanyagolnánk a magas rizikó faktor miatt. Cobranco érdeklődik helybeliektől, merre nincs akna, vegyesek a válaszok, de úgy tűnik nincs választásunk.

Hosszas keresés után találunk megfelelőt, jó, takarásban lévő hely. Betoljuk a bringát, úgy tűnik megúsztuk, bár Cobranco megjegyzi: „Reggel még ki kell tolni".

Az éjszaka nyugodtan telik, igaz volt egy zápor, de annyi baj legyen. Meg, ha már esni akar, akkor jobb, ha éjszaka teszi. Nem igaz?

Szóval folytatjuk utunkat, a táj továbbra is lenyűgözően fenséges, bár az idő továbbra sem valami fasza.

Újabb szurdok, a soron következő Neretva-kanyon, ez most egy „kicsit" hosszabbnak igérkezik. Cirka 33 km. Kiégett falvakon kívül az életnek semmi nyoma, illetve ezt inkább a halál nyomának nevezném.

Kegyetlenül kanyarog a folyó,vele együtt az út és persze az úttal együtt mi is. A Bosnyák Himalájában járunk/van valami kimondhatatlan szláv neve is/ és a filmben Cobranco részletesen ismerteti a látottakat.

Az idő közben tisztul ,egyre lenyűgözőbbé varázsolja az amúgy is leírhatatlan panorámát. Egy hídon vezet át az út a bal partra. Nem mellékesen ez egy oldalvölgy bejárata, na az is megérne egy túrát, de szorít az idő. Innen jobb rálátás esik a folyóra és természetesen az óriási hegyekre. A völgy egyre szűkül sorba jönnek-mennek az alagutak, viaduktok, illetve nem ők, hanem mi jövünk megyünk, de szinte lényegtelen is.

A Neretva időközben tóvá szélesedett, két oldalt a Prenj sziklafalai ágaskodnak. Elől haladok, egy étteremnél beállok a parkolóba , hűvös fa árnyékába. Bevárom Cobranco-t.

Mellettem forog a bárány a szabad tűzön, nagyon ínycsiklandozó illatok terjengenek, viszont a társam nem akar megérkezni. Visszaindultam, rá is akadtam a tűző napon szerelte a bringáját, sajnos ez egy defekt! Ez a kisebb baj, a nagyobb, hogy a külső gumi is szétszakadt! Tanakodás, mi legyen! Kell egy külső, ez egyértelmű, na de hogy és honnan, ez a nagy kérdés! Lakott terület sehol.

Jött a segítség, " helyi ember" , Cobranco valamilyen /számomra ismeretlen/ nyelven egyezkedett vele, de végül autóval bevitte a közeli városkába Jablanicaba, én addig a bringáknál maradtam. /A segítőnk, mindezt szívességből tette, hálásak voltunk érte, pénzt nem fogadott el, pedig ezen a környéken nem fürdenek tejben-vajban az emberek/. Visszaértünk az étteremhez, aminek a teraszáról a folyóra és a hegyre is gyönyörű kilátás volt. Itt fogyasztottuk el a helyi specialitást: a báránysültet.

Néhány kilométer után következett maga Jablanica, ideje volt. 33 kilométer után ismét lakott terület végre. A kisvárosban megnéztük a II. világháborús emlékparkot, megdöbbentő látvány volt, a Neretvába robbantott vasúti híd a korabeli vonattal./ Cobranco erről is beszámol a filmben/.

Itt külön váltunk. Én haladtam a tervezett úton, Cobranco kis kerülővel megnézte a Jablanyica-i tavat, ami hosszan felnyúlik a völgyekben Szarajevó irányába. Rendkívül látványos a felduzzasztott folyó, ami véget nem érően kanyarog az út mellett.,a színe pedig...nem is tudom leírni.

Nem kevés mászással, hol fel, hol le keringőzik az út. Ez persze már egy másik kanyon ,a Rama-szurdok, bár kísértetiesen hasonlít a Neretvához, annak az egyik oldalvölgye. Hirtelen emelkedni kezd az út, és 1000 méter szintig meg sem állt. Ennek köszönhetőn a magaslatról visszatenkintve elém tűnik a sziklás Prenj a késő délutáni napsütésben. Gurulás, ismét a folyó szintjén találom magam.

Aztán újból kemény mászás következik, ez itt már csak így megy, végülis a Dinári hegységben vagyunk,a kilátás pazar, ha poénkodni akarnék azt mondanám "Prozor", ugyanis az a következő város.

Elérem az aznapi célt: Prozor-t. Itt várom be a társamat. Közben a helyi lakosok és a panziót üzemeltető személyek autóval, motorral szemlélnek vajon ki, vagy mi vagyok? Cobranco megérkezvén, megkeressük a panzió üzemeltetőjét, elég gyanús a társaság, olyan maffiózó kinézetük van, Cobranco alkudik, de végül elfogadható árért, elfogadható szobát kapunk. Sok biztatás nem kell, hogy elálmosodjak, félkómában még hallom, ahogy megdörren az ég, de aztán, lehúzódik a képzeletbeli redőny a szemeim előtt.

Írta: Thomas Endress

Videó Cobranco