4. nap ( 2016. 07.20. szerda, 64 km, 1867m szint)

Reggel nem keltünk nagyon korán, 7:30 körül kezdtünk mocorogni, és megpróbáltunk visszaemlékezni, mi történt éjszaka. Én semmire sem emlékeztem, amit jó jelnek vettem, és Cobranco is megerősítette, hogy említésre érdemes esemény nem történt , se egy kis eső, se egy állat, se egy ember semmi. Mikor kinéztem a sátorból, csak a kék eget és a próbálkozó napot láttam, de még nem volt ereje. Kicsit összerámoltuk a lomokat és kimentem szétnézni, mert nagyon érdekelt vajon mit lehet látni egy kétezres hágóról reggel nyolckor, mert eddig ilyen tapasztalatom nem volt.

Az Adda völgye felé kicsit szűrte a kilátást a reggeli pára, de a Bernina csoport – majd’ 4.000-es csúcsai azért kilógtak felfelé és - lebilincselő látványt nyújtott. A hágó felé is fantasztikus volt a látvány, a hegyeken tű élesen rajzolódtak ki a kis ösvények, sziklák, fűvel benőtt lejtők. És nini, már a hágón állt egy furgon, aminek lenyitották az oldalát és, mint a kürtős-kalácsos várta a vendégeket. Mondjuk, ezt nem tudtam hova tenni, de gyorsan átlendültem rajta, mert körülöttünk zajlottak az események.

Lent megállt egy autó, amiből egy pár szállt ki, és kezükben pléddel, táskával megindultak felénk, még felocsúdni sem volt időnk, amikor menetjegyeket bérleteket kérték, én meg csak álltam ott bambán. Nem, nem, csak a sapkámat nem vettem fel és a szikrázó napsütés a tiszta időben megárthatott. Gyorsan felvettem hát, és szemmel követtem a párt, akik tőlünk följebb – olyan 20 m-rel magasabban – megálltak, leterítették a plédet és levetkőztek fürdőruhára, majd minden átmenet nélkül napozni kezdtek. (???)

Nem ragadt be a billentyűzeten a kérdőjel, csak próbáltam jelezni, hogy teljesen tanácstalan lettem. Vajon, jobb 2.000 m-en reggel 8:30-kor napozni, mint a Como-i tónál, lehet, hogy azt már unják, vagy mi indította erre a számomra szokatlan cselekedetre őket? Igaz, Ők is ilyen furcsán nézhettek ránk és csak zavarodottságukat leplezendő kezdek napozásba? Ahogy ezen morfondíroztam, a hágó felé sandítottam és láttam egy másik furcsaságot is, a hágótábla alatt közvetlenül állt egy nagyon szép színű motor (kék), de minek jött ide a jóember, és hol lehet?

Még a sátor bontása közben ezeken járt az eszem, majd lassan letoltuk a bringákat a hágóútra és lassan elkerekeztünk a hágóhoz. A hágótábla körül tébláboltunk és ekkor megláttam a motorost is, - az előző este megszemlézett pad előtt. a fűben feküdt, egy szál alsógatyában, a bőrruha egészen bokáig letolva. Hinnye, itt valami sugárzásféle lehet a levegőben, vagy az a ritka bogár csíphette meg, amit itt nagyon védenek, talán jobb lenne menni, mielőtt mi is megveszünk teljesen (bár mi sem voltunk teljesen átlagosak, ezzel a 2.000 m-e hágó tetején sátorozással).

A hágómatricát megint nem sikerült vízszintesen feltennem, a mentségem csak annyi, hogy a taljánoknál ez nem okozhat nagy gondot, de a későbbiekre tekintettel, jövőre egy összecsukható vízmértéket is beteszek majd a táskába.

Majdnem 10 órára járt az idő, amikor megkezdtük a gurulást, hogy az erre a napra rendelt szent útvonalat teljesíthessük. A déli oldalon, ahogy lenéztünk, csak homályt láttunk, a nagy pára miatt, már felhők is gyülekeztek, de jó időt vártunk.

A tervek szerint legurulunk a – várhatóan látványos – déli oldalon, egészen a Brembo völgyéig, ahol kerékpárutat fogunk keresni, tudjuk, hogy van, de majd meglátjuk. Aztán a Brembo völgyén egészen San Giovanni Bianco-ig (448 m) megyünk, majd egy hirtelen jobbos után az Enna völgyében jön a szurdoknézés, majd a távolabbi célpont Lecco, a Como-i tó keleti ágának alsó csücskében. Várhatóan ide nem fogunk lemenni, mert arrafelé a táborhely ritkább, mint nálunk a becsületes, igazmondó politikus.

A gurulást eleinte 6-7 %-os lejtőn abszolváltuk, de a hágóról is látható tavat elhagyva, egy kissé bedurvult az út és 10-11 %-os lett, miközben az útminőség nem a svájcit idézte.

A folyamatos fékezés miatt meg is álltunk hűteni a felniket. Ilyenkor is, meg gurulás közben is érzékeltük, hogy a tiszta idő a múlt, vagy a pára homályába veszett és a távolabbi hegyeket csak, mint szaunában a padot, úgy lehetett érzékelni, azonban felettünk üde kék ég és szép idő felhők javították a kedélyünket.

Az utolsó szerpentinek Mezzoldo (853 m) település után értek véget, de a Brembo völgye látványosan szűk, kanyonos volt,egy-két kisebb tavacskával megbolondítva,nehogy még véletlenül unatkozzunk.

Már egy ideje figyeltük, vajon hol lehet a Cobranco által kinézett kerékpárút, amit a neten szúrt ki, amikor a túra felkészülési időszaka volt. Ahogy haladtunk, Lenna (482 m) előtt, egy Fiat Punto megelőzött és hirtelen belassított előttünk és azt mondta, kövessük, majd Ő megmutatja a kerékpárutat, elvezet minket oda. Először furcsállottuk, de amikor már vagy hatodszor váltott irányt, akkor áldottuk jó emberünk kedvességét, előzékenységét, végül megállt és egy pompás alagútra mutatott, mi megköszöntük és behajtottunk a valamikori vasúti alagútba. Cobranco a filmen elmeséli, hogy még a monarchia idejében épült a kisvasút 1906-ban, amit 100 évvel később bezártak, majd EU-s pénzből kerékpárúttá varázsoltak.

Ez a jó szokásuk sokáig maradjon meg, mert ezek az utak látványos helyeken vezetnek, nincs forgalom, kisgyerekes családoknak is ajánlható, hiszen a vonatra tervezett nyomvonal nem tartalmaz meredek emelkedőt, lejtőt. Sőt, mi még más előnyt is találtunk, nyári melegben enyhet adó alagútból jó sok van, ami esőben is jó szolgálatot tehet, bár minket csak a melegtől óvtak. Az élvezetes vonalvezetésű, sápadt téglaszínű utat végig rácsos korlát követte, hogy az óvatlan kerekeseket megóvja a mélybe eséstől. Meg nem mondom hány alagúton mentünk át, de tíznél biztosan több volt, miközben többféle hidat is igénybe vettünk (ősi kőhidat, modern bringás hidat…) amelyek mind kivétel nélkül a Brembo nevezetű folyón vezettek át, ami Brembana régió névadója.

Egyébként ez az építmény egészen Bergamo-ig vezet – 20 km hosszan -, de mi, a terveink szerint nem megyünk végig, hanem csak San Giovanni Bianco-ig, ami csak kb. 10 km-t jelentett. Összességében nagyon élvezetes volt a bringaút, hamar el is telt a 10 km, és csak azt vettük észre, hogy már be is gurultunk Fehérbe (San Giovanni Bianco).

Az utunkat jobbról egy égig érő függőleges sziklafal, balról egy épített kőfal határolta, amin túl a főút haladt. Egyszer csak az utunkat egy mozgatható fém kordon zárta el, amin munkavégzésre figyelmeztető tábla fityegett. Jobban szemügyre véve, előttünk vagy 53 m-re a függőleges sziklafalról lehullottak kövek, amiket a tövestől kiszakadt fa ránthatott magával. Több probléma is felmerült hirtelen, tegyük-e odébb a kordon, forduljunk vissza, vagy az épített kőfalon lévő réseken próbáljuk áttuszkolni a kövér disznó alakú bringákat. Sajnos ez utóbbi nem ment, nem fért át lyukon, vissza nem akartunk menni, így nem maradt más hátra, mint odébb tenni, majd a behajtás után vissza a helyére a kordont. Szerencsésen megkerülve a szabályokat, a törmelékeken áttoltuk a gépeket és már azt hittünk miénk a világ és jól túljártunk a helyiek eszén. A helyzet nem teljesen ez volt, mert a törmelék után vagy 200 m-rel, egy toló lapos, markolós traktor feltolatott az utunkra úgy, hogy pont nem fértünk el mellette.

Na, újra dilemma, mi legyen? Végül úgy döntöttünk, hogy a bringautat a főúttól elválasztó – de itt már alig comb középig érő – kőfalon átemeljük az IFA-kat, a túloldalon meg le a főútra, ahol az autók folyamatosan jöttek, mindezt azzal nehezítve, hogy Cobranco folyamatosan videózott, pedig legalább hat kéz kellett volna. Nagy nehezen sikerült a művelet, de megállapítottam, hogy jövőre darut is kellene hozni, vagy ha az nem férne el valamilyen ok miatt a feneketlen táskákban, akkor legalább egy olajos emelőt. Különben a bringaút, a traktoron túl kb. 42 m-ig tartott volna még.

A városban kicsi kolbászolás után megleltük az élelmiszer boltot, ahol sikerült frissíteni az itóka készleteket – amire szükségünk is volt -, mert délután újra olyan vidékre készültünk, aminek forrással való ellátottságáról nem volt információnk. Még itt, a városka kellemes parkjában,egy pilóta társaságában, - teljesen emberi időben, 13:00 körül - elköltöttük az ebédünket. A Brembo, szép, széles folyó képét vette fel, rajta és az oldal befolyókon több, igen látványos híd ívelt át. A település is jól mutatott ódon utcácskáival, szép rendezett tereivel.

Ebéd után, 14:00 körül indultunk tovább – ha lehet még fokozni – bődületes hőségben. Kicsit a Brembo folyásirányban felfelé haladtunk pár száz métert, majd nyugat felé vettük az irányt, Taleggio felé (hegytető neve), de nem akartuk érinteni, csak úgy tekintettünk rá, mint hajós a világítótoronyra a tengeren. Az Enna völgye 450 m magasan indult – illetve ért véget, mikor beleömlött a Brembo-ba- és kisvártatva szűk látványos kanyonná változott.

A délután első részében ebben a kanyonban haladtunk, ami nem volt túlzottan meredek, mert kb. 10 km alatt emelkedtünk 400 m-t, miközben láttunk 100 éves működő vízerőművet, a kanyon alján kanyargó folyócskát, az ég felé törő sziklafalakat, már amikor az izzadtság éppen nem a szemünkbe folyt. Őrölt meleg volt, mi pedig a K-NY-i völgyön nyugat felé haladtunk, a nap pedig telibe sütött minket. Szerencsére találtunk egy épített forrás szerűséget – legalábbis mi annak tekintettük – egy nagy kőfej köpte a vizet.

Itt nagy fürdést csaptunk, ittunk is amennyi belénk fért és csak reméltük, hogy a víz tiszta. (szolgálati közlemény: a víz hibátlannak bizonyult) A látnivalók segítettek a kínlódástól elvonni a figyelmünket, így értük el Sottochiesa (754 m) települést, ami 10 km-re található a Brembo-tól. Ekkor azt gondoltuk ez a hágó és innen már nem kell másznunk, de erős tévedés áldozataivá váltunk ezzel a hitünkkel – utólag így gondolom -, mert ugyan elértünk egy hágót (852 m), vagy ahogy Cobranco mondaná, segédhágót, majd egy kis gurulás után, gerincútnak tekinthető részen haladtunk.

Vadesata (820 m) település után (itt léptünk be Lecco régióba), a lovak közé csaptunk és 2,5 km 8,5 %-os emelkedő következett, amit már nem nagyon kívántunk, de még nem volt vége, bár mi már 1.070 m-en megint azt gondoltuk, itt a hágó.

Az igazi hágóig még 4 km-t hosszan másztunk 250 m-t, majd 1.300 m-nél végre megvolt, egy kapitális trágyadomb tőszomszédságában. Itt megálltunk, dokumentáltuk az eseményt, majd az a döntés született, hogy este már nem erőltetjük a Lecco-ba érést, hanem a környéken fogunk elvackolni valahol, de ehhez lejjebb kellett jutnunk. Érdekességképpen leírom, hogy a hágó légvonalban 8,5 km-re volt Lecco-tól, de ezt az információ csak itthon néztem meg. Egy nagyon kellemes és látványos gurulással értük kel Valsassina (849 m) települést, közben jó kis szerpentineken repesztettünk, viaduktokon álltunk meg nézelődni és féket hűteni.

A városkán áthajtva, - mint a hangyászsün – néztünk jobbra, néztünk balra, a földet, mindenfelé, mert erősen kívánós voltam már, a vacsorát kívántam nagyon. Ehhez kellett volna találni optimális kajáló helyet, ami - valljuk be – nem egyszerű feladat, ha Cobranco is jelen van. Nekem az optimális kajáló hely olyan, ahol lehet enni, mindegy hogy ülve, vagy állva, van-e asztal, van-e szék. Találtunk az út mellett egy kőből készült padot, de Cobranconak nem felelt meg, amiatt tovább mentünk, ami - így utólag – jó döntésnek minősült, mert találtunk egy tényleg pazar kis pihenőt, ahol asztal, szék, szemetes, sőt még vízesés is volt.

Itt aztán Cobranco, - a maga furfangos módján – jól le zabagépezett engem, amivel természetesen nem értek egyet, hiszen és nem szoktam egyszerre sokat enni, hanem inkább sokszor szoktam enni. Szóval én lettem a gourmand, Ő pedig a gurmet, aki .a finom ételeket szereti, míg én zabálni. Elpusztítottuk Cobranco maradék R-hús készletét, nehogy meglepjen minket az olasz járványügyi hatóság holnap a tóparton, amikor szag után nyomozva lefülelnek bennünket. Vacsora után még 1 km-t gurultunk, amikor meglett a táborhely az úttól balra, egy elhagyatott telken (800. m magasságban) Viszonylag hamar elfoglaltuk a helyet, a sátor már 19:45-re állt, végre nem sötétben kellett lomolni és maradt idő pihenésre is, bár a rendes fürdés megint kimaradt, talán majd holnap, a Como-i tóban.