Szinte leírhatatlan az a színorgia, ami a szemünk elé tárult: a környező domboldalakon a falevelek árnyalatai a zöldtől indulva a sárgán át egészen a bíbor pirosig terjedtek véletlenszerű térbeli eloszlásban.
Előzmények:
Az alábbiakban részletesen bemutatott túrát már 2014 őszén megcsináltuk kamera nélkül. Az eltelt három évben arra vártunk, hogy október közepe felé kialakuljon egy anticiklon, köznapi nevén „vénasszonyok nyara”. De miért fontos az időpont és az anticiklon? „Hát kérem szépen azért”, - mondaná Cobranco, sőt mondta is -, mert október közepén már színes a fák lombkoronája, ami nagyon látványos, a szép tiszta idő meg ahhoz kell, hogy a szép látvány maradandó nyomot hagyjon a kamera SD kártyájának bit mintázatán.
Tehát 2015-ben és 2016-ban hiába vártuk a megfelelő időpontban bekövetkező jó időt, emiatt halasztottuk a túrát, sőt a 2017 is majdnem áldozatul esett a feltételek hiányának, de szerencsére mégis találtunk egy olyan napot, ami optimálisnak ígérkezett. Október 8.-a körül szinte az összes időjóslással foglalkozó intézmény azt kezdte mondani, hogy csütörtöktől kialakul a várva-várt nagynyomású ciklon.
Minket pedig elkapott a harci idegesség, hogy végre itt az idő, be lehet teljesíteni a vágyakat és kamerával meg lehet hódítani a Zemplén hegyormait, völgyeit, úttalan-útjait. Aztán ahogy egyre közelebb kerültünk az ígért időponthoz, úgy látszott, a mézes madzag távolodik, mert a jósok egyre tolták a jó idő kezdetét. Először szombatra, majd vasárnapra. Úgy látszott, hogy a vasárnap sem lesz teljesen megfelelő a fátyolfelhő miatt, ezért a hétfőre esett a választás. Ezt a hétköznapok alacsony turista sűrűsége is motiválta. Viszont az előrejelzések szerint megvolt a veszélye a sűrű tartós ködnek, ami megint élvezhetetlenné tud tenni egy olyan videót, aminek fontos eleme a látvány.
Én már negyed hétre Cobranconál voltam. Bepakoltam a hátizsákba az egy hétre elegendő száraz abrakot, plusz teát, és egyéb leveket.
A kerékpárok autóra rakása után, 7 óra körül indultunk neki kb. 100 km-es autós résznek, aminek végén Vilmányban kötöttünk ki. Ott -mint három éve is- az önkormányzat parkolójában álltunk be. Most egy kicsit más volt a helyzet (munkanap), mert a sok közmunkástól –akik a kapanyelek eldűlését próbálták megakadályozni azzal, hogy rátámaszkodtak– alig tudtunk bejutni a parkolóba. Odébb sem akartak lépni a nagy szellemi és fizikai megterhelés hatására, amit az autó tetején lévő kerékpárok látványa okozhatott.
Valamivel negyed kilenc után vágtunk neki utunknak. Villmányból –ami a Hernád folyó és a Zemplén között helyezkedik el- rögtön 4-5%-os emelkedővel indult a túra. De nem erőlködtünk sokáig, ugyanis pihenésképpen megálltunk egy egészségügyi szünettel egybekötött pót-reggelire. A helyszínnek pedig egy kiszáradt kukoricás ajánlotta fel magát önként.
A következő állomás Hejce volt. A kb. 230 fős települést már 1009-ben is említenek az iratok. A 15. században Csehországból husziták telepedtek meg a faluban. Ennek építészeti nyomai ma is láthatóak, szépen felújított lakóházak formájában. A község önmagában is igen látványos, az előbb említett építészeti emlékek okán, de egy jelenkori repülőgép baleset miatt tett szert szélesebb körű ismertségre.
A balesetet egy 50 üléses An–24V szállító repülőgép szenvedett el 2006. január 19-én. A NATO KFOR-missziójában részt vevő, a hat hónapos szolgálatukat letöltött békefenntartókat szállította haza Szlovákiába. A gép a Priština nemzetközi repülőtérről indult, úti célja a Kassa nemzetközi repülőtér volt. A repülő a rossz látási és szél –viszonyok miatt a normális útvonalától keletre sodródott. A 20 km-re lévő kassai repülőtér miatt már süllyedni kezdett, amikor a 760 m-es Borsó hegynek ütközött és kigyulladt. A gépen tartózkodó 43 fő közül csak egy! ember élte túl a katasztrófát.
Megnéztük a faluban a katasztrófa emlékművét, a huszita házakat, a Szerencs patakon átívelő hidakat majd elindultunk a baleset helyszíne felé, fel a Borsó hegyre. A Fő útról balra kanyarodva, hirtelen meredekre váltott az út és a minőségét teljesen elvesztette, öklömnyi kövek között botladoztunk tovább. A meredekség 9-12 % között mozgott, de keményebbnek érződött az útegyenetlenségek miatt.
Ahogy küzdöttünk felfelé, melegünk lett. Emiatt megálltunk vetkőzni, és állás közben előretekintve megláttam a „szarvast”. Ott állt délcegen, az idő vasfoga nem fogta. Így érezhettek őseink amikor a csodaszarvast megpillanthatták... Illetve, így ez nem pontos, tehát újra nekifutok: Megláttuk a "csoda-szar vas(a)t”, ami a csíkot húzta maga után. A gép nem volt más, mint a IV. Béla király által az úr 1254. esztendejének május elsején felavatott első magyar királyi Vörös Csillag traktorgyár zászlóshajója, a Dutra UE-28 traktor. A neve valószínűleg ősmagyarul szarvast jelenthet. Vagy nem? Fa gazdálkodásnak nehéz lett volna nevezni azt, ami itt folyt. Apropó folyt. A munkagépből vastag sugárban ömlött az útra valami olajféle. Lehet nem talált volna haza a vezető és borsószemek nem voltak nála, de olaj igen és így oldotta meg az út megjelölését?
A szörnyeteget elhagyva két tébláboló bringásba ütköztünk, akik segítséget kértek, mert az egyik lánc elszakadt. Nálam nem véletlenül (hanem direkt) volt egy patentszem, amit odaadtam, de sajnos láncbontónk nem lévén, folytattuk az utat.
A falutól számítva kb. 4 km után elértük a Fehér-kúti erdészházat, ahonnan kis pihi és vízvételezés után elindultunk visszafelé 63 m-t. Ott kellett jobbra felkanyarodni a Borsó hegyre vezető –már aszfaltot nyomokban sem tartalmazó– útra.
Egy ideig tudtunk pedálozni, de aztán a 15% meredekség, nagy kövekkel, gyökerekkel párosulva megakadályozott ebben. Némi tolás után újra járhatóvá vált a dózerút és kb. 710 m magasságban balra letértünk róla, hogy a Sólyomkő által nyugat felé kínált pazar kilátást élvezhessük.
Szinte leírhatatlan az a színorgia, ami a szemünk elé tárult: a környező domboldalakon a falevelek árnyalatai a zöldtől indulva a sárgán át egészen a bíbor pirosig terjedtek véletlenszerű térbeli eloszlásban. Arról, hogy a kék se maradjon ki a színek tárházából, a Cobranco-kék égbolt gondoskodott. Már itt éreztük, hogy megérte várni a megfelelő pillanatot, és nyilvánvalóvá vált, hogy ez az.
Innen nem egészen 1 km után értük el az emlékhelyet, ahol a kopjafák a repülő sziluettjét formázták. Szívszorító volt olvasni a születési időket, látni az áldozatok képeit. Elgondolni micsoda fájdalmat jelentett az több, mint 40 családnak, hogy ennyi fiatal ember halt meg. Még álltak azok a környező, derékba tört fák, melyeket a katasztrófa alkalmával a repülő vágott ketté, mikor a hegy tetejének csapódott. A gépmadár dél felől érkezett, és ha 20 m-rel magasabban szállt volna, akkor nem akad bele a hegy tetején álló fákba, mert innen észak felé már meredeken lejt a hegyoldal és gond nélkül elérhette volna a repteret. Ennyit jelent húsz méter...
Mivel még rengeteg kaland várt ránk, elindultunk és megkezdtük a downhillt, egy valamikori elhagyott, dudvával benőtt, sziklás, helyenként 25 % meredekségű úton, ami egy idő után átváltozott vízmosássá. A lefelé ereszkedés még annál is szörnyűbb volt, mint amire korábbról emlékeztem. Azért csak dobtam egy hátast, akárhogy vigyáztam: ez egy kis előre szaltó volt, a lábaimra rögzített (SPD) kerékpárral, amiről reptében leugrottam és talpra érkeztem. Aki tudja csinálja utánam!
Miután kiértünk egy rendes dózerútra, hamarosan el is értük a Kis-patak völgyét. Itt Észak felé fordulva kb. 600 m után megálltunk, mert a tőlünk Keletre (jobbra) magasodó hegy tetejére vágytunk. Ott ugyanis ott egy várrom rejtőzött. A felfelé vezető út azonban olyan meredek, hogy azon kerékpárral nem lehet haladni. Ezért azokat egy vízmosás szerű kis völgyben megfektettük és gyalog vágtunk neki az Amadé-vár rom felfedezésének. Az egynyomos út eleinte 20-25 % meredekségű volt, majd némileg ellaposodott és kinyílt a tér. Innen már látható vált a cél, de még küzdeni kellett a meredekséggel és a szétszórtan elhelyezkedő nagy kövekkel. Mikor felértünk, csodálatos kilátás nyílt. A Gönci-patak völgy talpa 300 méterrel alattunk húzódott, a fák színei itt is lenyűgöztek. Az északi távolban a Hernád völgye és nagyon messze a párában Kassa is felsejlett.
A bringákhoz visszatérve 12 óra után indultunk tovább Telkibánya irányába. A közvetlen cél a Potács-ház volt, ami jelenleg egy kulcsos ház az erdőben. Amíg elértük, addig kb. 4 km-t gurultunk a Zemplénre jellemző köves úton, ami helyenként bakhátas, máshol mocsaras arcát mutatta. A végére teljesen szétrázott, olyan lettem, mint a rongybaba, és nagyon jólesett a Potács-ház melletti simább talaj.
Megnéztük a bekerített ingatlant, Cobranco felvett néhány snittet, majd elindultunk. Már mentünk egy ideje, amikor rájöttünk, hogy ez az út bizony nem ismerős nekünk. Meg is álltunk tanakodni. A térkép alapján úgy tűnt, hogy egy kis kerülővel mégis jó lesz, mivel már nem érte meg visszafordulni. Csodák-csodája eljutottunk Telkibányára. Igaz nem teljesen oda ahova akartunk, de ilyen a vakszerencse, megleltük az "aranybányát", pedig a föld alá sem mentünk. Ahogy jobban megnéztük, rájöttünk, nem tudjuk megközelíteni, mert körbe van kerítve, a kerítésen belül pompás kis tó is hívogatva integetett felénk. Sajnos nem volt nálunk elég pénz, hogy be tudjunk jutni az Aranybánya Hotel területére, így továbbálltunk és megkerestük a szokásos kocsmát, aminek tornácán elköltöttük az ebédet (én már harmadszor a túra folyamán, de Cobranco még tényleg csak először).
Már majdnem egy óra volt, amikor tovább indultunk kelet felé Bózsva irányába. Még megálltunk az Érc- és Ásványbányászati Múzeum parkjánál, ami nem csak jól néz ki, hanem a kilátás is szép volt. Tovább haladva egy hágó állta utunkat, helyenként nedves aszfaltjával, de minket nem tántorított el, meghágtuk. A táj színeivel nem tudtam betelni csak meresztettem szemeimet, míg hirtelen lejteni nem kezdett az út és már vágtáztunk is le a tankcsapdákkal teli úton. Itt is kellett figyelni, de nem a tájat –arra már nem volt lehetőség- hanem a krátereket, nehogy ember, vagy bicikli halál legyen a száguldás vége, illetve nehogy elszalasszuk a következő napirendi pontot, a Mátyás király-kútját.
Az útról jobbra letérve megszemléztük a forrást. De,nemcsak forrás volt,hanem egy jégbarlang beszakadt bejárata is,amit az arany után kutató elődeink furkáltak a hegybe és a környéken több hasonlóra is lelhet a túrázó,ha szeret sétálni.
Én nagyon kerestem egy táblát, vajon Petőfi járt-e itt, de erre utaló jelet nem találtam, pedig eddigi tapasztalatom alapján minden érdekes helyen járt Mátyás és Petőfi is. Lehet, Petőfi azért nem jött ide mert nem szerette a hegyeket, a fene se tudja. A lényeg az, hogy Mátyás szerette. Innen még jelentős gurulás várt ránk, egészen Bózsváig. Útközben sunyin ott figyelt balra a Nagy Milic vonulata,tövében a szépen felújított Füzéri-vár is lelkesen integetett.
Bózsvától Kőkaput akartuk megközelíteni, de nem a szokásos Bózsva-Pálháza-Kishuta útvonalon, mert Cobranco tudott egy vadregényesebb megoldást, Bózsván a tó előtt hirtelen jobbra, majd a fel hegyre. Az emelkedő kellemes helyen tört felfelé, eleinte üdülők között, majd tufa szurdokban haladtunk. Az 50 m szint hamar elfogyott és már gurultunk is le a Kemence patak völgyébe, miután körbejártuk a szép állapotban, pompás környezetben lévő Szuha Panziót. A völgybe leérve konstatáltuk, hogy ez bizony igen látványos: Széles, nyírott mezővel rendelkező terület. Még az út is jó minőségűre váltott és kisvasút is járt hozzá. Pálházáról járt fel a vonat - útba ejtve Kőkaput - a Rostálló nevű végállomásig.
Kőkapu tulajdonképpen egy üdülőhely, kicsiben olyan mint Lillafüred, van tó, kisvasút,szálloda, étterem, mindenféle látnivalók, turista utak és hétvégén bizonyára tömegek is. A nevét a szikla áttörésről kapta, melynek bal oldali ormán található a Károlyi-vadászkastély, közvetlenül alatta a megduzzasztott Kemence patak, a tó túloldalára még befért a kisvasút és egy alagút is. A szűkületen túl található a Hotel Kőkapu és az előtte lévő kis téren a magyar királyok csodásan faragott fa szobrait tartalmazó kompozíció. Szerencsére a királyok közé az aktuális vándor is beállhat – egy fénykép erejéig -, mert az alkotó gondolván rájuk, készített egy üres talapzatot is. Vagy az onnan hiányzó királyt elvitte a cica?
Tovább haladva felfelé a völgyön a kisvasút állomása – étteremmel, panzióval együtt - a következő látnivaló, ahol szintén faragott emberalakok várják a fényképezőgéppel felszerelkezett látogatót. A változatosság kedvéért az állomással szemben a hét vezér fa szobrát lehet megcsodálni.
De menjünk csak vissza a Hotel Kőkapuhoz. Itt egy lépcsőn keresztül meg lehet látogatni – szigorúan csak a szállóvendégeknek – a vadászkastély teraszát, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik a tóra és a környező hegyekre. Természetesen mi felmentünk, - mielőtt bejelentkeztünk a szállodába vendégnek – és felejthetetlen képeket raktároztunk el a retináinkon, ahol már viszonylag kevés volt a hely, így a nap második felében. Azután megnéztük az üdülő területet is, és ha már ott voltunk hintáztunk egyet, majd elindultunk a völgyön lefelé. A végleges távozás előtt körbe akartuk még bringázni a kis tavat is, ami majdnem simán sikerült. Azonban hirtelen megjelent a naponta kétszer közlekedő vonat. Ekkor kezdetét vette az észvesztő rohanás, hogy elcsípjük az állomásnál, de hajlott kora ellenére nem értünk a nyomába. Ezen elkeseredve tényleg elindultunk lefelé. Újra a tó következett, a lemenő nap fényében egyre szebb látványt mutatva.
Mintegy 1,3 km után – jobbra kanyarodva elhagyjuk a Kemence patakot és megkezdjük a következő hágó meghódítását, közben azért jutott idő és energia érdekességek megtekintésére is, ilyen volt a Káldy forrás az úttól jobbra.
Apropó út. Szinte észre sem vettük, annyira jó minőségű volt. Tudtunk a tájra koncentrálni. A lemenő nap éles fényei már csak a fák tetejét világították meg, még jobban kiemelve a színeket. A meredekség 5-7% körül alakult, az út karakterisztikája miatt teljesen a Bükkben éreztük magunkat, nagyon hasonló volt a Bükkszentlászló-Bükkszentkereszt közötti úthoz. A hágót 442 m-en értük el, majd megkezdtük a süllyedést a Tolcsva patak völgyében a Huták felé.
Ezek a Huták települések, már említettem egyet: Kishuta, ami a Kemence patak völgyének elején volt és nem érintettük ugyanúgy, mint Nagyhutát, ami a Kishuta után nyíló zsákvölgyben található. Most nem ezekről van szó, hanem fentről lefelé haladva Újhuta, Középhuta és Óhuta, (közösen Háromhuta) amely települések a valamikori üveggyártással kapcsolatosan alakultak ki, II. Rákóczi Ferenc alapította őket 1698-ban, lengyel és tót származású lakók telepedtek itt meg.
A települések jól néztek ki, főleg Középhuta, ahol több felújítást is láttuk, sőt új építést is. Az út minősége viszont pont itt pocsékosodott el ismét, - valószínűleg II. Rákóczi Ferenc óta nem volt javítás – és már nem is javult meg. Erre országúti bringa nem javallott. Jól mutatja az út szarságát, hogy a padka jellemzően sokkal simább volt, mint a közlekedésre tervezett felület. Középhuta után jobbra fordultunk Óhuta felé, miközben egyre csípősebb lett az idő, hiszen a nap már lefekvéshez készülődött és az előttünk álló hágó már árnyékot vetett a völgyre. Erőltetett menetet diktáltunk, hátha sikerül még napfényben elérni a hágó tetejét és a látva távoli Regéci várat. Hát nem sikerült, ahogy odaértem a kilátópontra a hágón, a nap egy kis csücskét még látni lehetett, de mire leszálltam a bringáról és elővettem a fényképező gépet, éppen lebukott. Újra gurulni kezdtünk le Regéc településre.
Innentől már elég setét lett, a vacak úton óvatos duhajhoz hasonlóan cammogósra vettük a figurát és így értük el Fony települést, ahol még egy utolsó pihenést ejtettünk meg, majd a szántáson – akarom mondani a 3716 számú úton legurultunk Villmányba, ahol bezártuk a túra-kört és 17:45 körül elértük az autót.
A túra hossza: 81,5 km, szintemelkedés: 1.671 m volt.
Forrás: cobranco.hu