Van a budai hegységben egy szívemhez nagyon közelálló útvonal, amit évente többször is bejárok, akár egyben akár részleteiben. A túra nem túl technikás többnyire földutakon és ösvényeken vezet. Egy része sajnos az illegalitás szürke homályába vész, mivel a jelenlegi jogszabályok szerint nem lehet rajta bringázni. Szóval senkit sem biztatok arra, hogy jelenleg ezt utánam tegye.

Utamat a 11-es út melletti Aquincum Amfiteátrumától indítottam. Innen eltekertem Szentendre felé az Ürömi útig, majd annak meredek kaptatóján izzadtam fölfelé egy kellemes júniusi hajnalon. A rókahegyi kőfejtőben álltam meg először, ahol kényelmesen megreggeliztem. Ez egy fantasztikus hely, amennyiben először jársz itt, érdemes gyalogosan bejárni, mert Budapest egy csodás természeti látványossága. Kiépített útjairól szép kilátás nyílik a Kevélyek felé, észak Budára és a pesti oldalra is. (Ráadásul a környékbeli eszetlen építkezések ki tudja meddig hagyják meg ezt ebben a formában.)

Tovább haladva még egy rövid aszfaltos mászás várt rám, amely a Rókahegynél megpihent izmaim számára nem volt a legkellemesebb élmény. Viszont mindenért kárpótolt a következő lejtő, amely bevitt Ürüm központjába a templomhoz.

A települést Pilisborosjenő irányában hagytam el és közvetlen a falu szélén balra fordulva végre kétnyomos földúton tekerhettem tovább. Az utat idős cseresznyefák szegélyezik. Sajnos eddig sosem sikerült akkor erre járnom, mikor teremnek ezek a fajták, így nem tudok beszámolni gyümölcsük ízéről sem. Cserébe viszont megmutatom nektek az út menti pipacsmező egy részét.

Hamarosan egy aszfaltútba torkollott utam, amelyen jobbra kanyarodva néhány méter után ismét balra fordultam (a keresztnél) és ismét földúton tekertem, azaz lejtőztem le a 10-es útig, miközben az elém táruló panorámában gyönyörködöm. A főúton átkelve továbbra is földúton hajtottam a vasúti átjáróig. Azon átkelve balra fordulva közvetlen a sínek mellett vezető egynyomos ösvényen közelítettem meg a Rozália téglagyárat, ahol végre elértem az erdőt. Ez az egynyomos út 3 éve létezhet. Korábban a kicsit lentebb csörgedező patak mellett vezetett ez a turista (út) ösvény.

Innen a kék turista jelzésen szoktam tovább haladni, azaz mászni föl a hegyre. Vannak itt „értelmesen” kijelölt kerékpáros jelzések is, de azokat nem szeretem követni, mivel látványban szegény, ellenben szeméttel jól kirakott pusztuló hétvégi telkek mellett vezet. Ami inkább depresszíót, mint eufóriát okoz. Szóval maradjunk abban hogy a kéken izzadva, megmásztam a hegyoldalt. Itt fényképet bocsi de nem készítettem, mással voltam elfoglalva. Gyakorlatilag minden testnyílásomon vettem a levegőt és koncentráltam a lábletétel nélküli feljutásra.

Hamarosan a Guckler Károly úton találtam magamat és azon tekertem tovább a Virágos-nyeregig. Közben egy fotó erejéig megálltam és tisztelegtem az itt elesett katona emlékének.

Innen jobbra fordulva jelöletlen földutakon legurultam a Gercsei templomhoz, hogy a mellette lévő kis asztalnál kicsit falatozzam és kipihenjem magamat. Az épület a bizonyítéka annak, hogy régen itt egy falu állt. Mint kiderítettem, a honfoglalás után pár száz évvel már létezett és a török időkben pusztult el. Temploma helyén már a római korokban is állt valamilyen épület.

A nyári nap már kezdte éreztetni magát, hisz reggel kilenc felé járhatott az idő. A rövid pihenő és a kellemes napozás után visszamásztam a Virágos-nyeregbe és folytattam utam az illegalitás ösvényén fel egészen a Hármashatár-hegyre.

A hegytetőn megcsináltam a kötelező panoráma képet, majd megnéztem az ott lévő II. világháborús légvédelmi lőállásokat, amelyek a főváros voltak hivatottak védeni. (Jó lenne egyet eredeti formájában megőrizni az utókornak.)

Innen aszfaltozott úton legurultam a Szépvölgyi útra és ismét jött az illegalitás, egy bringások által gyakran látogatott kék jelzésen jutottam el az Árpád-kilátó középkori várromra emlékeztető épületéhez, amelyet 1929-ben építettek. Tovább haladva Hűvösvölgy felé gyakorlatilag Buda szélén lejtőztem. Sajnos a város terjeszkedése megállíthatatlan és egyre többet-többet csippent le az itteni erdőből. Hamarosan újabb látnivalók mellett tekertem el. Egy katonasír és egy II. világháborús bunker következett amelyek az 1945-ös kitörés szomorú emlékei.

1945 februárjában, amikor a szovjetek körülzárták a Budai várnegyedet az azt védő magyar és német katonák próbálták átverekedni magukat az ellenség gyűrűjén, hogy elérjék a visszavonuló csapataik vonalát. Sok erre az ilyen emlék, mivel itt küzdöttek azon a hideg, havas téli éjszakán.

Hogy vidámabb dolgokról is essen szó találunk itt egy emlék kőtáblát, amely azt jelzi, hogy Mátyás király egykori vadasparkjában járok. Itt egy jó kis lejtő fogadott. Leszáguldottam a vitorlázó repülőtér mellett és egy gyönyörű hullámos úton érkeztem meg Hűvösvölgybe, ahol a lángosos bódéból jövő illatok megindították a nyálelválasztást a számban.

Irány tovább a végcélhoz a Szépjuhászné vasútállomáshoz. Először ismét egy katona sír következett, majd egy jó kis mászás a Hárs-hegyig. Szeretem ezt a részt. A kedvenc kilátóm a Kis-Hárs-hegy csúcsán lévő Makovecz kilátó, amely nemes egyszerűségében maga a tökély. A 6 méter magas kilátót 1977-ben építették a későbbi névadó tervei szerint.

Ezután következzen a Nagy-Hárs-hegy a Kaán-Károly kilátóval. Előtte azonban egy köves, gyökeres mászás várt rám, majd egy érdekesség a Bátori-barlag és környezete. Ebben a barlangban remetéskedett 20 éven át Bátori László pálos szerzetes, aki a 15. század közepén először fordította magyarra a Bibliát.

A kilátóra érdemes fölmenni, mivel körpanorámát ad a fővárosra és a környék hegyeire. Innen meredek lejtő vezetett le utam végcéljához a Szépjuhászné vasútállomáshoz, ahol kalandjaim véget értek.