Vakon az éjszakában

A tervezettnél fél órával korábban, este kilenc órakor ültem fel ismét a jó öreg Raleigh nyergébe. Még a délután folyamán megfordult a fejemben, hogy nem vele, hanem az újdonsült Dawes túragépemmel folytatom a túrát, ám az öreg piros versenygép hű társam volt az elmúlt húsz évben. Most is vele indultam, s – bárhogy is alakul – de vele szeretném holnap este ezt a túrát befejezni. A tisztesség így kívánja!

A bringám, mintha megérezte volna, már rögtön az elején rászolgált a bizalomra. Mintha új túrát kezdtem volna el, teljesen olyan érzés volt. Az elmúlt 17 óra, s a megtett 285 kilométer, mintha meg sem történt volna, frissen, tettre készen álltam neki a következő kihívásnak. A sötétség szép lassan ereszkedett le a városra, így a peremkerületek helyett Csepel, majd Kispest következett. Volt egy kósza gondolatom, hogy megpróbálom a Jászberényi úton elhagyni a várost, de nem csekkoltam az útvonalat előzetesen, így az Új Köztemetőnél rossz irányba indultam tovább, s a Felsőcsatári út visszavitt a Ferihegyi repülőtérre vezető Gyömrői útra. Hát nemigazán örültem neki, hogy ezen kell elhagynom a várost! Itt látszott, hogy fejben már nem voltam százas, ép ésszel biztos nem döntöttem volna egy random útvonalmódosítás mellett egy ekkora túrán.

Szerencsére csupán egy kilométer kitérőt szereztem, s Vecséstől újra békében haladhattam tovább a tervezett útvonalon. Gyömrőn volt tízpercnyi pihenőm. Itt vettem észre, hogy hátsó lámpám megszűnt világítani. „Pedig a csúcsszuper dechatlonos akkus villogót hoztam el, mely még otthon nem jelezte az alacsony töltöttséget!” – bosszankodtam. De nem volt mit tenni, valamit ki kellett találnom, ha túl akartam élni a 33-as főút éjszakai forgalmát.

Jól működő fejlámpámat a tarkómra szereltem, hogy hátulról észrevegyenek, de nem sokáig örülhettem, mert rövidesen az első villogóm is a hátsó sorsára jutott. Annyit tehettem, hogy kézbe vettem a lámpát, s ha valaki jött szembe, rá tudtam vele villantani. Így legalább a reflektort lekapcsolták. Az út minősége Pest megyében volt messze a legrosszabb az egész országban, volt egy kátyú, amelyben a kilométerórám is lepattant a helyéről, percekig keresgéltem az árokparton. Nem így terveztem az éjszakázást, roppatmód bosszantott ez a szükségállapot, az állandó figyelés előre-hátra, de valójában ez tartott ébren. Teltek-múltak az órák, de az álmosság még mindig nem uralkodott el rajtam. Néhol sűrű, erdős vidékeken haladtam, hallottam a bozótban a vadakat, máshol útmenti tanyákról kutyák csaholása hallatszott, s így vakon csak bízhattam benne, hogy megfogja őket a kerítés. Legjobban a végtelen szántóföldeken éreztem magam, ahol kitárult a horizont. Vártam a következő falu, vagy város fényeit és biztonságát, szerencsére volt belőlük jópár.  Hajnali fél kettő környékén már Jászberény utcáin tapostam a pedált. Éjféltől minimalizálódott a forgalom, így hosszú szakaszokat tettem meg koromsötétben. Előre nem volt lámpám, így a fent ragyogó csillagos égbolt vezette utamat. Érdekes élmény volt így tekerni az éjszakában.

Éjfélig 337 kilométert sikerült megtennem, ez jóval alulmaradt a tavalyi teljesítményemtől, amikor ugyanúgy hajnali 4-kor indulva 369 kilométert tettem meg a nap végéig. Az elmúlt évben 404 kilométer után tértem nyugovóra Felsőtárkányban, idén pedig 405,74 kilométernél jött el a hosszabb éjszakai pihenő ideje. Heves város egyik kihalt szupermarketje mögé kanyarodtam be hajnali három óra után 9 perccel, s kezdetét vette jó másfél órás alvás a kellemesen enyhe éjszakában.

Magam is meglepődtem, milyen kipihenten ébresztett fel telefonom. Tavaly egy végigdidergett éjszaka után hányingerrel és mindenféle földi bajjal megáldva indultak a második nap első kilométerei, most – a körülményekhez képest – jól voltam. De hangsúlyozom: a körülményekhez képest!

Nem volt mese, a Nap már fent járt az égen, s a szél még nem kezdte meg gyilkos tevékenységét. Az éjszaka hűvöségben gyorsan és könnyen haladtam, de tudtam, nem lesz ez már így sokáig.

Átánynál elhagytam a 33-as számú főutat, mely szinte egész éjszakán át a kísérőm volt, s rögös mellékutakon kanyarogtam a Tisza-tó irányába. Magyar bringásként szinte minden komolyabb magyar bringautat megtekertem már a Fertő-tótól a Balatonon át a Dunakanyarig, de itt, a Tisza-tó partvidékén még soha életemben nem kerekeztem. Ám reggel fél hétkor közel sem a várt kép tárult elém Sarud falucska után, melyet a helyiek a „Tisza-tó tengerpartjának” csúfolnak. Az első meglepetés maga a bringaút volt, mely egyáltalán nem volt kitáblázva. Ha nem közvetlenül a gáton haladt volna, akkor magamtól rá sem jöttem volna, hogy már a Tisza-tavi kerékpáros útvonalon tekerek. További nehezítő tényezők a bringások voltak, illetve hiányuk. Ezen a korai órán csak horgászokból volt fogalom, ők viszont autós népség. Javukra legyen mondva, hogy mindig szépen félreálltak és utat adtak nekem.

Ma nagyon hamar, már 6 óra után feltámadt a szél. Nem volt mit tenni, folyamatosan kaptam az arcomba az áldást, mely jelentősen megtépázta önbizalmamat: „még kétszázötven kilométer basszus ebben a brutális szélben, biztosan nem fog menni. Ha most kezdenék tekerni talán sikerülne, de így, négyszáz kilométerrel a lábamban, esélyem sincs”. De Aliz már ott várt Tiszafüreden, hogy az utolsó kétszázason segítségemre legyen. Vajon képes lesz-e kihozni a gödörből, mint azt tegnap délelőtt Dia tette?

Átkelés a pusztaságon

A hajnali 50 kilométeres, szeles tekerés jobban megviselt, mint az éjszakai 130 kilométer „alagút”, így nem talált legjobb kedvemben Aliz. Fájtak már a térdeim, fájt a fenekem, a tekerésem dinamikája már rég a múlté, inkább rugdostam a gépet előre. „Túratárs helyett egy öreg zombit kapsz magad mellé” – gondoltam magamban, s már előre sajnáltam, hogy velem kell eltöltenie ezt a szép júniusi napot.

Aliz szerencsére megfogadta tanácsomat, s izotóniás italokkal és mindenféle földi jóval felszerelkezve érkezett meg hozzám. Bőséges reggeli után már sokkal jobb hangulatban indultunk tovább, bár a túra sikerében továbbra sem mertem hinni. Ő persze pörgött, mint egy chemotox-os légy, nullkilométeres popsija és lábai szinte falták az aszfaltot vadiúj túragépe, Surly nyergében. „Hol állunk meg legközelebb?” – kérdezte vidáman. „Balmazújvárosban, innen 56 kilométerre” – válaszoltam egykedvűen. Üdv a klubban!

Tiszafüredtől Tiszacsegéig a Tisza töltésén haladtunk végig kerékpárúton. Az ártéri erdők nagyon jó szélfogónak bizonyultak, magam is meglepődtem, hogy a sarudi orkán erejű szembeszél után milyen könnyen haladunk. De az első húszas után véget is ért a jóvilág. Elhagyván a Tiszát kezdetét vette a Hortobágy. Sehol egy fa, sehol egy falu, csak a nyílegyenes út hasította ketté a végtelen füves pusztát. Sebességünk – a szél miatt – ijesztően visszaesett. Néhol csak 16-17 km/h-ra voltam képes, ezt is csak nagy erőlködéssel tudtam tartani. Idegesítően lassan teltek az órák, a percek, minden kilométer egy örökkévalóságnak tűnt. De a túra elején szabott feladási feltételek közül még egyik sem állt fenn, így mennem kellett tovább. Egy jókora szakaszra igénybe vettem Aliz kényelmesebb bringáját, mert az enyém már kínzott rendesen. Hát igen, a versenybicajokat nem a kényelmi szempontok szerint építették!

S mikor már végképp kezdett betelni az a bizonyos pohár minden tekintetben, egyszer csak monoton berregés ütötte meg a fülemet. „Egy traktor” – lelkendeztem. „Ezt a Jóisten küldte!” Aliz nem értette hirtelen jött örömömet, ám mikor a szalmabálákat szállító jármű megelőzött lajhármódból irdatlan nagy tempóra kapcsoltam, s beküzdöttem magam a pótkocsi szélárnyékába. Innentől már csak arra kellett vigyáznom, nehogy véletlenül kiszakadjak innen. Nagyjából 5-6 kilométeren keresztül élvezhettem a 30 km/h-s száguldást. Persze ezt a trükköt nem most találtam ki, korábban már jópárszor csíptünk el lassú járműveket ehhez hasonló szembeszeles szakaszokon.

Aliz hazatért

Balmazújvárosba érve meglepve tapasztaltam, hogy az elmúlt órák lajhárszerű vánszorgása ellenére még mindig maradt 15 perc előny abból a fél órából, amennyivel korábban indultam reggel. „Talán mégis valami csoda folytán végig tudok menni” – reménykedtem. A Hajdúság mezővárosai következtek: Hajdúböszörmény, Hajdúhadház és Téglás, s egyben megérkezett a délutánra beígért perzselő 30°C is Aliz nem kis „örömére”. Ő nagy ellensége a forróságnak, ha rajta múlna 15 fokra „légkondícionálná” az egész bolygót. Így nagy próbatétel lesz számára is, mit tud kezdeni ezzel a hőmérséklettel. Útközben szép lassan rájöttem, hogy valójában nem is a végcél, hanem Mátészalka távolságát kell belőnöm. A szatmári városban Aliz rokonai révén lesz meleg vacsi, zuhanyzási lehetőség, hideg italok, így ha odáig elvergődünk, akkor szinte biztos, hogy az utolsó ötvenest már legyűrjük valahogy. S a város távosága pihenőről pihenőre rohamosan csökkent. Véget ért a Hortobágy sík vidéke, a Nyírségbe érkezvén újra megjelentek a dombok, s a sűrű akácerdők, melyek nagyon jó szélfogónak bizonyultak. Szakoly után egy elképesztően szép erdei út vezetett át Nyírgelsére, mindkettőnket meglepett a táj érintetlen szépsége.

Szalmadpusztánál értük el a Debrecenből Mátészalkára vezető forgalmasabb 471-es főutat. Hihetetlen, hogy itt, az ország elhagyatott keleti vidékén milyen kerékpárutak épülnek! Amíg a népszerű Balatoni bringakörút lassan csak teleszkópos gépekkel lesz járható a gyökerek, fűvel benőtt, szűk aszfaltcsíkok miatt, addig Nyírbogáttól Mátészalkáig olyan bringaúton haladhattuk, amely a szomszédos Ausztriában is simán megállná a helyét. A széles, jó vonalvezetésű és tükörsima bringaúton élmény volt minden kilométer.

Nyírbátor árnyas parkjában tartottuk utolsó pihenőnket Szalka előtt, mely innen már csak 19 kilométerre volt. Sajnos elfogyott az izo italunk, Alizt pedig egyre jobban megkínozta a hőség, a hányinger és az általános rosszulléte a kiszáradás biztos jeleit mutatták. „Mindjárt ott vagyunk!” – bíztattam, pedig rám is bőven rám fért volna a biztatás. Délután öt óra után húsz perccel jártunk 589 kilométernél, s mindössze tíz perc hátrányunk volt az előzetes időtervhez képest.

Este fél hét előtt nem sokkal érkeztünk meg Mátészalkára, Aliz rokonaihoz, akik nagyon kedvesen és segítőkészen fogadtak. Itt már nem számított az idő, szinte biztosak voltunk abban, hogy innen már beküzdjük magunkat a célba. Egy óra tíz percet pihentünk, ezalatt lezuhanyoztunk és finom, meleg vacsorát is kaptunk. Felvettük az előreküldött készleteinket: tiszta ruhát és a sátrat az éjszakázáshoz. Fél 8-kor, már az alkonyi fényekben indultunk neki az utolsó 53 kilométeres szakaszunknak.

Fehérgyarmatig nagy forgalomban tekertünk, majd lekanyarodtunk az ukrán határra vezető főútról. Egy olyan világ tárult elénk, amilyenben Magyarországon még nem volt részem. Elmondhatom magamról, hogy az elmúlt 30 évben Magyarország szinte összes táját megjártam, de az a nagyjából 35 kilométeres szakasz, mely Fehérgyarmattól, az ország legkeletibb városától Garbolcig, a magyar-román-ukrán hármashatár közvetlen közelében található, alig 150 főt számláló községéig tart, bővelkedett újdonságokban. Apró, szegényes, de ugyanakkor rendezett falvakon haladtunk át a körénk telepedő szürkeségben. Ahogy egyre sötétebb lett, éreztem, hogy a lassan 42 órája tartó küzdelem felemészti a testem. A melatonin hormont egyre magasabb koffeinadaggal próbáltam ellensúlyozni, miközben szinte kilométerenként számláltam vissza a hátralévő távot. Aliz nem így tett, ő már lefordította a kilométeróráját. A tudatlanság néha többet ér.

Este negyed tizenegy után néhány perccel érkeztünk meg Garbolcra, Magyarország legkeletibb településére. Mikor elhagytuk Mátészalkát, még a helyiek is azt mondták, hogy vigyázzunk, mert az ország keleti csücske nem túl biztonságos. Ennek ellenére tükörsima aszfaltút vezetett Gacsály, Rozsály és Méhtelek rendezett településein. Emberek már nem akadtak utunkba, csupán néhány helyi eb ugatott meg minket.

A budapesti pár kilométeres elkeveredést leszámítva itt, Garbolcon az utolsó előtti kilométeren sikerült eltévednünk újra a túra során. Ráhajtottunk a kiváló minőségű, a román határhoz vezető műútra. Másnap a falu polgármestere elmesélte, hogy még uniós pénzből épült a hibátlan aszfaltcsík a két uniós ország összekötését célozva, de mivel Romániának azóta sem sikerült belépnie a schengeni térségbe, így csak hetente egy napon lehet rajta áthajtani a szomszédos országba.

A Keletponthoz vezető út ennél jóval apróbb és kevésbé észrevehető. A falu után jó két kilométert tekertünk még erdőben, majd átkeltünk a Túr-folyó hídján és egy csodálatos legelőre vezetett utunk. Itt már kint volt a tábla: mindössze 600 méter várt ránk a kavicsos úton, s végre megérkeztünk. 22 óra 36 percet mutatott az órám, s 662,65 kilométert a kilométerórám. 42 óra 38 perc alatt átszeltem Magyarországot – kerékpárral!

A megérkezés utáni pillanatok

Mint valamely mély kút, úgy ragadott el az álom ezen a csillagfényes, enyhe éjszakán. Öntudatlanságomból a felkelő napsugár hozott ki, mikor bekukucskált esőponyva nélkül felállított sátrunk szúnyoghálóján. Csodálatos tájék vett körül minket egy hatalmas, zöld legelővel, juhokkal, szarvasmarhákkal, s a közvetlenül a sátrunk mellett található fából épült emlékoszloppal – Magyarország legkeletibb pontjával. Vonatunk csak 11:15-kor indult a közeli Zajta településről, így még volt időnk megcsodálni az innen egy kilométerre található hármashatár emlékművet azon a ponton, ahol a lomha Túr-folyó megérkezik Magyarországra.

A túra legfontosabb adatai:

• Végső táv: 662,65 km
• Indulás: 2019.06.08 (szombat) 3:58
• Érkezés: 2019.06.09 (vasárnap) 22:36
• Menetidő: 42 óra 38 perc (15,59 km/h átlagsebességgel)
• Tiszta (nettó) menetidő (nyeregben töltött idő): 34 óra 17 perc 44 másodperc
• Átlagsebesség: 19,32 km/h
• Szintemelkedés: 1110 m (kb.)

Egyéb feljegyzések:

• első nap éjfélig letekert táv 337 km
• második nap letekert táv 326 km
• 24 óra alatt letekert táv: 405,74 km