Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

Ki volt Lukanénye hőse?
  Családi kerékpártúra a Felvidéken.
 A hónap megyéje: Veszprém vármegye
  Veszprém megyei kerékpártúra ajánló.
A hónap megyéje: Nógrád vármegye
  Nógrád megyei kerékpártúra ajánló.
Teszt: Lazer Roller + Net bukósisak
  Figyi ez ár/értékben nagyon jó!
prev
next

 az en magyarorszag hegyei kihivasom 06

Végigtekertem hazánkon úgy, hogy közben az összes hétszáz méternél magasabb hegy csúcsát érintettem.

A 2024-es év ismét egy ultratávú kihívást hozott. A Magyarország Hegyei Kihívás lényege végigtekerni hazánkon úgy, hogy közben az összes hétszáz méternél magasabb hegy csúcsát érintsük. A túra hosszából és jellegéből adódóan csak a háromnapos pünkösdhétvége jöhetett szóba. Végül 68 óra és 40 perc alatt sikerült teljesíteni a 822 kilométeres és nagyjából 10 ezer méter pozitív szintemelkedést tartalmazó útvonalat, amely 11 hegycsúcsot érintett.

A túra útvonala

Sátoraljaújhely - Nagy-Milic, Zempléni-hegység (895 m) - Miskolc -  Felső-Borovnyák, Bükk (945 m) -  Kőrös-bérc, Bükk (956 m) – Eger - Kékestető, Mátra (1014 m) -  Péter-hegyese, Mátra (976 m) - Salgótarján -  Karancs, Cserhát (725 m) - Balassagyarmat -  Nagy-Hideg-hegy, Börzsöny (864 m) - Visegrád -  Dobogókő, Visegrádi-hegység (699 m) -  Pilis-tető, Pilis (756 m) - Piliscsaba - Bicske - Bodajk - Zirc -  Kőris-hegy, Bakony (709 m) - Pápa - Sárvár -  Írott-kő, Kőszegi-hegység (884 m) - Rohonc - Szombathely


Dobogókő (699 m)

  • Visegrádi-hegység
  • 2024. május 21. 14:32
  • Megtett táv: 492,1 km

Lent Királyréten második alkalommal már napos idő fogadott, s úgy tűnt, hogy nem is érkezik további zivatar, így egyre jobban megjött a kedvem a tekeréshez. A Karancs óta a sötét-ködös-saras leereszkedés miatt egészen a Börzsönyig hátrányban voltam az időtervemhez képest, ez némileg frusztrált, de a Nagy-Hideg-hegyen végre sikerült utolérni magamat. A sík szakaszokra átlag 20 km/h-t számoltam, ez nem tűnik soknak, ám ha az ember megáll néha pisilni, inni, vagy bekapni egy falatot, esetleg bejön egy kisebb domb, vagy szembeszeles szakasz, akkor már mindjárt 23-24-gyel kell menni, hogy tartható legyen. A hegyekre viszont bőven hagytam magamnak időt, s jelen esetben a földutas felmenetet, és a szokásosnál lassabb leereszkedést is bőven bekalkuláltam. Így újra visszatért a remény, hogy elérem a 12 órás kompot Nagymarosnál, s onnantól már az kalkulált időtervem szerint folytathatom az utamat.

Bár gyakran megfordulok a környéken, a Nagymaros-Visegrád között közlekedő kompot már legalább 10 éve nem használtam. Ha a Dunakanyart veszem célba, akkor vagy maradok az egyik, másik oldalon, vagy pedig Esztergomnál kelek át a Mária Valéria hídon. Most is rablásnak éreztem az 1700 forintos átkelési díjat, de – csakúgy, mint a balatoni lángososok esetében – itt is nyugodtan tolhatja fel az üzemeltető az árakat. Hiszen konkurencia nincs, s most is annyian próbáltak átkelni, hogy az autósok nem is fértek fel a rozzant ladikra.

Visegrádon ebédeltem. A délelőtti rohanás és elázás után határozottan visszajött a kedvem, újra sikerült kilábalnom egy mélypontból. Kiraktam a napra szárítani a cipőmet, ruháimat, amíg falatoztam, majd nagy kedvvel kezdtem meg a mászást Pilismarót után a csúcsszuper minőségű Hoffmann úton. Bárcsak mindenhol ilyen minőségű erdészeti útjaink lennének! Úgy tudom itt is a magyar kerékpáros körverseny motiválta a felújítást pár éve. Ha ezen múlik, bízom benne, hogy minél több kis erdei útra eljut majd a mezőny!

A Visegrádi-hegység erdei útjait rengeteg bringás járja, ma is sokan voltunk. Segítettem egy fickónak kiszabadítani a beszorult láncát a fogaskerekek mellől, majd jó tempóban és hangulatban kezdtem meg a mászást. Megállás nélkül tekertem Dobogókőig. Egyedül az aggasztott, hogy futóórám kijelzője a börzsönyi esős ereszkedés közben meghibásodott. Rajta volt az egész eddigi track, majdnem ötszáz kilométer. A gombokra még reagált, így leállítottam a mérést és a csúcstól mobillal folytattam a rögzítést. Bosszankodtam egy kicsit, egyrészt a track miatt, másrészt pedig szívemhez nőtt ez az óra az utóbbi évek alatt, sok közös kalandban volt részünk, s egyre inkább úgy tűnt, hogy itt ért véget közös pályafutásunk.

az en magyarorszag hegyei kihivasom 05

Ezerszer látott, mégis újra, meg újra megcsodált látvány a Dobogókő tetejéről

Pilis-tető (756 m)

  • Pilis
  • 2024. május 21. 15:40
  • Megtett táv: 499,7 km

Bár népszerűségében jócskán elmarad a szomszédos Dobogókő mögött, Pilis csúcsa bő ötven méterrel magasabb. Mindössze két és fél kilométert kellett legurulni a Két-bükkfa-nyeregig, innen indul a sokkal rosszabb minőségű, de aszfaltos út, mely a tetőn található néhai rakétabázisig vezet fel. Hosszú, elnyúló teteje van a hegynek, de a parkolóból az első kilométer nagyon meredeken kaptat fel, így – a Dobogókőhöz képest – viszonylag kevesen vállalkoznak bringával meghódítására. A katonai objektumok miatt sokáig nem is lehetett látogatni a csúcsát, a gerinc peremén végigfutó zöld jelzés is elkerülte. Ma már hangulatos, fából épült kilátó található a tetején, melyet Boldog Özsébről neveztek el. A nyeregből egy könnyű sétával meg lehet hódítani, így ezen a szép májusi vasárnapon is tömegek voltak kíváncsiak az innen feltárulkozó panorámára. Természetesen én is felmentem az építményre, megcsodáltam a szomszédos Dobogókőnek, a távolabbi Kevélyek vonulatának, valamint a Budai-hegység ötszázas csúcsai mögött lomhán hömpölygő Dunának a látványát, melyet Budapest határáig végig lehet követni. Jó érzés volt ide megérkezni, hiszen innen már csak két hegycsúcs maradt hátra, de nem felejtettem el azért, hogy a túra 40%-a még mindig hátravan. A következő másfél napban 320 kilométer vár még rám a dombos Dunántúlon egészen az osztrák-magyar határvonalig.

Lassan ötszáz kilométernél járok. Lefelé ereszkedve készítettem magamon egy gyors számadást. Fejben még teljesen ott vagyok, nem tört össze bennem a harmónia, megvan a motiváció, nagyon akarom ezt a túrát, s talán ez a legfontosabb. A lábaim már közel nem ilyen hatékonyak. Ha bringán ülök, teszik a dolgukat, a felfelék sem kifejezetten szenvedősek, bár hiányzik belőlük a „fiatalos” lendület, viszont ha leszállok és leülök pár percre, érzem, hogy merevednek, egyre nehezebb újraindítani a gépezetet. A fenekemtől féltem még nagyon a túra elején. Eddig mindhárom ultratávú bringatúrámat megkeserítette a fenékfájás. Idén úgy döntöttem, hogy túranyerget rakok a versenygépemre ami – bár nem túl esztétikus – de sokkal kényelmesebb, mint a versenynyergek. Valamint a bőrirritáció ellen szereztem Sudocrem-et. Ezt általában pelenka alá szokták kenni a csecsemőknél, s ha ott működik, akkor nálam is beválhat. Így a túra eleje óta nagyjából 40-50 kilométerenként bőszen kenegetem a hátsó felemet. Eddig működött a módszer, ugyanis a hámréteg még mindig egyben volt a hátsó felemen, nem okozott fájdalmat a bringán ülés. A harmadik dolog, amit korábban tapasztaltam ekkora távok letekerése esetén: a térdfájás. Szerencsére eddig ez is megkímélt, az elején volt néhány „fantomfájdalom”, mely próbált lebeszélni a napokig tartó terhelésről, de nem vettem komolyan, s mostanra ez is teljesen megszűnt. Bár nagyon sok kilométer volt hátra még, itt a Pilis környékén kezdtem érezni, hogy meglesz ez a túra, most már nem fogom feladni, fordulhat a szél, jöhet a meleg, történjen bármi, én – ha törik, ha szakad – innen már végigmegyek az általam kijelölt útvonalon.

Kőris-hegy (709 m)

  • Bakony
  • 2024. május 22. 6:53
  • Megtett táv: 648,5 km

Tegnap délután – miután elhagytam a Dunakanyar magaslatait – dombos vidék köszöntött rám. Tudtam, ha irányban akarok maradni, akkor nem úszhatom meg a dombokat. A Budai-hegységet és a Vértest ugyan kikerülhetem – lévén, hogy nincs hétszázas csúcsuk – de a körülöttük elterülő dimbes-dombos táj egész délután és az éjszaka folyamán is kísérőm lesz. Este hat óra után értem el Bicskét, ide kértem még utánpótlást Diától, ugyanis ez a helység fekszik Budapesthez legközelebb. Feltöltöttem szénhidrát-készletemet egy hatalmas adag milánói makaróni elfogyasztásával, ugyanakkor végre átöltözhettem tiszta ruhába, érkezett az éjszakázáshoz hálózsák és melegebb ruha is, valamint élelmiszer-utánpótlás az utolsó napra. Megköszöntem az elengedhetetlen segítséget és a tegnapi kísérést, mely nélkül sokkal reménytelenebb lett volna a kihívás teljesítése, s tudtam, hogy innen már csak magamra számíthatok az út utolsó 270 kilométerében. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy bármit is hoz az utolsó éjszaka, képes vagyok rá, hogy megbirkózzak a feladattal. Az elmúlt évek ultratávú futóversenyei és bringás kihívásai szép lassan meghozzák az eredményüket, egyre jobban megy az önmenedzselés a problémák, siralmak, hisztik, nehéz feladatok megoldása, melyek velejárói egy ilyesfajta kihívásnak.

Úgy terveztem, hogy az utolsó éjszakámon nagyjából fél 12-ig fogok tekerni Zirc városáig, majd öt óra alvás után hajnalban kezdem meg az utolsó szakaszt, hogy a hétfő esti utolsó Budapestre tartó vonatot még biztosan elcsípjem Szombathelyen. A Vértes déli útvonala a dombok mellett meglehetősen forgalmas volt, de este tíz óra környékén végre csökkent az autóáradat, s Bodajk után már újra magányosan róhattam a kilométereket. Nagyon régen jártam már errefelé, így nem emlékezhetem rá, hogy mennyire dombos a Gaja-völgye. Meg kell, hogy mondjam, így 600 kilométer után egyáltalán nem volt kellemes. Hosszú, egyre fájdalmasabb emelkedők, s rövid gyors lejtők követték egymást, melyeken képtelenség volt regenerálódni. Egyre jobban vártam már Zirc városát, de egyre nehezebbek, egyre körülményesebbek lettek a kilométerek. Az utolsó 15 kilométeren már minden kis dombot elemi csapásként éltem meg, s egyre jobban vártam a pillanatot, hogy végre legurulhassak a Cuha-patak völgyébe.

az en magyarorszag hegyei kihivasom 07

Zirc után a Parkerdő bejáratánál néztem ki egy fedett, padokkal berendezett kis házikót, mely tökéletesen megfelelt erre a rövid éjszakázásra. A tervezetthez képest fél órás késéssel, 23:50-kor érkeztem meg. Próbáltam még egy kis kalóriát magamba erőltetni, majd átöltöztem és bebújtam hálózsákomba, s egy asztalon tértem nyugovóra.

Alig négy és fél órás alvás után olyan állapotban ébredtem fel, mint aki előző este csúnyán berúgott és még jól helyben is hagyták. Nyomott hagyott már testemen a sok-sok domb, megszenvedett kilométer, de legfőképp az alváshiány. Alig aludtam kilenc és fél órát az utóbbi három éjszakán. De nem volt mit tenni, felpattantam a bringára, s jöjjön, aminek jönnie kell. Hisz már „csak” alig kétszáz kilométer van hátra! Irány a Kőris-hegy!

Mivel maga Zirc városa is majdnem 450 méteren található, így a Bakony csúcsa lett az a magaslat, melyet a legkisebb szintkülönbséggel meg tudtam hódítani.  Nem sokkal napfelkelte után Porván egy hatalmas szivárványra lettem figyelmes. Két íve az egész nyugati égboltot betöltötte. Az érkező zápor elől egy kis buszmegálló nyújtott menedéket, melyet kénytelen-kellettlen meg kellett osztanom egy buliból hazafelé igyekvő részeggel, aki alig pár perccel késte le a buszt. A keleti égboltot beragyogta a felkelő Nap, ám fölülről úgy ömlött a zivatar, mintha dézsából öntötték volna. „Az ördög veri a feleségét” – szokta mondani nagypapám ezekre a szituációra, mikor egyszerre süt a Nap és esik az eső. A kényszerpihenőt kihasználtam reggelizésre, s a nagy loccs elvonulása után már vágtattam is tovább. Az elvonuló zivatar és a Nap rozsdavörös sugarai csodálatos színkavalkádot varázsoltak az előttem emelkedő Kőris-hegy köré, már csak ezért a pillanatért is megérte ilyen korán kelni. A hegyoldal egyik tisztásán a vadkempingesek még az igazak álmát aludták, rajtuk kívül csak néhány fürge szarvas akadt utamba. Egyedüli vendég voltam ma ezen a különleges, s számomra oly emlékezetes helyszínen.

Írott-kő (884 m)

  • Kőszegi-hegység
  • 2024. május 22. 15:16
  • Megtett táv: 790,1 km

A Bakony gyorsan utamra engedett. Bakonybél után kanyarogtam még egy keveset a hibátlan műúton a Gerence-patak völgyében, majd kinyílt a táj, s megérkeztem a Kisalföldre. Itt olyan hátszelet kaptam, amire korábban nem is számítottam. A Kisalföldön többnyire északról, északkeletről szokott fújni a szél, néha délről, de keletről szinte sohasem. Most rendesen megkínált a fuvallat, így 27 km/h sebességgel könnyedén szeltem a kilométereket. Még a túra előtt folyamatosan figyeltem az előrejelzést. Szerencsére sem túl nagy széllel, sem pedig hőséggel nem kellett megküzdenem, s a szokásos nyugati áramlás miatt sem kellett teljesen megfordítanom az útvonalat. Az esők ellenére most már kimondhattam, hogy egészen szerencsés időjárási körülmények között sikerült teljesítenem ezt a kihívást.

Pápa után már főleg délire fordult a szélirány, de nem nyomott már sokat a latban. Innen már végig „hazai” tájon tekerhettem. Vittek a lábaim éreztem a szülőföld közelségét, jó érzéssel tölt el mindig, ha hazai tájakon tekerhetek. A tervezett pihenőket már nem is nagyon tartottam, így jelentős előnyre tettem szert talán először a túra során. Azért Pápán és Sárváron megálltam egy pár perc erejéig az illendőség kedvéért. Vát után – Szombathelyt elkerülve – Acsád felé hajtottam tovább. Ekkor döbbentem rá, hogy egy – gyerekkoromban sokat járt – edzőkörömre tévedtem. Legalább harminc éve nem jártam ezen az útvonalon. A széles szántóföldek között és az apró falvakban tekerve egészen különös, nosztalgikus érzések uralkodtak el rajtam. Visszaemlékeztem arra az időre mikor tizenévesen egymagam indultam útnak. Akkor még nagyjából 50-60 kilométer volt a tűréshatáron, onnantól gyorsan eléheztem. Hányszor meg hányszor tértem haza egy-egy ilyen körről elcsigázottan, alig 15 km/h-val hazarugdosva a bringát. A kis falvakban még most is megvannak azok a piros telefonfülkék, melyek előtt hosszasan gondolkodtam, hogy felhívjam-e az otthoniakat, hogy jöjjenek elém. De a büszkeség mindig erősebb volt bennem, s pont ennek a büszkeségnek köszönhetem, hogy most itt lehetek. Sok ifjú, szárnyait bontogató túrázó pályafutását nyomon követhettem az elmúlt évtizedekben, s azt láttam, hogy aki egyszer elcsábul és a kihívások helyett a könnyebb utat választja, az általában végleg letér a saját útjáról. Agya ezt a mintát tanulja meg, s ha nehéz helyzetbe kerül újra emlékezteti, hogy felesleges küzdeni, hiszen van más választás. Egyszer már megtette, miért ne tegye meg újra és újra? Hálát adok az égnek, hogy én soha nem hagytam meg magamnak ezt a döntést, hogy a könnyebb út ígéretével lecsábítsam magam az általam helyesnek vélt irányból. Ha így tettem volna, valószínű most nem tekerhetnék itt, s esélyem se lenne egy ilyen kihívás teljesítésére.

A Kőszegi-hegység eleinte apró kontúrja, most már egyre inkább kiemelkedett az Alpokalja sík vidékéből. Gyerekként csak egy púp volt, ma már minden jellegzetes lankáját ismerem, alakját pedig ezer hegy közül is simán ki tudnám választani. Csupán egy dolog aggasztott. Szűkös pünkösdi élelmiszerkészletem a vége felé közeledett, kigyulladt a vércukorszint süllyedését jelző „piros lámpa”. Gyermekként ezt a jelzést sokszor szimplán fáradtságnak tituláltam, nem tudtam, nem éreztem a különbséget. Mára már megtanultam testemnek minden apró rezdülését pontosan értelmezni.

A kis falusi boltok természetesen zárva voltak, de itt a Kőszeg-hegyalján lévő falvakban még a mai napig él egy olyan jellegzetes szokás, mely az ország többi részéről nem mondható el. Az itt élők a kertben és a ház körül megtermelt és elkészített dolgokat rendszerint becsületkasszás módszerrel a saját házuk elől értékesítik. Lehet így kapni epret, cseresznyét, különböző zöldségeket, s – mint ma megtudtam – Velemben az egyik háznál nagyon finom házi lekváros buktát is. Két darabot vettem, volt bennük anyag rendesen, úgy jóllaktam, mint a duda.

Innen már nem volt kifogás, jöhetett az utolsó emelkedő. Lábaim már rottyon voltak, de így is egész vállalható volt a tempóm felfelé, nem kellett szégyenkeznem, még az itt edző országútisok is előre köszöntek. A Hörmann-forrás után jöhetett az utolsó földutas rész, az Országos Kéktúra első, vagy másik irányból nézve utolsó kilométerei. Sajnos ez a hegység legrosszabb minőségű útja, nagyon sokan látogatnak fel ebből az irányból a kilátóhoz, így bele kellett tolnom néha, de így is viszonylag gyorsan haladtam. Fent a kilátónál már németül kellett megkérnem, hogy készítsenek egy fotót rólam. Egy megszokott helyszín ez számomra, 15-20 közé tehető a látogatásaim száma minden évben, de már most érzem, hogy a mait soha nem fogom elfelejteni.

az en magyarorszag hegyei kihivasom 06

Az osztrák-magyar határvonalra épült kilátó az utolsó és egyben a kedvenc csúcsomon

Összegzés:

Évek teltek el az első tervtől a az út megvalósításig. Eleinte nagyon féltem ettől a kihívástól és sokáig nem hittem benne, hogy képes vagyok rá. De talán érdemes volt várni, talán pont most jött el az ideje. Az éveken át tartó futásnak, bringatúráknak, ultrák teljesítésének lassan beért az eredménye, ha fizikailag nem is, de fejben sokkal erősebb lettem az utóbbi években. Megtanultam egy nehéz helyzetben bízni önmagamban, tudok akkor is koncentrálni, ha fáradt a testem, ha közeledek teljesítőképességem határai felé. Bevallom így utólag, sokkal nehezebbre számítottam. Szombathelyen, mikor célba értem 822 km után úgy éreztem, hogy simán menne tovább. Ezerig biztosan. Nem tört össze bennem teljesen a féltve őrzött harmónia a bakonyi éjszaka legsötétebb óráiban sem, s – ha az utat nem is mindig láttam pontosan magam előtt – mindig ott lebegett előttem a cél. Egy pillanatra sem hagytam, hogy utolérjen a „Mi a fenét keresek itt az éjszaka közepén? Miért nem alszom otthon az ágyamban, mint a többi normális ember?” – életérzés. Tudtam, hogy miért vagyok úton, honnan indultam, de legfőképp azt, hogy mi a célom ezzel az egésszel.

Mert valójában mindig ez a legnagyobb kérdés. Miért? Mi értelme van ennek az egésznek? Mikor 1921-ben az első Mount Everest kísérletnél megkérdezték a híres angol hegymászót, George Malloryt, hogy miért akar feljutni a csúcsra, ezt a legendás választ adta: „mert ott van”. Sokáig gondolkodtam én is út közben, hogy mit válaszolnék, ha valaki feltenné a kérdést: mi értelme volt bringával keresztülszelni egész Magyarországot, megmászva annak az összes hegyét? Mallory válaszát kicsit továbbgondolva én ezt a frappáns választ adnám: „azért, mert megtehetem”.

Ajánlott cikk

Az én Magyarország Hegyei Kihívásom 3/1
Az én Magyarország Hegyei Kihívásom 3/2