2018. július 10. – nem sokkal naplemente előtt Mesztia

Erőtlenül, remegő lábakkal ücsörögtünk a régió legnagyobb városának kopott járdaszegélyén. A szomjúság, mely az elmúlt órákban egyre jobban gyötört minket, a nálunk lévő kétliteres kólás üveg tartalmával fordított arányban csökkent, s a koffein-cukor kombináció új erővel töltötte fel egész nap kemény munkára kárhoztatott sejtjeinket.

Fáradtan, de mégis boldogan élveztük a langyos este utolsó fényeit, hiszen a mai nap megjártuk a Kaukázus büszke vonulatait, kihoztuk belőle és magunkból is mindazt ami – normál keretek közt – belefért.

Magunk se tudtunk pontosan mire vállalkoztunk, midőn elkezdtük Tsanától a Zagar-hágóra vezető földút utolsó 12 kilométerét. A rögös, sziklás és roppant meredek út hamar lekényszerített minket bringák nyergéből olyannyira, hogy néhol még tolni is bajos volt a gépeket. Az egyre hevesebb napsütésben szerpentinkanyarról kanyarra küzdöttünk a heggyel, miközben egyre jobban feltárult előttünk a hegység örök jégsapkába öltöztetett főgerince. Még lent Kutaiszi után összetalálkoztunk egy magányos francia túrabringással, ő említette, hogy ezt a kört a másik irányból szokták járni. Nekem viszont az volt az álláspontom, ha felfelé túléljük ezt a borzalmat, onnan lefelé már jobb úton tudunk gurulni, ez többet ér, mint felfelé viszonylag könnyebb, kevésbé meredek és jobb minőségű úton kaptatni, majd lefelé szívni a sziklás, meredek, kanyarokkal szabdalt úton.

Kemény, 4 órás küzdelem végén értük el Aliz első kétezres hágóját szinte egy időben egy két főből álló lengyel túrabringás csapattal. Tőlük tudtuk meg, hogy a lejtő már nem tartogat hasonlóan izgalmas nehéz szakaszokat. Bár sebességünket továbbra is folyamatosan 20 km/h alá kellett redukálnunk, nehogy kirázza belőlünk a lelket az út, innentől már folyamatosan nyeregben tudtunk maradni.

Alig fél óra gurulás után értük el a messze földön híres szvanéti falucskát, Ushgulit. Egyes források Európa legmagasabban található lakott településének tartják a 2137 méteren található UNESCO Világörökség védettségét élvező kis hegyvidéki települést, ám ez több szempontból vitatható tény. Az ötezres hegyek ölelésében a középkori őrtornyok garmadája megkapó látványban részesíti az erre tévedt vándort. A legközelebbi város 50 kilométerre van, de októbertől áprilisig megközelíthetetlen a hó miatt. Ez pedig tulajdonképpen az év nagy részében teljesen elzárja a külvilágtól az itt élő körülbelül hetven családot, akik együtt alig tesznek ki kétszáz embert. A térség kemény éghajlata ellenére a grúzok zöld szemű, Mezopotámiához közvetlenül köthető, ortodox keresztény szván törzse évezredek óta ebben a felhők feletti völgyben lakik. A gyakorlatilag megközelíthetetlen hegyvidék autonóm létet biztosított nekik még a török és perzsa megszállás alatt is, a behatolók ugyanis az alacsonyabb régiókban vívták sorozatos háborúikat. Bár ellenségekkel csak nagyon ritkán találkoztak a magasban, mégis kőből épült tornyokkal bástyázták körbe a falut, melyek közül több ezer évvel később még ma is sok teljesen ép. A mindössze 20 ezer fős népnek saját nyelve van, amelyet az orosz cári birodalom és a grúz uralom alatt is meg tudtak őrizni. Ennek egyik oka, hogy a vidék nehezen volt megközelíthető, de a szván férfiak harciassága is megvédte a régiót az idegenektől.

Mi az itt fellelhető talán legkellemesebb időjárás közepette érkeztünk be a nyári csúcsszezon közepén mozgalmas, turistáktól zsongó kis településre. A zord hegyek irányából közelítve érdekes látvány tárult a szemünk elé: innen a falu a kopottabb, szegényesebb, igénytelenebb arcát mutattam felénk, míg a völgy felől visszatekintve sokkal megkapóbb volt a látvány.

Időnk viszont rohamosan fogyott, s beláttuk, hogy sajnos legnagyobb igyekezetünk ellenére sem fogjuk ma elérni a régió központjaként számon tartott Mesztiát. Vadlovak járta úton gurultunk tovább a tajtékzó folyó melletti keskeny földúton, melyet innen már rendszeresen egyengettek a helyi utazási irodák egyendzsipjei. Néhol át kellett kelnünk a híd nélkül keresztező kisebb-nagyobb mellékpatakok háborgó vizén, ettől eltekintve szépen és folyamatosan tudtunk haladni. Pár faluval később elértük az épülő műút építkezési területét, ezután már betontáblákon haladhattunk tovább. Ám hiába volt minden sietség, pontosan tudtuk, hogy utunk hamarosan elhagyja a tajtékzó folyó völgyét, s egy meredek hágón át fog kelni egy másikéba, melyben Mesztia található. A túratervben sajnálatos módon pontatlanul tűntettem fel a szintemelkedést, így a tervezett 150 méter helyett 450 várt ránk, melyet az éhhalál szélén álló társam komoly igyekezete mellett is csak naplementére sikerült teljesíteni. Szenvedése viszont nem volt hiábavaló, azóta is fel-felemlegeti nekem tévedésemet, s itt szerzett sanyarú emlékeit. Közvetlenül a hágó túloldalán egy aprócska tó mellett találtunk sátorhelyet. Estére a hely benépesült magunk fajta vándorokkal, szépen gyűltek az emberek, álltak a sátrak, lobogtak a tábortüzek. Csodás, magashegyi táj vett minket körül, a távolban már fel-felsejlettek Mesztia fényei, de ezek eltörpültek az Kaukázus fő vonulata, különös tekintettel Ushba dupla csúcsának szikla- és jégkoronája mellett.

Napos, hűvös reggel köszöntött ismét ránk, ám a felhőtlen ég mára is kiváló mászóidőt sejtetett, így nem késlekedtünk, egy gyors gurulás után már Mesztiában voltunk. A főút mellett egy kis ház udvarának magánkempingjében állítottuk fel sátrunkat, s egy kiadós reggeli után nekivágtunk egész napos gyalogtúránknak, melynek elsődleges célja a 2740 méteren található Koruldi-tavak voltak.

Tizenegy óra is elmúlt már, mire végre sikerült útnak indulnunk, s a hőmérséklet már ekkor meghaladta a 27 fokot. Ráadásul az első 800 méter szint egy meredek, déli irányba néző hegyoldalban kaptatott fel, így a hőség szinte elviselhetetlen volt. Szegény Aliz még nálam is sokkal jobban szenvedett, többször le is maradt, de jött becsülettel, hiszen pontosan tudta, hogy ezt a hegyet ma kell megmásznunk, holnap már nem jöhetünk vissza érte.

Szerencsére egy kis kilátó után már laposodott a terep – s bár az árnyékot adó fák eltűntek – sokkal kellemesebb lett a hőmérséklet. Egy lankás, füves gerincen kapaszkodtunk tovább tehéncsordák, vadlovak között, varázslatosan ragyogó magashegyi környezetben, s délután kettő órakor sikerült elérnünk a már említett apró tavakat. Itt fent igazi életközösség alakult ki, a sátras kalandorok és az erre kószáló lovak és szarvasmarhák között, melyek közül az utóbbiak előszeretettel mártóztak meg a tavak sáros vizében.

- Van még időnk! Ne próbálkozzunk meg azzal a csúccsal ott? – böktem az előttünk magasodó vöröses hegytömeg irányába, mely mögött már szinte karnyújtásnyira emelkedett az Ushba 4810 méteres óriása.

- Hát menjünk! – kaptam meg a nem túl bíztató választ társamtól, ám közben mindketten tudtuk, hogy víz nélkül nem fog menni a további mászás.

Aliz szóba elegyedett a helyi sátrasokkal, s kapott egy biztos tippet, honnan tudunk iható vizet szerezni. Elég sokat kellett gyalogolnom, mire megszereztem a nedűt, de így legalább már minden biztosítva volt, s folytathattuk a kaptatást a jelöletlen ösvényen a csúcs irányába. A terep ismét meredekké vált, hamar eltörpültek alattuk a hófoltokkal körbevett apró tavak és a színes  sátrak, s a köves, csúszós talajon egyre nehezebben küzdöttünk felfelé. De itt már nem járt senki! Csak mi voltunk és a Kaukázus eszméletlen hegytömege, mely minden irányból körülvett minket. 3200 méter könyékén egy kiterjedt hómező mögött már szinte karnyújtásnyira látszott felettünk a csúcskereszt, de az út technikás része még csak most következett. Beláttam, hogy direktben nem mehetünk neki a száz méteres falnak, így – miután átkeltünk a firnmezőn – jobbról próbáltunk kerülni. Egy rövid mászás után végre elértük a főcsúcs gerincét, s innen már biztosan tudtuk, hogy siker koronázza majd próbálkozásunkat.

A 3300 méter magas – csúcskereszttel ellátott, de névtelen – csúcs páratlan csúcsélménnyel ajándékozott meg minket. Északon a hegység négyezres vonulata uralta a látóhatárt, látszólag karnyújtásnyi közelségben. Örökké havas csúcsaik mellől gleccserek szaladtak le a meredek völgyekbe. A másik oldalon a csodálatosan zöld völgyben apró szvanéti tornyok emelkedtek ki az egyszerű házak közül. Mindkettőnket megérintett a hegység háborítatlan, vad világa, s az a végtelen csend és nyugalom, mely áradt belőle. De nem maradhattunk sokáig, hisz a Nap már szép lassan közelített a horizonthoz – s tudtuk, az út fele még hátra van.

2018. július 12. – a déli órákban Anaklia – a Fekete-tenger partján

A szürke égbolt alatt szürkén tajtékoznak a Fekete-tenger hullámai. Az erős nyugati szél rendre sötét zivatarfelhőket sodor felénk, így a közvetlenül a part mentén épült fedett színpad fedezékéből kémleljük a látóhatárt. Amikor öt napja megérkeztünk Kutaiszi ultramodern repülőterére, a falakon csodálatos képeket láttunk Grúzia tájairól. Az egyik a Kaukázus égbetörő hegycsúcsait ábrázolta, s – mint pár napja a saját szemünkkel is meggyőződhettünk róla – ez a kép helytálló volt. Egy másik Batumi városában készült, ahol karcsú üvegpaloták emelkedtek a tenger homokos partja szomszédságában a mélykék égbolt alatt. Látszatra Monte Carloban is készülhetett volna. Nos Anaklia ettől a helytől minden szempontból nagyon messze van. Bár a parti sétány itt is pálmafasorral övezett, s a Mesztia irányából érkező Enguri-folyó torkolatánál hangulatos ferdekábeles fából készül gyalogoshíd épült néhány apró szállodával és étteremmel, ám a hely kihaltságára nehéz lenne szavakat találni. Maradjunk annyiban, hogy egy hűvös, esős nyári napon a keszthelyi strandon körülbelül tízszer annyi ember jár, mint most itt Anakliában. A helyről az interneten számos jól beállított felvétel található: pazar úszómedencés szállodák, kilátótorony, vízi vidámpark és társai, pont ezért döbbentett meg minket az a valóság, mely köszönőviszonyban sem volt hozzá. A parthoz közeledve már-már elfogott a félelem, hogy megint rosszul mértem valamit, ugyanis kilométeróránk szerint már csak egy kilométer választott el minket a tengertől, ám még mindig egy egyszerű, koszos kis falucskában vezetett az út. Semmi jele nem volt még az üdülőövezetnek. Az úton csapatokba verődő malackölykök rohangáltak háromszög alakú fakerettel a nyakukban, mely sebesre dörzsölte bőrüket. Nem kellett sokáig gondolkodnunk, hogy miért büntetik így a helyiek ezeket az apró jószágokat: enélkül befúrnák magukat mindenhová, jelentős károkat okozva.

Nem volt kérdés, hogy vállaljuk-e Szvanétia fővárosából, Zugdidiből a 60 kilométeres kitérőt a tenger irányába. Tegnap egész nap a hordalékától szürkén háborgó folyó keskeny völgyében ereszkedtünk. Pontosabban gurultunk és kapaszkodtunk, hisz – mint mondtam – ebben az országban nem vezetnek szigorúan monoton emelkedő illetve süllyedő útvonalak. Mesztiát elhagyva búcsút kellett intenünk a Kaukázus központi gerincének, innen már zöldellő kétezresek és háromezresek kísérték csupán útvonalunkat hatalmas fenyveseikkel. A kánikulát a dühöngő szél tette elviselhetővé, melynek iránya kanyarról-kanyarra változott. Délután ismét találkoztunk az első napon megismert francia túrabringással, tőle tudtuk meg, hogy változni fog az időjárás. Hálát adhattunk, hogy kifogtuk a magashegyi szakaszunkra a lehető legjobb időt, egy nappal később, már kellemetlen esőben kellett volna magunk mögött hagyni a földutas szakaszokat.

Estefelé aztán megpillantottuk a völgybe beáramló szürke felhőpamacsokat. Eddigi tapasztalataim arról szóltak, hogy a hegyek irányába haladva romlott el az időjárás, ilyet még nem láttam, hogy mindez fordítva történik. Pedig így lett. Estére már szitáló esőben gyűrtük a kilométereket az alföld kopottas utcácskáin. A kaukázusi idill egyszer és mindenkorra véget ért. Egy koszos kőépület mellett töltöttük az éjszakát tehenek között, s az idő másnapra sem javult. Bár Zugdidi hangulatos parkjában élő zene szólt, jó volt magunk mögött hagyni a nagyváros forgalmát. Ahogy egyre jobban elmaradtak a környező falvakba robogó ötven éves marsrutkák (iránybuszok), úgy hódította vissza az anyatermészet az út környékét. A város használaton kívüli repterén tehéncsordák legelésztek, s mi egyre jobban vártuk a képeken látott csillogó üdülővárost. Pedig hiába vártuk! A forgalom egyre csak csökkent, mintha egy borsodi zsákfalu irányába tekertünk volna, s a végén a tenger szürkeségén kívül nem maradt semmi.

- Fürödjünk egyet? – vetettem fel Aliznak – tudom rossz az idő, de ha már itt vagyunk nem kéne kihagyni.

- Hát jó, de a hajam nem vizezem össze – jött a tipikus női válasz.

Gyorsan át is vedlettünk fürdőruhába, s a nagy szürkeség felé vettük az irányt a metsző szélben. Már korábban megfigyeltük, hogy a hosszú partszakaszt nagyjából száz méterenként egyenruhába öltöztetett életmentők felügyelik. S mivel mi voltunk az egyetlen fürdőzők ezen a napon, a szomszédos szektor életmentője is átballagott hozzánk, száz százalékra növelve ezzel kimentési esélyünket. Én rutinosan, és gyorsan átverekedtem magam az első tarajos hullámsoron, ám Aliznak nem volt ilyen szerencséje. Feldöntötte egy tarajos és végigsodorta a kagylóktól, csigáktól érdes medren. Mire felállt, már ott volt a következő hullám, mely a partra vetette, s én is odaértem hozzá, így a két életmentő sajnos megint munka nélkül maradt. Homokos, sebzett testtel kapkodta a sós levegőt, s szerintem már most megbánta, hogy hagyta magát ebbe az őrültségbe belerángatni.

2018. július 14. – hajnali fél ötkor Kutaiszi Nemzetközi Repülőtér

Semmi sem változott a világnak ebben a szegletében azalatt az egy hét alatt amíg Szvanétiában kalandoztunk. A repülőtér modern épülete úgy emelkedik ki a széles folyóvölgy lápos talajából, mintha merő véletlenségből került volna ide a tehénszaros, állatoktól nyüzsgő apró grúz falvak közé. De a körítés nem változott. Ma egyedül őrzöm a két bringát a taxis hiénáktól, s kóbor ebektől nyüzsgő bejárat előtt: Aliz már bement az indulási oldalon, a „váltás” Dia és Tomi személyében már az érkezési csarnokban intézi a belépést.

Gyorsan elszállt ez a hét – futott át agyamon, miközben gyors mérleget készítettem eddigi utunkról. Pedig voltak bőven félelmeim vele kapcsolatban. Hisz benne volt a pakliban, hogy Alizt kimerítik a hágó, a hőség, a monotonitás, hogy elfogynak a közös témák, de szerencsére végül szó sem lett ilyesmiről. Csakúgy, mint kezdetben a hegymászást, Aliz a bringatúrázást is véresen komolyan vette. Igyekezett mindig a tőle telhetően legjobban teljesíteni, s kivenni a részét a közös feladatokból is. Igaz volt néhány mélypontja, de hát melyikünknek nem volt első túráján? S tegnap este, mikor feltűnt szemünk előtt egy közeledő WizzAir járat, megkönnyebbülés helyett szomorúságot láttam a tekintetében. Szíve szerint még jött volna tovább!

A tenger elhagyása után nem maradt más feladatunk, vissza kellett térnünk a reptérhez. Másfél nap állt még rendelkezésünkre, így a hátralévő 100 kilométer nem jelenthetett számunkra problémát. Így abban állapodtunk meg, hogy Zugdidi után, nem a legrövidebb és legegyszerűbb módon, az alföldön vezető nyílegyenes főúton, hanem a Kaukázus előszobájában, a dombvidéket átszelve kíséreljük meg a hazajutást. Ebbéli szándékunkról több kedves helyi lakos is el akart téríteni, a város után többen állítottak meg minket azzal, hogy ez az út, amit választottunk, nem vezet sehová. Márpedig mi továbbra is szentül hittünk benne. Néhány apró falu után szinte megszűnni látszott a forgalom, de továbbra is jó minőségű aszfalton tekertünk, egyedül csak a szintkülönbséggel lehetett bajunk: az út ugyanis kegyetlen hullámzásba kezdett. S igen, ahogy számítani lehetett rá minden – a Kaukázus irányából érkező – átkozott pataknak keresztbe kaptuk a völgyét. Így kemény hegymenet és őrült száguldás váltogatta egymást a következő hetven kilométeren. A néptelen falvakban továbbra is kedves és felettébb kíváncsi arcok tekintettek felénk, szerintem szinte bárhol megszállhattunk volna, ám kitartottunk a sátrunk mellett ezen a ködös, esős estén is.

Másnapra némiképp javult az idő, végre megszűnt a csapadék, így csak a dombokkal gyűlt meg a bajunk. Kenyerünk már teljesen elfogyott, így a következő faluban beküldtem Alizt egy kis boltba. Láthatóan nagyon élvezte az ilyen helyzeteket, mikor egy számára teljesen idegen kultúrájú, nyelvű és szokásrendszerű emberekkel kell kapcsolatba lépnie, így még a végén gondoltam hagyom kibontakozni. Sajnos annak a finom lepénykenérnek, melyet már többször vásároltunk az út során még mindig nem tudtuk a nevét, csak „grúz kenyérként” emlegettünk.

Aliz megjelenését a helyi szatócsboltban hatalmas figyelem és érdeklődés fogadta, de hiába próbálkozott az angollal, hiába mutogatta a lepény kör alakját, az őt körülvevő terebélyes tömeg sem tudta megállapítani mit is szeretne tőlük ez a furcsa bringaruhás lány. Erre gondolt egy bátrat és kikapta az egyik taxis kezéből a mobiltelefonját, s beütötte a Google keresőbe a „georgian bread” kifejezést. Az akció tökéletesen sikerült, rögtön megjelent a képernyőn a grúzok enyhén nyújtott, lapos és igencsak ízletes kenyere, melyet jellegzetes félgömb alakú kemencék belső falára ragasztva sütnek ilyen ropogósra.

- Lavashiiii – hördült fel a 8-10 emberből álló tömeg, s ha valamilyen rajzfilmben lettünk volna minden bizonnyal megjelent volna fejük felett egy égő villanykörte.

S bár lavashit ebben a faluban sajnos nem kaptunk, a nevét egy életre megtanultuk.

A dombvidéki szakasz egyetlen célpontja – a reptér megközelítésén kívül természetesen – a messze földön híres Martvili kanyon volt. „Grúzia legszebb kanyonja” áradozott róla minden és mindenki. Én nem szeretem az ilyen sztenderd látnivalókat, az évek már megtanították, hogy az ilyen módon reklámozott helyeknek általában nagyobb a füstjük, mint a lángjuk, ám – egyszer van az ember Grúziában – gondoltam.

Félelmeim viszont egyre inkább beigazolódtak, hogy közeledtünk a táblákkal gondosan jelzett látnivalóhoz. Mint első nap a Prométheusz Cseppkőbarlangnál, itt is hatalmas tömeg és zsibvásár fogadott, míg elértük a modern látogatóközpontot, ahol – itteni árakhoz képest – egy vagyonért megvásárolhattuk belépőjegyünket. A szürke, párás idő bizonyára nem tett jót a látványnak, mert a képeken csodálatosan kék, mentolszínű víz számomra igen sápadt volt. Természetesen minden ki volt építve, a gondosan épített ösvényekről letérni nem lehetett, a kilátóhelyeken pedig meg kellett küzdeni a helyiekkel a legjobb helyekért, talán főképp ez az oka, hogy nem igazán lopta be szívünkbe magát ez a látványosság.

A kanyontól már csak egy laza 40 kilométer maradt a reptérig, ezt is hátszéllel és folyamatos ereszkedésben kellett megtenni. Utolsó esténken még egy jót kajáltunk egy helyi pékségben, megkóstoltuk a helyi jellegzetességként sokszor emlegetett khacapurit, s az éjszakát közvetlenül a reptér mellett egy kis erdei tisztáson töltöttük.

• Túra hossza: 505 km
• Túra nehézsége: Nehéz
• Túra terepe: Hegyvidék
• Szint: +7669 m,-7624 m
• Átlagos meredekség: 2.4 %